1915. augusztus 8.

Vasárnap. Egy nyári vasárnap programját had írom le itt részletesebben. Miután örömmel konstatáljuk, hogy az ég derült és a jó magasan járó napocska zavartalanul dönti sugarait, a borotválkozáshoz fogok. A födött csajnikban lévő forró reggeli csáját használjuk hozzá forró víz helyett. „Nohát illen urak voltunk" − mondaná Göre Gábor bíró úr. Hát erre elég jó a muszka kincstári csája, ezt nem tagadhatjuk. Pamacsom a helyi ipar terméke, lószőrből készült, talán éppen annak a kínai lónak a farkából, melyet a közelmúltban úgy megsiratott a kinézer gazdája, mintha a saját copfját vágta volna le a bakánk. Ez különben iparművészeti remek, fehér s fekete szőrökből áll, melyek a fogónál mintás szövedékké fonódnak. Nézni kellemetesebb, mint habot csinálni vele, mert szúr, mint a tüske, de a bőröm már hozzáedződött. Gilettem pengéit be kellett osztanom, mert arról lemondtam, hogy ebből utánpótláshoz jussak. Fenyőből egy erős tollszár vastagságú nyelet faragtam, a végén be van hasítva. Ebbe helyezem a pengét, azután hazai ceruzavédővel a nyél széthasított végeit összeszorítva, a nadrágszíjon a fenéshez látok. Ezt az eljárást otthon patentíroztatom, mert általa sikerült elérnem azt a rekorderedményt, hogy e pengével csaknem negyedéve borotválkozom már egészen kifogástalanul. Bizony egy kicsit robinsoni életmódot kell élnünk. Akinek Gilettje nincs, az egy kopekért borotválkozhat a barakkokban hemzsegő amatőr borbélyok egyikénél, akinek pedig egy kopekje sincs, az szakállt ereszt. Ez tehát ismertetőjel. Minél hosszabb valakinek a szakálla, annál kevesebb a pénze. De vannak műkedvelő szakállasok is, akik tudnának borotválkozni, de megragadják a ritkán kínálkozó alkalmat arra, hogy magukat szakállal élvezhessék a tükörből vagy kísérletezzenek, hátha szebb fiúk lesznek így szőrösen a trotlik, akik szakálluk révén akarnak tekintélyt szerezni. Már egészen szép pátriárkaszakállakat lenget a korzón az esti szellő.

A program további pontjai. Mosakodás, esetleg szappannal, esetleg csak vasárnap szappannal, de inkább anélkül. A luxust itt az képezi legföljebb, hogy ha fölös csája marad, abban mosakodunk. Mosdás után jön a csájázás. Minél nagyobb bögrével s minél kevesebb cukorral. Egy kockát késsel elfelezünk, s a felet ismét kettévágjuk, egy ilyen darabkával a bal kezünkben s a jobban a csájás bögrével ülünk neki a reggelinek. Egy fogcsipetnyi a cukorból, s rá egy nagy korty csája, ez a recept. Így beosztással még két nagy bögrével is lehörpinthet az ember egy negyed kockacukorral, s még mindig édes. Ezt egyébként a muszkák is így csinálják, tőlük tanultuk. Konfekt egy darabka fekete kenyér, de ma pénz állt a házhoz, egy font hófehér friss és puha, foszlós fehér kenyér. Átsétálva a barakk másik végén levő önkéntesi szobába, ott Nagy gyorsírási óráján veszek részt. A jelvényekkel persze baj van, én is rég elfeledtem őket, Nagy is csak keveset tud egész határozottan, de egy Fenyő nevű önkéntestársunkban reménykedünk (aki a 6. bat.-ban lakik), aki legutóbb is gyakorolta a gyorsírást, sőt abból tanári vizsgára készült. Visszatérve a naplómba írok pár sort, leveleket is ilyenkor írok vagy a fiúknak fordítom Sudermann regényét. Ezt passzióval csinálom, s ők is nagy kedvvel végzik. A kötet közepe táján már az összes előforduló szókkal úgy megismerkedik az olvasó, s új szó aránylag olyan kevés kerül elő, hogy azt ismét könnyen jegyzi meg az ember. Másodszor már egymagában olvashatja a regényt folyékonyan és teljes megértéssel, aki egyszer így átvette azt. Nem utolsó módja a nyelvtanulásnak, ajánlom a pedagógusok figyelmébe. Kovács megjön eközben a levesnek csúfolt piszkos lével. Az ember megpróbálkozik vele és erőlteti, ameddig bírja, azonképpen a mindennapi kását is. Hát biz nem sokáig bírjuk.

A csáját, mely a harmadik fogásnak felel meg, már jobban elviseljük, itt a cukor sokat pótol, mert ezt az élelmiszert hál’ istennek még se hamisítani nem tudják, se penészedni nem szokott. Ebéd után kis heverés az ágyon, nagyobb melegekben egy szundítás is, aztán hegedűgyakorlás, ha a hőség enyhült, egy séta a téglagyári völgybe, vagy ha kuglinap van, úgy a kozák istállóban sportolás estig.
Estefelé, amikor a szobatársak korzóznak vagy vizitelnek, a többi önkéntesszoba valamelyikében Köváry mesterrel egy órát duettezünk. A vacsora éppoly pocsék, mint az ebéd, ezt hát elengedem a muszkáknak, s rendesen valami kantinbeli húsfélével pótolom. Egy font fehér kenyér s az esti csája is egészen jó vacsorára, de minden napra nem engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést. Vacsora után még egészen világos van, s a kellemesen megenyhült levegő mindenkit a szabadba csal. Ilyenkor kergetjük a legújabb híreket, elnézünk a szomszéd barakkok önkénteseihez néhány szóra, korzózunk, puhítjuk a muszkákat, akik közül sokan el-ellátogatnak hozzánk európai tanulmányútra, s ha ezt meguntuk, előkerül a kártya. Lámpa mellett is ütjük egy darabig a blattot, de nem visszük túlzásba, holnap is nap lesz. Nagy kivétel, ha akkor megyünk haza, mikor a barakkokon átmenőben már mindenki mélyen alszik. Lefekvésben Lajas mindig az utolsó. Fenyegetés nélkül nem teszi. Szigorúan véve nem élünk rosszul, a legfontosabbat, a kosztot kihagyjuk a számításból. Sajnos azonban éppen ez a pont, amelyből minden nyomorúságunk és nyavalyánk fakad. Ez öli meg ezerszámra bajtársainkat s oka a soha meg nem szűnő járványoknak. A kemény fekhelyet, a rongyos ruhát, a kultúra hiányát meg lehet szokni. Ezeket pótolják a napsugár és a zöldellő hegyek, völgyek, az egészség, az intelligens barátok. Náluk nélkül ezerszer nehezebb lenne a fogság.

De a gyomrot nem lehet megcsalni. Undorodunk a muszka örökösen egyforma és igen sokszor romlott anyagból készített kosztjától, s a kényesebb emberek észrevétlenül egész fakírokká alakulnak, gyomruk talán össze is húzódik, s az arcszínük is ennek felel meg. Be jó, hogy a meleg napsütés itt is pótol valami energiát. Az élettan tudósai elcsodálkoznának, hogy az elméletileg minimálisnak jelezett tápanyagoknál mennyivel kevesebbel tudják tengetni életüket azok, akik kizárólag az orosz által adott élelemből élnek. Ez magyarázza azt, hogy miért lettünk oly szenvedélyes csájázók. A forró teában a hiányzó kalóriákat érezzük meg, s az pótol is sokat, ez egészen bizonyos különben eddig sem bírták volna szegény bajtársak. A létfenntartás ösztöne hajtja az embereket, hogy kézügyességük vagy valami hazai tudásuk révén igyekezzenek pár kopeket szerezni, mellyel boldogan mennek a kantinba valami tisztességes harapnivalóért.

Megszaporodnak az üzleti vállalkozások. Barakkról barakkra házalnak fánknak csúfolt, gombócnak inkább nevezhető tésztával, darabját 1 kopekért árulva, valami lepényszerű tésztával, mely 3 kopekbe kerül, a pozsonyi patkónak 4 kopek, a pogácsa párjának 3 kopek az ára. Ismét nagy a hiány az aprópénzben, úgy látszik, ezt összegyűjtik egyesek. Nemigen értem az okoskodásukat. A muszka úgy látszik, érez valamit. Feltűnően megfogyott az ezüstpénz már régebb idő óta, azért szorgalmasan folytatom a gyűjtését, 5, 10, 15 és 20 kopekesek még elég gyakoriak, de rubelt alig látni már a forgalomban. Egyrészt ez az oka annak, hogy pénzemmel takarékoskodok, az ezüstrubeljeimet nem szeretném felváltani, kihúzom, míg ismét kapok egy pénzküldeményt.
Esténként nagy a barátkozás bakáink és a táborból visszaérkezett, fölöttük lakó muszkák között. Itt ma érdekes jelenetet láttam. Egyik színmagyar bakánk eddigi muszka szókincsének ügyes összeállításával, s oly szélesen vigyorgó képpel, hogy összes fogait látni engedi, emígyen incselkedik a muszkákkal. „Panyi! Nasi szoldati Varsó, zabrali, Ivangorod, az anyátok kirelájzumát…" és még egy zamatos, de reprodukálhatatlan kívánsággal fűszerezi mondókáját. Mindenki kacag, a muszkák is jóakaratúlag vigyorognak. Ez az egész csapat sokkal kellemesebb benyomást tesz az emberre, mint az eddig ismertek.