1914. szeptember 30.

Mindenféle szerelemnek vége szokott lenni. Hajnali négy órakor felvernek bennünket, s hat órakor indulásra készen állunk az utcán. Vége a békés életnek, indulunk vissza a halál mezejére. Nehéz a szívem, nagyon sötétnek látom a jövőt. A szerencse nem szokott állandó barátja lenni az embernek. Hova visz az utam? Hol a vége? Ha valaki azzal a bizonyos „Éljen a háború!"  kiáltással biztatna bennünket, hát nagyon furcsán néznénk rá. Mert mi tagadás benne, elsősorban mi szeretnénk élni, azután élhet a háború, ez a kettő azonban sajnos egy kis ellentmondásban van egymással.

Tegnapi csomagomban téli ruhát kaptam hazulról. Öröm helyett bosszankodom, mert a borjúm úgyis tömve lévén, nem tudom, mit tegyek vele, s csak arra gondolok, hogy ezzel is többet kell cipelnem. (Hej, később bűnbánóan ismertem be, hogy nagyon is jókor kaptam a téli holmikat.) Csak a fél csomagot tudom sebtében borjúmban elhelyezni, a másik felét pedig kézben viszem, ami sok kellemetlenséggel jár, Az eső ugyanis még mindig zuhog, és a csomag papírja lassacskán szépen szétmállik. Persze a jó otthoniak valahogy úgy képzelik, hogy az embernek kocsin viszik utána a dolgait mars közben.

Pihenés nélkül gyalogolunk egész délelőtt, Szinna irányában észak felé. Az országút völgyben fut, a sár óriási. Az éjjeli őrködés miatt gyengébben állok lábaimon, mint rendesen, egy kissé kolerás is vagyok, a közérzetem nem valami fényes, s van idő, amikor minden erőmet össze kell szednem, hogy meg tudjam tartani a lépést. Délután, ami nem annyit jelent, mint ebéd után, az eső végre eláll. Az országútról jobbra térünk le, és egy köves dűlőúton tartunk mindig felfelé a hegyeknek. A nap kisüt, jobb kedvvel mennénk, ha nem járnánk már az erőnk vége felé. Kiizzadunk, s hamarosan megkezdődik a marsok vége felé szokásos jelenség, egyik baka a másik után támolyog ki a sorból és bukik a sárba félájultan. A többiek mennek tovább, mintha semmi sem történne. Majd utánunk jönnek, ha tudnak. (Estig rendesen be is bandukoltak az elmaradottak a szállásra, ha már másként nem, a szanitécek szekerén.)

A hazai csomagban egy csomó finom bonbon is érkezett, a szomjúság ellen nagyszerűen hatnak, azt képzelem, hogy bennem ezek tartják a lelket a Józsefhámor nevű falucskáig, melyet még világossal elérünk. Szakaszunk részére egy üres házat jelölnek meg szállásul, mely teljesen le van zárva, a lakosok úgy látszik, elmenekültek. Az ablakon kell bemennem, s az ajtót belülről éppen nyitni akarom, de hadnagyunk egy alapos rúgással már kívülről nyitja fel azt. Az egyik szobában a bútorok mind helyükön, csak az apróbb dolgokat vitték el a menekülők, a másik üres. A két szoba közt kis konyha nyitott tűzhellyel.

Homonnán egy rajnak a parancsnokának neveztettem ki, most embereimmel a kis szobát foglalom el. A padláson elég száraz szénát találunk, ez a padlóra terítve jó fekvőhelyet ad, a konyhában pedig krumplira akadunk, ez a tűzhelyen hamarosan sül. Jólesik a forró krumpli, mert a levegő a nap lementével meghűvösödik. A fűtetlen, hűvös szobák helyett a kis konyha tűzhelye köré telepedik a legénység. Bakancsaimat s átnedvesedett ruháimat szárítgatom, forgatom a tűz fölött, és nem bánnám, ha hirtelen szalonnává változnának.

A faluban még nem járt katonaság, mert a gyümölcsfák még egészen megrakva állanak. No, holnap már könnyebben lesznek. A borjúban nagytakarítást rendezek, s a legnagyobb furfanggal és nem kisebb erőlködéssel beleszorítom az egész hazai csomagot. Úgy is néz ki szegény, mintha friss lucernától fúvódott volna föl.