1915. július 28.

András pajtással ma összekoccanunk. Sajnos ő nem tudja betartani a közmondást, miszerint addig nyújtózz, ameddig a takaród ér, s kölcsönökkel kezd operálni, a visszafizetésről azonban előkelő hanyagsággal megfeledkezik. Hiszen még ez sem lenne baj, bár előttem nagyot süllyedt, azonban Zsaki és én, akik sok közt a legérzékenyebben vagyunk érdekelve, azt vesszük észre, hogy a tőlünk kikölcsönzött pénzen barátunk úgy él, mint Marci Hevesen, akkor mikor mi minden kopeket a fogunkhoz verünk, mielőtt kiadjuk. Vígjátékba való dolog, hogy András a kölcsönök után az oroszt tisztek étkezdéjében ebédel, s hazatérve az étlap puszta elmondásával összefuttatja a nyálat szánkban.

Másnap délben megismétli ezt, sőt bevallja, hogy az ebéd után egy üveg sört sem tudott megtagadni magától. „Sört!" − erről mi álmodni sem merünk. Következő napon folytatódik a vígjáték, s András egy üveg kaukázusi vörösborral a hóna alatt tér haza. A szemünk majd kiesik. Egy félujjnyi kóstolót kap mindegyikünk. És ez a dolog így megy tovább, amíg a rubelek el nem fogynak, aztán nyugodtan és természetesen jön a fiú újabb kölcsönért. Nem szeretem, ha nevetnek rajtam, azért hát kénytelen vagyok Andrást felvilágosítani, hogy én takarékosan élek, azért, hogy akkor is legyen pénzem, ha a forrásaim netalántán elapadnak, de nem azért, hogy neki tiszti menázsit és kaukázusi vörösbort biztosítsak. Egyúttal pedig kérem, fejtse ki előttem, mikor s miből szándékozik a kölcsönöket visszafizetni.

Egy végzetes tévedés derül ki ekkor, András szerint egészen természetes, hogy a kölcsönt majd odahaza fogja megfizetni. Nem így adtam, s kérem mielőbb vissza, csak ennyit mondok, s ezzel barátságunknak persze vége. Ez különben eddig sem volt valami mély. András felületes és könnyelmű, bohém fiú, akinek semmi ereje sincs ahhoz, hogy önmagát kordázza. Megy, amerre az ár viszi, s a holnapra sohasem gondol. Régen érzem, hogy csöndes megvetéssel tekint reám, mert természetemet megérteni nem tudja. Takarékosságomat zsugoriságnak tartja, hogy ruhát csak akkor veszek, amikor arra égetően szükségem lesz, azt úriemberi mivoltom rovására írja, s nevetséges előtte az én mindent beosztó és mindig tartalékokkal dolgozó, mindig a legrosszabb eshetőségekkel számoló természetem.

Ha szorul a kapca, egy-egy világos pillanatban el-elborul az arca, s ilyenkor korholja magát és azt állítja, hogy roppantul szeretné az én természetemet, de amint pénz áll a házhoz, magában bizonyára elégtétellel állapítja meg, hogy mégiscsak úgy helyes, ahogyan ő fogja fel az életet, s megint csak lesajnál bennünket, akik csak arra látszunk teremtve lenni, hogy neki hitelezzünk. Emellett egy igen kedves, jó gyerek, ki úri allűrjeiről itt sem tud letenni, és mindennapi foglalatossága arra irányul, hogyan hódolhasson ezeknek a passzióknak, s hogy szerezze meg az erre szükséges összegeket. Ebben egyébként igen nagy szerencséje van, s nem is léptem volna fel vele szemben oly kategorikus rövidséggel, ha nem tudtam volna, hogy mindnyájunk közt ő költ legtöbbet, s az összeverbuvált összegeket korántsem az elsőrendű szükségleti tárgyak megszerzésére fordítja. A fiúktól hallottam, hogy András fogcsikorgatva esküdözött, ha a tíz körmével kell is a falat kaparnia, holnapra előkeríti a kölcsönzött összeget.

Mindazonáltal meg voltam nyugodva, hogy elszánt pajtásunk nem fog a tíz körmével a szokásos manikűrözésen kívül egyebet elkövetni. Hát ilyenformán domborodnak ki a nehéz viszonyok nyomása következtében az eltérő természetek, temperamentumok és jellemek, sokkal élesebben és plasztikusabban, mint az otthoni körülmények között. Andrásnak egyébként különös pechje van a hazai pénzekkel, neki még semmit sem jeleztek, s azt állítja, nem is vár senkitől pénzt, holott bátyja egy jó nevű kolozsvári bank igazgatója, s ő ugyanott volt alkalmazásban. Kissé érthetetlen… Napközben rekkenő meleg van a táborban, s a reggelek és esték kellemesek. Ma délután is a téglagyári völgy hűs zöldje után áhítozunk, s csaknem teljes számmal kiruccanunk oda. A széles vízmosáson túl már egy egész csapat plenni tanyázik, egy részük napfürdőzik, mások a patakvízben fürdenek, jobban mondva mosakodnak, sokan pedig ruhájukat mossák a kristálytiszta vízben. Sajnos egy okosodó muszka starsit is hoz erre a rossz szél, aki nagy ribilliót csap, amiért mi ilyen szemtelenül megszegtük a parancsot, és őreivel a bakatársaságot kezdi összeterelgetni. Szerencsére sok a bokor és a cserje a közelben, s a muszkák között is akadnak jó emberek. Míg az őrök egy része a bokrok közt hajtja a plennivadat, a bennünket őrző derék muszka egyet hunyorít felénk, s mi már nem is vagyunk ott.

Szó sincs persze arról, hogy hazafelé vennénk a menekülés útját, ha már eddig kijutottunk, egyértelműleg nekivágunk a bokrok közt a völgy északibb részének, s most már jól tudva, merre folyik a hajtás, minden baj nélkül el is jutunk oda, ahol a minap fürödtünk. Itt most már senkitől sem zavarva megismételjük a mosakodást. A víz sem olyan komisz jeges már, mint első ízben, nagyszerűen érezzük magunkat utána. Lefelé a téglagyárnak jövünk. Beszélgetünk Harányival, kinek emberei itt ássák az agyagot, s csillékben sínen hozzák le a gyúrótelepig, mely már a körkemence közelében van. Egészen kifogástalanul európai módra berendezett nagyüzemi telepet látunk itt, s a tulajdonos újabban a völgyi patak vizét akarja erre vezetni és azzal hordatni le az agyagot. Lent a völgyben, ahol ruhamosó bajtársaink dolgoztak az előbb, már épült egy csatorna, három szál erős fenyőpallóból állították össze az egyes tagokat, s ez itt már néhány méterrel magasabban futott a völgy oldalában, mint a mellette levő patak színe. Ez a víz valahova lefutott táborunk déli részébe, s ott már legalább emeletnyi esése lehetett.

Néhány kilométeres darabra jócskán kellett fenyőpallókat előállítani, de a kincstári építkezések úgy látszik, mindent kibírnak.
Nagy ma gyorsírási kurzust kezd. Csaknem mind kedvvel fogunk hozzá, hiszen az ismét valami, amivel agyon lehet ütni az időt. (Andrásnak ehhez sincs türelme?)