1915. április 5.

Húsvéthétfő. A napocska megembereli magát és derülten süt. Délután mi is kirándulunk a tábort környező hegyekbe. Ha másnak lehet, nekünk is lehet. Rövid félórai kapaszkodó után fent vagyunk. Őrt nem láttunk sehol. Szabatosabban beszélve, ha láttunk is, hát úgy igyekeztünk, hogy ő nem lásson meg bennünket. Feljebb a hegyoldalban a fenyőcsemeték sűrűje s a mély vízmosások jó takarást adtak, s már egészen biztosan jártunk, csak alulról láthattak persze. Nagyon kedves téli képet nyújt táborunk a magasból. Csak most látjuk, mily hatalmas területet foglal el és mily számos barakk áll odalent katonás szabályos sorokban. A fehér hóból élénken ragyog pirosra festett bádogtetejük.

Túl a táboron, a domboldalban egy kis falu házai füstölnek. Messze délnek szabad a kilátás, arra egy széles síkságon a Selenga kanyarog valahol, de a vize vastag jég- és hótakaró alatt bújt meg, innen nyoma sem látható. Még tovább hegyek zárják el a látóhatárt. Hol fehérek a hótól, hol egy-egy erdőrengeteg sűrűje sötétíti oldalaikat. Elmélázok itt fent, a magasban, míg pillantásom átröppen oda le, a messzi hegyekig. Vajon mi van ott, emberek vagy farkasok s medvék országa? Ha odáig juthatnék, a szabadulást hozná-e az? Hiú reményeket nem szoktam táplálni magamban, most se sokat biztatom magam. Arról a messzi hegyről ismét továbbpillanthatnék egy másikig, s ha addig vergődnék tova, onnan egy harmadikig, tizedikig, századikig, ha nem lennék nyomorult ember, földön kúszó féreg, ha nem kellene arra gondolni szüntelen, mit eszem holnap… De ezen megbukik minden terv.

Egészen a hegyélre kapaszkodunk, mely ezt a nevet csakugyan megérdemli, lévén oly éles sziklából alkotott, hogy helyenkint nyargalni lehet rajta, s egyszerre pillanthatunk le a jobb és bal oldali völgyekbe. Sivár kőgörgetegek közt néhány árva vörösfenyő vert gyökeret, egy kis moha, elszáradt fűcsomók, esőverte, hatalmas szürke kőtömbök, lejjebb sűrű fenyőcskék csapata vonul.
A szabadság szellője leng itt a magasságban, de jó kordon őriz bennünket, a szibériai tél. Sehol semmi nyoma lakott helynek, hasztalan kutat szemünk a távoli hegyoldalakban falvak után.

Csendes beletörődéssel indulunk meg vissza a tábor felé. Talán nyáron mégis lehetséges lenne valahogy a szökés. No de addig úgyis otthon leszünk. Sok muszka jár a hegyen is fenn, de szuronyosan szerencsére egy sincs. Bodonyival s Kleinnel is találkozunk, általában mind többen merészkednek neki a hegynek, amit végre megsokall a muszka, és hajtóvadászatot kezd a plennikre. Szabályos körökben indulnak neki a ruszkik, de szerencsénkre mi már jó helyen vagyunk, mikor a kör bezárul, mert lefelé gyorsan mehetünk. Otthon halljuk, hogy az utcán sétálók jó részét összefogták, s sokan rekedtek más barakkokban, ahova éppen sikerült befutniuk.

A muszkák lapja szerint Kína mozgósít Kokin-Kínában, s Tonkingban kihirdették az ostromállapotot.