1915. február 8.

Sok vendégünk van. Hozzám Darázsfalváról pár krovót jön, Lichtenberger Franz, Weikovics Stefan és Türc Martin, mind a pozsonyi ezredből, s eldiskurálunk a hazai dolgokról. Egyiküket véletlenül fedeztem föl, s most elhozta az összes itt levő földieket. Olyan szokatlanul különös ismét hallani, hogy ezek a derék emberek tisztelettel szólnak hozzám, a Herr Verwalterhoz. Mintha álomból ébredeznék. Hát nem egy nyomorult baka vagyok csupán, akinek csak egy kötelessége van, minden tiszt úr előtt meghunyászkodni? Először szólnak hozzám a régi tisztelettel, mióta elkerültem hazulról. Jólesik, felfrissít. (Pedig egyiküknek ugyancsak oka lenne görbe szemmel nézni reám).

Pár hét múlva Lichtenbergerhez ezt a kérdést intézem: „Mondja csak, nem az a Türc Martin az, akivel a múltkor meglátogattak, aki csépléskor egy zsákot el akart emelni a szekérről, s mikor a feljelentést megtettem, Ausztriába szökött?"„De, ő az." − mondja mosolyogva a földi. Hát ilyen furcsák a véletlen útjai. Kleint az ácsi földiei, Grünfeldet, ki Klinóval együtt még mindig beteg, Preuszner brassói tornatanár látogatja meg: egy különc bácsi, vegetáriánus, csak a sportnak s egészségi szabályoknak hódoló ember.

Sok levél érkezett, s ismét illavai ismerős neveket találok a címzettek közt (Pollacsek, Littmann, Kovács Károly).