1915. március 21.

Sanyi zsebében igen mozgolódnak a rubelek. Ma egy képet vásárolt két rubelért, estére pedig a tábor szélén levő csájaházba invitál bennünket vacsorára. Ez egy olyan útszéli csárdaféle épület, azzal a különbséggel, hogy semmit sem tágas, sőt nagyon is szűk. A kis szobában meglehetősen sokan vannak. Kínai szakács főz. Fasírozottat eszünk macarónival. Előbbit ők a „kotylety" néven tisztelik. Kvaszt is iszunk.

Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára késsel-villával. A mi levesünk és kásánk egy fakanállal (lakkozott kínai gyártmány) intéztetik el, ha a lavkában veszünk valamit, azt bicskánkkal szoktuk szeletelni. Egy szomszéd sarokban Klára vacsorázik, a gömbölyű és szőke germán vöröskeresztes bajtársnő, akinek azonban láthatólag kevesebb a baja, mint jómagunknak, mert egy orosz őrmester a gavallérja. Ettől egy kissé elmegy az étvágyam. Úgy látszik, „feltalálta magát" a fogságban, mint mondani szokás. Úgy is lehetne azonban mondani, hogy feltálalta magát.

Szegény germánok restellik is a dolgot. Azt hiszem, ha magyar lány lenne, mi már rég agyonvertük volna. A többi nő megbecsüli magát, de ez a dög állandóan ronda stikliket csinál. Iszik is, mint a kefekötő. Otthon még feketekávézunk, szóval ma ismét egy óriási lépést tettünk az európaizálódás felé.