1915. február 21.

Vasárnap. Szomszédunkban lévő barakkban van a klozet, s a mi barakkunk lakói mind a szobánk melletti ajtón járnak oda. Egész éjjel szünet nélkül pufog az ajtó, csak félálomban tölthetjük az éjszakát. A lehetetlen koszt, főleg a halleves mindenkit beteggé tesz, magam sem vagyok kivétel. Reggel első dolgom egy doboz kakaót vásárolni (ca. 100 gr.), bár 45 kopek az ára.

Az 5. századnál már szűnőben van a kiütéses tífusz, de beszélnek napi 8–10 halottról a táborban, akik különféle más nyavalyában, legtöbbször a harctéren szerzett betegségekben vagy sebekben dőlnek ki közülünk. A lelkem mélyéig megráz, ha arra gondolok, hogy e szerencsétlen bajtársak elvonszolták magukat valahogy eddig, s most itt, mérhetetlen messzeségben szeretteiktől kerülnek a fagyos szibériai földbe, és nincs, aki egy könnyet ejtsen értük. Hej, de rettenetes árvaság ez! Az 5. századbeli kollégáinkkal csak messziről tárgyalhatunk, a kinyitott szellőzőablakon át kiabálják hozzánk üzeneteiket. Mesélik, hogy folyamatos orvosi vizitek vannak náluk, nagyon dezinficiálják őket, s éjjel viszik őket sétálni, mikor egy lélek sem jár a tábor utcáin. Horeckynek sikerül kiszökni az őrök gyűrűjéből, s nagy bámulatunkra benyit hozzánk. Semmi különös dolga nincs, csak unta már odabent az örökös fogságot a fogságban. Mi azonban őszintén szólva nem örvendünk látogatásának, mert semmi kedvünk sincs a kiütéses tífusszal ismeretséget kötni. Medikus létére csodálom is eljárását.

A Telegram szerint Varsót a kolera miatt a muszkák feladták, s Bukovinában is visszavonulóban vannak. Ezek a hírek nagy örömet keltenek köztünk. A sok nyomorúságban az Ég gondoskodik egy kis vigasztalásról. Ma adom az előkelőt, kakaót tejben uzsonnálok. Bizony nagyon ízlik.