1914. szeptember 23.

Esőre ébredünk. Ez elég, hogy igen savanyú hangulat vegyen erőt rajtunk. Mikor kissé szűnni kezd, elindulunk. Az irány Homonna, melyet felfelé utazva érintettünk. Ismét sár és sár, lógó felhők, finoman szemerkélő eső. Szürkeség égen és földön. Egy lóhereföldön tartunk kis rasztot, de nem találunk száraz helyet, ahol megpihenhetnénk, mindenütt víztócsák állnak. A fáradtság rávisz, hogy mégis belefeküdjünk azokba, mint a disznók. Az előző falun átmenve egy úriembert pillantottam meg ott, akinek a zsebéből egy újság kandikált ki. Csak úgy röptében elkértem tőle, s most előveszem ezt a nagy kincset, hiszen hetek óta semmit sem hallottunk a világról. Hogyan állunk a harctereken, mi történt otthon? Ezer kérdés kél bennem s egyre sem kapok feleletet.

A „Neues Pester Journal"  egy száma az amely kezeimbe került, de elég közönséges dolgokról irkál, mintha nem is lenne háború. Elámulok. A mi rettentő küzdelmeinkről meglehetős száraz, rövid tudósítások. A várt döntő küzdelemről semmi, a békéről egy szó sem. Nagy sóhajtással adom tovább a lapot, úgy látszik, még messze a vége a komédiának. Reménykedem. Bízom a derék kolerában. Ha az beleront a harcoló sorok közé, akkor fölösleges, hogy egymást pusztítsuk, elvégzi azt ő maga is mindennél alaposabban. Eszembe jutnak réges-régi mesék kipusztult városokról s országokról. Mielőtt addig jutnánk, talán észbe kapnak az emberek. Így elmélkedem a pocsolyában, míg ismét indulót nem jeleznek.

Az eső mint elmaradhatatlan útitárs kísér tovább, míg délután négy óra körül bevonulunk Homonnára. Erdő koszorúzta hegyek között fekszik ez a kis mezőváros. Lakói még nem gondoltak menekülésre, a főtéren levő számos üzlet mind tömve van portékával. Itt végre beszerezhetünk sok régóta nélkülözött dolgot. Vagy félórát állunk az utcán, s eközben sikerül egy kis diákgyerek segítségével (magunk nem mozdulhatunk el) csokoládés cukorkát szereznem. Különös, hogy a csokoládé micsoda erősen kívánt dolog lett számunkra.

Beszállásolnak bennünket a főtéri házak padlásaira. Amint ledobjuk a borjút, rohanunk vásárolni. Pár lépésnyire innen egy kis cukorkásbolt van, ezt egykettőre kivásárolja a legénység. Magam annyit veszek, hogy még a borjúba is jut belőle. Nagy a kelete a kenyérnek és szalonnának is. Tíz perc múlva a közeli boltokban már nem lehet egyikből sem találni egy falatot sem. Az ösztön dolgozik bennünk. Mindenki érzi, hogy jól kell laknia most, mert megint szűkös napok fognak jönni. Folyton csak feketekávéval és húslevessel traktálnak bennünket vagy semmivel hetek óta, és egyszer sem éreztük magunkat igazán jóllakva, mert kenyér nagyon kevés, s az utóbbi napokban semmi se volt. Tönkre kell így menni a bélrendszernek, s a sok nélkülözéshez még csak a kolerának kellett még jönni, hogy egészen készen legyünk. Hogy kenyér miért nincsen, az titok. Az orvos urak a kolerára gyanakszanak, de én nagyon jól tudom, hogy nem azért hull úgy a legénység, mint az őszi légy, hanem mert sohasem tölthetik meg szegények a bendőjüket. Mivel azonban az orvos urak és a tiszt urak megtölthetik a hasukat, tehát erre nem is gondolnak. A jól táplált manipuláns őrmester mindig csak azt jelenti hidegvérrel, hogy kenyér nincs, és mert ő nem érzi hiányát annak, azt hiszi, hogy a legénységnek éppen olyan mellékes. Jól ismerem ennek az emberfajtának a lelkiismeretét, s tudom, hogy ha rajta áll, valamennyien felfordulhatunk, mert neki fontosabb egy alsós parti a kollégáknál hátul a trénnél, mint hogy egyetlen lépést tegyen értünk.

Eddig az istenadta gyümölcs tartotta bennünk az életet. Most szigorúan megtiltják a gyümölcsevést, mivelhogy attól kapjuk állítólag a kolerát. Nevetségesek ilyenkor ezek a mentőszerek. Szegény baka! Eddig nem volt más választása, mint gyümölccsel tengetni életét és esetleg ennek révén kolerában elpusztulni, vagy gyümölcsöt nem enni és akkor egészen bizonyosan éhen dögleni, s most csak ezt a második lehetőséget akarják meghagyni számára. Hogy kolerabacilus a szilva- és almafákon szokott tenyészni, ahonnan mi eddig a gyümölcsöt szedtük, azt még nem hallottam, s így megint tiszteletlen kritikával merem illetni (persze csak magamban) a magas intézőkörök bakteriológiai tudományát. Szerencsére még rendelkezett mindnyájunk egy kis hazai pénzzel, és így a magunk emberségéből tudtuk valahogyan pótolni azt az űrt, amit a harctéri „dupla adagok" összehúzódott gyomrunkban ki nem töltöttek.

Friss magyar lapokat is szerezhetünk, s falom a betűket, de ettől nem leszünk okosabbak, semmi különös újság. Egy derék zsidó családnál van a szállásunk. Estére néhány fillérért jó teát adnak, s ígérik, hogy éjfélre kalácsot is készítenek. Meleg szobájuk nagyon jólesik, és egészen szokatlannak érzem, hogy megint rendes széken ülve s tisztességes asztalon írhatom meg képeslapjaimat hazafelé. Vacsorára a századnál is teát kapunk, mégpedig olyan adag rummal, hogy ez általános szenzációt okoz. Ez a manipuláns őrmester szerint rettentő tápláló lehet?! Kilenc óra körül felkapaszkodunk a padlásra, abban a reményben, hogy egyet alhatunk, míg a kalács elkészül odalent, de ma túl sok jót kaptunk már a Sorstól, s ezt megsokallja tőlünk. Nem alszunk egy órát sem, s legjobb álmunkból ver föl az „Alarm!" kiáltás. A szuroksötét padláson álmosan tapogatózva megkeressük a borjút és a fegyvert, s a rogyadozó falépcsőn egymás után lekászálódunk. Kint a járdán sorakozunk. Egyszerre egy baka jön sietve, és markában egy kenyérrel keres valakit, de sehol sem találja. Nem sok rábeszélés kell hozzá, hogy a még meleg cipót nekem adja el, mert sietős az útja. Így jutok az első magyar kenyérhez. Határozottan óriási szerencsém van.

Kimegyünk az állomásra, ahol bevagoníroznak bennünket. Hova az ördögbe megyünk, találgatja mindenki, de felelet nincs. Egyhangú dübörgéssel indul meg velünk a vonat. Minden marhakocsiban vagy harminc bóbiskoló bakára veti gyenge fényét a kis petróleumlámpa. Hűvös szél fúj, és az ajtókat be kell tennünk, s így még csak az irányt sem tudjuk megállapítani, merre megyünk.