1915. augusztus 19.

Három nap óta olyan ősziesre fordult az idő, hogy a szívünk elszorul egy kissé, s a hangulatunk nyomottá válik. Eszünkbe juttatja, hogy a nyárnak vége lesz hamarosan, s egy nagyon rövid ősz után ismét reánk szakad minden nyomorúságával a rettenetes szibériai tél. Hogy ez csak rosszabb lehet a tavalyinál, azt tapasztalataink után egészen biztosra vesszük s jobb, ha ezen a problémán nem is sokat gondolkozunk. Reggel a napfény helyett borús szürkeség fogad, egész napon át cseperkél az eső, és a tábort koszorúzó hegyek csúcsa gomolygó ködbe burkolózik. Kellemes enyheségű a levegő, s a tikkasztó napok után jólesik. A fenyők között úszó, alacsonyan járó felhők, a páratelt friss levegő, a szemerkélő eső monoton halk susogása eszembe juttatják azt az időt, mikor hasonló képekben gyönyörködhettem a Vág remek völgyében. Talán nem is igaz, hogy valamikor boldog, vidám prakszi is voltam. Elmúlt! Visszajön-e? De eszembe jutnak a Kárpátok, a lucskos, nyirkos, visszhangzó kősziklák, a hófödte hegyi rétek, sár, fagy, vér. Hát ez visszatér-e még egyszer? Bizonyára előbb, mint azok a boldog napok. Lehet, hogy van Isten, de hogy kutyába sem vesz bennünket, az bizonyos.

Egész nap a múltban kalandoznak gondolataim. Ez az idő fenekestől felforgatja a lelkemet, s régen eltűnt képeket láttat velem. Elábrándozok és búsulok. Mintha valami nagy kő nehezedne rám, a fantáziám a múltból a jövőbe nyargal, és sehol egy biztató fénysugarat felfedezni nem tud. Valamit elvesztettem, ami eddig a lelket tartotta bennem, a hitemet a biztos hazatérésben, a reményemet, hogy a sok nyomorúság után megjönnek az elmaradt derűs és boldog napok, az emberhez méltó élet. A második tél előrevetett árnyéka kísért. Hol leszek én jövő ilyenkorra? Megborzongok, a berezovkai temetőre gondolok. Nagyot vénül az ember, ha ilyeneken töri a fejét. Hess el innen. Legjobb ilyenkor a társaság. Milyen jó is, hogy a többségnek azért jobb kedve szokott lenni, mint egyik-másik búsuló pajtásnak, s az orvosság mindig kéznél van. Szegény Kovácsnak az állapota komoly, bár a baját nem tudják vagy nem akarják megmondani.

Eddig a 715 sz. Druzsina őrzött bennünket, most egy másik vesz át. Ezek is jó, békülékeny, könnyen barátkozó emberek. Persze a plennibanda ezt hamar kitapasztalja, s már délután ismét itt van nálunk Eckert, és később Csörföly érkezik. A vizitelések megindulnak, a bataillonok közt összevissza kószálnak az emberek. Akiknek dolga sincs, az is átmegy a tiltott vonalakon, csak azért, mert eddig tilos volt. Az elutazott tisztek lakásából a plennibanda összeharácsolt minden „értéket", és mindezek most piacra kerülnek. Árulnak fogport, púdert, parfümöt, tányérokat, sőt a falon feledett nagy térképet is. Nagy a gyanúm, hogy ezek a dolgok nem mind úgy maradtak itt, hanem a pucerságra kényszerített plennik már előbb „helyezték azokat biztonságba", s most, hogy szabad a levegő, előszedik őket. Fent, a hegyoldalban egy házikónak használható tűzhelye új kifőzde alapját veti meg. Ma 3 kopekért amerikai mogyoróval töltött palacsinta kapható. Sajnos egy ezüstrubelemet kellett ma beváltanom, hogy aprópénzhez jussak, a papírból már kifogytam. Azonban mintha csak rendelésre jönne, olyan pontosan, Margit húgom levelezőlapját kapom délután, melyben 123 k. elküldését jelzi. A feladó neve százezer fogoly(?) A lapok szerint a Zeppelinek az angol tengerpartot bombázzák, s a görzi hadtest 300 000 embere el van vágva a főerőtől Szerbiában.