1915. augusztus 1.

Vasárnap. Reggel nyolc órakor Wagnert temetjük. Minden bataillon s a tiszti tábor nagyszámú taggal képviselteti magát. Két egyszerű szekéren három-három koporsó, mert hej, mindig csoportosan mennek a bajtársak erre az útra. Szótlanul és gyors menetben megyünk a cserjésen át a messzi temetőig. Magas porfelhő száll a csapat után. Két sírgödör van megásva az elszórt fenyők közt, mindegyikbe három koporsó kerül, de ma már történt temetés, a szomszédban két friss sír domborul, alatta öt bajtárs nyugszik. Megrettenve számolom: tizenegy. Egyetlen napon. És akik a halottas kamrától jöttek, azt újságolják, hogy ott már öt újabb hulla várja a temetést. Búcsúztató szavak s indulás vissza.

Nagyon lehangoltan érkezem haza. Egészségem úgysincs rendben, napok óta csak erőltetem magamba az ételt, s ez a szomorú aktus éppen a legrosszabb lelkiállapotban talált. Ma méghozzá azzal lep meg bennünket a muszka, hogy a csáját és a cukrot is megvonja tőlünk, s a húsból csak félannyit kapunk ezentúl, mint eddig kaptunk. A mai leves nemhogy egy hazai jobbfajta mosogatóvíznek felelne meg, hanem csak lábvízhez hasonlítható, a kása dohos és valami ösztönszerű undorral fordulok el tőle, nem vagyok képes mást enni, mint a darabka húsporciómat kenyérrel. Ettől a koszttól meg kell betegedni az embernek, és azoknak a helyzete, akiknek semmi pénzük sincs, valóban kétségbeejtő. Tisztán ennek a rettenetes kosztnak tulajdonítom, hogy újabban hasmenésjárvány uralkodik a táborban, s az elgyengült emberek, annál könnyebben esnek áldozatául a tífusznak. A rossz soha sem jár magában. Most a muszka őrmester képében látogat be hozzánk a dohos kása után, ki azzal jön, hogy amiért engedély nélkül voltunk el Wagner temetésén, mind a négyünket lezárat. Hogy milyen hangulatban ültem be a hűvösre, azt a fentiek után talán nem is kell nagyon ecsetelnem. Olyan cudarul elszontyolodhatom ebben a nyomorult állapotban. Igazán kutyábbnak éreztem magam a legutolsó kutyánál, hisz annak a vackát legalább nem veszik el, ha beteg.

Délután 3 óra felé az őrmester úr mégis meggondolja a dolgot és kiereszt bennünket.
Ez nagyon jólesik, annyira, hogy egészen felvidít. Mint egy elveszett és újra megtalált kincset üdvözlöm az ágyamat, a laposra préselt szalmazsákot és bakatakarót. Hej, micsoda vívmányai is ezek a kultúrának! Itt megtanulja őket becsülni az ember. Este a muszkák összeolvassák a nekünk átadott leltári tárgyakat, csajnikokat, tálakat, mert rövidesen elmennek a táborból. Az Irkucki Zsizn (Irkucki Életlap) szerint az oroszok elhatározták Varsó, Ossovec, Novo-Georgievsk, Ivangorod, Lublin, Cholm átadását, hogy a bekerítéstől megmeneküljenek. Csupa hatalmas vár és erődítmény, szinte hihetetlenül hangzik fülünknek ez a hír, el sem hinnénk, ha kétséget kizárólag bent nem állna az oroszok lapjában. Ez a hír a második injekció nekem, felvillanyoz, együtt ujjongok a többiekkel, s egy pillanatra elfeledem a nyavalyámat. Annál jobban elszontyolodnak a muszkák.

Őrmesterünknek is ki kell menni a frontra, talán azért is volt délután olyan megbocsátó kedvében, a századunknál csupán a káplár marad. Így fordul a kocka. Este vígabban vagyunk, mint reggel voltunk, míg a muszkáknak most jött el a nehéz idejük. A hegyoldalban levő kis ház mellett sétálok el este, ahol egy muszka starsi lakik, s többedmagával nagyon bús képpel látom üldögélni odabent. Nagyokat hallgatnak, képzeletben már a fronton járnak, s arról úgy látszik, jól vannak informálva, mert minden arc nagy megbánást s magába szállást tükröz. Megsajnálom szegényeket. Velük és velünk hamar meg lehetne kötni a békét úgy, hogy egyikünk sem járna rosszul. Sajnos azonban ezt a Sors nem miránk bízta. Ellenben akikre bízta, azoknak nem sok fogalmuk lehet arról, mi is az a háború, és mi az, fogolynak lenni, mert olyan nyugodtan játsszák ezt a partit, mint ahogy egy játszma sakkot szokás végigcsinálni. Könnyű nekik. De sok volna tőlünk azt kívánni, hogy türelemmel a végtelenségig bírjuk. Csak emberek vagyunk. De talán igazságtalan is vagyok, ki tudja innen megítélni, mi történik otthon, s ott is mi a színfalak mögött.