1914. szeptember 20.

Vasárnap! Hajnalban ismét elnyújtott „Alarm!" ordításra ébredünk. Kezdjük már megszokni azt, és ha egyszer tényleg nagyon sürgősen kell majd felkelnünk, azt hiszem úgy járunk majd, mint az egyszeri fiú, aki addig kiabálta, hogy itt a farkas, míg aztán akkor sem hitték el neki, mikor az tényleg megjelent. Szürkül, amikor elindulunk. Fájó szívvel hagyjuk ott a jó helyet. Hej, ezt az istállót szívesen elvinnők magunkkal. Rohanva sietünk vissza az országútra, hogy az ezredet utolérjük, és sajgó talpam mindjárt kezdetben megszerzi a napi örömöket. Bal lábam valahogy már rendbe jött, és most igyekszem ennek rovására kímélni a jobbikat, amiből egy nagyon különös marstempó keletkezik. Persze nem csak magam sántikálok, vagyunk éppen elegen.

Vasárnap van. Ezen is el lehetne filozofálni. Az eső sem tart munkaszünetet. Először csak szitálni kezd a véges-végig beborult égből, s szürke függönyt von a távolabbi hegycsúcsok fölé, majd mind derekasabban mossa a marsoló ezredet. Átnyirkosodott ruhánk tovább ázik. A bakancs még nedves volt, amikor reggel felhúztuk. Hát ki lehet ezt bírni sokáig? A köpenygallért feltűrve, a sapkát fülünkbe csatolva, kezeinket zsebre vágva marsolunk, ússzuk a sarat tovább minden pihenés nélkül, mert hisz leülni úgysem lehet sehol. Délután 3-4 óra körül századunk ismét elhagyja az ezredet, és a szélesebb völgyből egy szűk és hirtelen az égnek emelkedő mellékvölgybe fordulunk. Sziklás, hepehupás hegyi úton kapaszkodunk felfelé. Mellettünk egy megáradt patak bukfencezik alá az országút irányában olyan vad erővel, hogy egy-egy meglazult, malomkő nagyságú követ is cipel magával. Három-négy házból álló kis telephez érünk. Szemben, a patakon túli keskeny réten egy nagy pajta áll. Oda kellene átjutnunk, de az örvénylő, zúgó vízen nem gázolhatunk át, az rögtön elsodorna. Valami hidat kell szerkeszteni. Eközben azonban az eső ismét teljes erővel kezd szakadni, és mindenki igyekszik a bőrét bebiztosítani előle.

Kitűnő helyet találok magamnak az egyik faházikó eresze alatt. Ez farával a hegybe lévén építve, eresze hátrafelé mind közelebb esik a földhöz s ott, ahol pár bajtárssal alája telepszünk, éppen csak olyan magas, hogy egy ülő ember fér el. Kezemmel elérem a szalmatetőt. Előttem fokhagymakoszorúk lógnak alá. Fokhagymát eddig nem ettem kenyérrel, de most, hogy a magas ég jóvoltából itt úgyszólván a számba lóg, megpróbálkozom vele, annál is inkább, mert úgy emlékszem, hogy a kolera ellen apáink orvosságnak tartották. A komiszkenyérrel s egy bajtárstól kikölcsönzött sóval egészen „élvezhető" valami a sok egyforma leves után, úgyhogy pár darabot még zsebre is vágok belőlük, soványabb napokra. (Talán azért került el a kolerabacilus?)

Az eső végre egy keveset csitul, s egy előkerített pallón egyenként átballagunk a túlsó partra, hol üde rétecskén a nagy pajta áll, tele csépeletlen zabbal. Úgy kell feltornásznunk magunkat egymás válláról a függélyes szalmafalon, mert csak fent a tető alatt van üres hely. Ott nyakig belefúrva magunkat a zabkévék közé, igyekszünk alkalmas ágyat teremteni. A sötétben fent nagy sürgés-forgás, forgolódunk, mint a kutya, mikor a vackát készíti, de kotlóstyúkról is vehetnénk hasonlatot. Átvizesedett ruhánk azonban semmit sem szárad így, csak átmelegszik, mint egy priznic. A pajta azonban huzatos, és dacára minden ügyeskedésnek, egy idő múlva élénken vacogni kezdünk. Egy óra telik el talán, aztán mind sűrűbben szállnak le a fiúk a magasból, mert alulról az a hír érkezik, hogy az eső elállt. Magam is lekecmergek, s a réten egy csomó bakát lobogó tűz körül látok már ülni. Mások most cipelnek le a hegyoldalról egész fenyőtörzseket, ágakat, hogy új máglyákat rakjanak, mert a meglévőket már oly szoros embergyűrű veszi körül, hogy odaférkőzni nem lehet. Magam is beállok egy ilyen újonnan alakítandó részvénytársaságba s a rám eső porciót, egy jó nyaláb ágat az erdőből lecipelve, most már joggal foglalok helyet „a mi saját külön tüzünknél". Pár perc alatt úgy lángol az, hogy csak tisztes távolról lehet kitartani mellette. Ruhánk gőzölögve szárad, és mi boldogan süttetjük magunkat minden oldalunkon, majd a köpenyt levetve, zubbonyunkra is sor kerül, sőt sátorlapomat is lehozom a pajtatető alól, s azt is megszárítom. Közben fel is füstölődünk kissé, mert a szél hol ide, hol oda csapja a füstöt, de ez is jó a kolera ellen.

Vannak emberek, akik renyhén kitartanak fenn a szalmavacokban, azonban lusták megmozdulni, és buták ahhoz, hogy a következményekre gondoljanak, nem szárítják meg magukat, s azt hiszem ezek kerültek elsősorban a kolera körmeibe. Bár lehet, hogy éppen valami betegségnek lappangó csírája tette őket ily egykedvűvé. Még szemerkél ugyan az eső, de mégiscsak többet száradunk, mint ázunk. Micsoda jó dolog érezni, hogy a többnapos nyirkosság mint száll el ruhánkból, és mint lesz ismét száraz és meleg. A vacsora után így már kellemesebb a szalmaágy az emeleten.