1915. február 27.

Ma megint meglátogat bennünket Csizmadia Lajos önkéntes bajtársunk, aki a legénység közé szorulva lakik egy szomszéd barakkban, s néha szükségét érzi, hogy intelligens emberekkel cserélje ki gondolatait. Mindig sűrűbben jön, s ahogy megszoktuk, meg is szerettük, bár eleinte jókat mosolyogtunk kissé különös modorán. Olyan ember, akinek vannak témái, s ebben a rettenetes szellemi elhagyatottságban egy kis parázs vita vagy eszmecsere vele úgy hat, mint hűs fürdő a nyári aszályban.

Eljár hozzánk Grünfeld úr is, aki a MÁV-nak egy kis hivatalnoka, de még eddig nem árulta el, hogy micsoda, illetve csak szerényen sejtetett velünk valamit arról, hogy ő a központban lehet valami nagy potentát. Hencegő kis emberke, néha dühbe is gurít bennünket, de mégis megbocsájtjuk neki legtöbbször a pöffeszkedéseit, mert amint elpályázik, fényesen mulatunk mondásait felelevenítve, amiben különösen András nagy mester. Valahogyan csak agyonütjük egyik napot a másik után, az irgalmatlan hosszú estéken pedig úgy segítünk, hogy korán bújunk az ágyba. Aludni, hála az Égnek, még mindig nagyszerűen tudunk, a harctéri virrasztásokat, úgy tetszik, még mindig nem pótoltuk kellőleg. Harctér! Ez a szó is nagyon messziről cseng már.

Délután a szokásos kirándulást tesszük a tiszti lavkába. Ez az egyedüli hely, ahol amellett, hogy az ember vásárlás ürügye alatt egy kis ingyen meleget gyűjt a köpenye alá a visszaúthoz, az orosz őrök felügyelete alatt érkező tisztekkel érintkezhet. Sajnos Bodonyit hasztalan keresem az érkezők közt. Klinó Szászt, András pedig Subát lesi, de nekik sincs szerencséjük Egy jó hírt azonban hallunk legalább. Állítólag az összes önkéntesek a tiszti táborba kerülnek be rövidesen, s a havi 50 rubelt is megkapjuk. De jólesik hallani az ilyen szép szókat! A medikusok szerencséje után azonban nem találjuk abszurdumnak, hiszen odahaza is tudomást kellett szerezniük már a mieinknek arról, hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyunk, s bizonyára megindítottak valami akciót érdekünkben. 20 fokos hideg és nagy szél van, mégis vígan megyünk haza a jó hírrel.

Azt is beszélik, hogy Halics is elesett volna. A muszka erői is fogynak. Az eddig kiképzettek mind a harctérre mentek már, de azt beszélik, hogy a frontra csak 48 érkezett meg belőlük, a többi megszökött. Most újabban behívottak érkeztek táborunkba. Egy újabb hülyeséget gyakoroltatnak velük naphosszat, a szuronyvívást. Legalábbis így, ahogyan ezek a mackóformájú álmos muzsikok csinálják, nagyon komikusan fest a dolog. Hogy rossz hír is legyen a jó mellett, megtudjuk, hogy ezentúl havonta csak egyszer írhatunk haza. A tífusz leküzdésére elrendelték, hogy a konyhákban egész napon legyen csájavíz. Magam enélkül is már négy hete nem ittam csak forralt vizet, illetve kihűlt teát, ha a napi háromszori csájázás dacára is megszomjaztam volna, ami ritka eset volt. Otthon ki nem állhattam a teát, pedig kissé más zamata volt, mint ennek a kincstári polyvának, s most íme, azon élek, és ha átfázva térek haza, a forró italból egy fél kockacukorral egész kis csajkára valót hörpintek le.