1914. szeptember 3.

Szürkületkor abbahagyom a próbálkozást az alvással, s kiülök megint kedvenc helyemre, az ajtóba. Már úgy megszoktam a földön, a padlón, a szalmán való ülést, fekvést, hentergést, hogy attól tartok, egyszer hazakerülve frakkban is leheveredem majd valami utcán, árkon, korzón, ahol szépen süt a nap. A vonat ráz, de egynéhány hieroglifát sikerül befirkantanom a naplómba, melyet állandóan a zsebemben hordok. Abban a reményben ringatom magamat, hogy egyszer otthon el is fogom olvashatni ezeket a sorokat.

Budapesthez közeledünk. A város fölött még a hajnali köd nyújtózkodik. A fiúk talpon vannak, izgatottak, mert sokan vannak közülünk Budapest környékéről, és ezek mind a hozzátartozóikat várják a pályaudvarra. Ferencvároson 15 percet állunk. Mondják, hogy a búcsúzó ismerősök Kőbányán lesznek, oda utasították őket. Kőbányán zsúfolt peron. Száz meg száz név röpköd a levegőben, amint megállunk, de belekerül fél órába, míg egyszer csak az enyémet is meghallom és kedves Tántikámat megölelhetem. Persze igyekezem másról beszélni, mint arról, hogy honnan jöttünk és hova megyünk, és valahogy sikerül is. Hazai elemózsiát, sok jó tanácsot és szűzmáriás érmecskét kapok útravalónak sok-sok szívből fakadó jókívánsággal és áldással. Gyűrűmet lehúzom az ujjamról azzal, hogy erre nincs szükség Galíciában és átadom, órámat azonban Tántikám visszagyömöszöli a zsebembe.

A kürt beszállásra hív. A vonatunk egész hosszában meghitt beszélgetésbe merült kis csoportok, párok felriadnak, az asszonykák rémülten értik meg, hogy itt a búcsú pillanata. Válni kell. Az arcok eltorzulnak, keserves, fuldokló zokogás fakad fel mindenütt, görcsös öleléssel akarják visszatartani a kedvest, de a kürt könyörtelenül parancsol. Még egy csók, egy utolsó. A kerekek megmozdulnak, lassan, mint a gyászkocsi kerekei. A peronról némán integetnek, csak a szemek beszélnek könnyes szóval. Pár hetyke hadfi, kitől itt nem búcsúzott senki, és akinek Kőbánya is csak egy olyan állomás, mint a többi, a szokásos recipére éljenezni kezd, de vajmi gyenge visszhang felel rá.

Ez a válás egészen más, mint a fehérvári, itt kevesebb a néző és a több a búcsúzó, és mi is jobban tudjuk már, hogy mire kell elkészülnünk. A legnagyobb optimisták lecsendesedtek már, itt nincs jókedvű ember. Vonagló, könnytől patakzó, fájdalmas arcok sorfala között gördül tova vonatunk. Sokan mosolyt erőltetnek és a könnyeik potyognak. Egy ősz úriember, aki már elfeledte, és még meg nem tanulta a sírást, sápadt, merev arccal követ tekintetével egy kocsit, és ajkai hangtalanul beszélnek valamit. Egy asszony megtántorodik, megfogják, az arca viaszsárga, szempillái lehunyva. Összeszorul a szívünk, és kint döcögünk már valahol a rákosi hangárok körül, mikor a régi szavunkat valahogy ismét megleljük. Még egy búcsúpillantást vetek Pestre. Hogy tudnám leírni minden gondolatomat. Hisz évek eseményei futnak át egy perc alatt emlékezetemben. Ide is sok kedves emlék fűzött. Milyen szomorú is ez a mindentől elválás, ez a folytonos búcsú mindenkitől és mindentől, amit szerettünk. Könnyű lehet a búcsú a halálos ágyon, az élettől fáradtan és megtörve, vágyódva a szenvedéstelen pihenés után és kiürítve minden poharát az élet mézének és mérgének, de ép egészségben, ereink teljében, ifjúi életkedvvel és élni akarással rettenetes kálvária. Ezt mi duplán járjuk meg, Fehérvártól Sabácig és a Drávától a Kárpátokig.

Vannak azonban boldog emberek, akiket nem kínoznak ilyen érzések. Ők a legteljesebb nyugalomban viselik sorsukat, mert nem szoktak előrébb gondolni a mánál, ma pedig az utazás egyébként egész kellemes. „Óh, áldott butaság!" De azt hiszem, ezek az emberek fognak először és a legjobban megrökönyödni a harctéri meglepetésektől. Az én átkozott, mindenre számító, mindent mérlegelő, mindig a legrosszabbra is elkészülő természetem most nagy teher, néha alig bírok vele. „Az utazás feledtet" − mondják. Tényleg nagyon jól jönnek most a változatos úti képek, Isaszeg és Gödöllő ligetekkel, szőlőkkel változatos lankái, és jól jönnek a friss pesti lapok, melyek egy gigászi harcról beszélnek.

Odafent 400 kilométeres fronton hat nap óta áll a csata. Milliók állnak milliókkal szemben. Előre-hátra tántorognak a küzdők. Oda kell a mi erőnk, a mi vérünk is. Óh, ha csak mirajtunk múlna! Hatvannál vesszük észre az első sebesültszállító vonatot, de útközben eddig is sok vonat került el lezárt kocsikkal, nyilván sebesültekkel. A pályatesten lépten-nyomon véres gyapot- és pólyadarabok, sőt egész fehérneműdarabok hevernek. Hatvanban ebéd. Az állomástól meglehetősen messze, ahová már nem mehetek, dinnyekupacot látok. Tyű, hiszen a dinnye hazájában járunk, mondom egy bajtársnak, ebből kellene szerezni. Egy menyecske meghallja és rögtön erősködik, hogy csak adjam a pénzt, ő elhozza. El is hozta lélekszakadva, úgy, hogy beszélni sem tudott, csak boldogan mosolyogni, hogy a kívánságomat ím teljesíthette. És én a vonaton dinnyét falatozva azon törtem a fejemet, kisegített e már engem valaha valaki ebben az életben így, erejének és energiájának ilyen teljes megfeszítésével, mint ez az ismeretlen menyecske, és nem tudtam rá igennel felelni. Mégis csak nagy urak lettünk, konstatáltam. Útközben is felhajigálnak hozzánk pár dinnyét. Egyik az ajtóban bóbiskoló bajtársat találja kupán úgy, hogy egyszerre nagyon is felébred. Az álom végre engem is elnyom.

Egy óra múlva nagy kiabálásra felriadok. Két sebesültszállító vonat fut el mellettünk, felkötött karú, bepólyált lábú vagy fejű könnyű sebesültekkel, kik csakúgy, mint mi, teherkocsikban szorongnak. A fiúk ezekhez ordítanak át mindenféle kérdést, s azok vissza, úgyhogy természetesen egy szót sem érteni. Az állomásokon is sebesültekkel tömött vonatok mellett állunk meg, sok mindenféle parolit látunk, és a Monarchia mindenféle nemzetisége képviselve van köztük. Beszélgetésre azonban nem nagyon van időnk, vagy mi indulunk, vagy ők. Úgy látszik, sietős a dolgunk. Van köztük fanyar arcú, lázas képű, és van nagyon jókedvű is, de amint vonatjuk erőszakos rántással megindul és egymásra dőlnek az ajtókban, ezeknek az arca is megvonaglik, s fájdalmas felszisszenéssel kapnak sebükhöz. Az első benyomásunk az, amikor látjuk őket, hogy a kilátásaink nem is olyan sötétek, hiszen íme itt vannak azok, akik már átestek azon, ami ránk vár, csak egy kis katonadolog az egész. De aztán megfordul az ember fejében a kérdés: hol vannak azonban azok, akik nem ilyen könnyen szabadultak, és hányan vannak vajon, ha ilyen tömérdek a könnyebben sebesültek száma…

Egy mellettem üldögélő baka, mint naiv megjegyzéséből megértem, abban a szent meggyőződésben van, hogy egy ütközet összes sebesültjét látja maga előtt, ahol talán kevesebb halott lehetett, mint egy jobbfajta korcsmai verekedésnél. Meghagyom hitében, még jókor ki fog ábrándulni. Vasárnap van, és Mezőkövesden a fehérnép világhíres cifra ünnepi ruhájában fogad bennünket. A menyecskék azonban megmutatják, hogy a főzőkanálhoz is értenek annyit, mint a hímzőtűhöz. Minden elképzelhető harapnivaló látható a kosaraikban, pecsenyék, pogácsák, kalács, fehér cipó, szalonna, főtt kukorica és mindenféle gyümölcs, tej, vaj, tojás, sőt még leves is, hogy a bakáink azt se tudják, mihez kapjanak. Belülről is ékes ez a nép. Kint van az állomáson az egész falu, s úgy búcsúznak mind, „A viszontlátásra!"

Este Miskolcon vacsorázunk. Egy fogolyvonattal is találkozunk, mely 860 muszkát visz, köztük több sebesült. Bizonyára eddig is sok fogolyvonatot kerültünk el, azonban a lezárt kocsik miatt nem vettük őket észre. Az éj folyamán is igen sokszor hallom félálomban a mellettünk elrobogó vonatok zaját, nagy most a forgalom. „Nagy forgalom, kevés haszon" – elmondhatjuk. (Ma esett el Lemberg, és fogalmunk se volt róla, hogy az orosz már ennyire jár bent nálunk.)