1915. április 30.

Reggel nagy lármára kirohanunk a barakk elé. Egy kínai ugat kint, kétségbeesve. Az történt, hogy egy bakánk, aki kefekötéssel próbált a mindennapi fekete kenyérhez néha egy kis fehéret szerezni, az ehhez szükséges nyersanyagot, a lószőrt a kinézer lováról szerezte be, annak farkát egy erélyes vágással lenyisszantva. A kinézer bőgve átkozódik szép kutyanyelvén, s úgy kétségbe van esve, mintha örök üdvössége lett volna a lószőrhöz kötve. Szegény bakánkat a muszka őrmester sajnos felfedezi, s 5 darab pofont oszt ki neki, de a farkat visszaragasztani már nem lehet.

Takarmányozástanomat, melyet a lehető legerélyesebben követeltem vissza a muszkától, ma meg is kapom, rájöttek, hogy nem veszedelmes. Csizmadia táviratot kap hazulról. Pár nap óta az eddig kapott hajdinakását sárga köleskása váltja fel. Már csak a változatosság okából is jobbnak találjuk, az íze emlékeztet a kukoricagánica ízére. A Telegram amerikai−német konfliktusról beszél, de a Kárpátokban dúló harcokról nagyon hallgat. Ez reánk nézve, úgy gondoljuk, csak jót jelenthet.

Az állomáson a przemysli foglyokkal tömött vonatok mennek keresztül. Most már nem lehet kételkedni. Szerencsére, mire ezek a szomorú bizonyítékok megérkeztek, már tudatára ébredtünk annak, hogy Przemyslvel még nem veszett el minden, s visszanyertük hitünket és bizalmunkat.