1915. november 25.

Ma emlékezetes nap vagyon, amennyiben egy igen fontos ruhadarabbal szaporodik állandóan magamon hordott garderobom, egy bricsesszel. A régi valóban jól megérdemelt nyugalomba kerül. Még Fehérvárott kaptam, és mindig dicsőséggel hordoztam, a muszka hátulról egyszer sem látta, a legrosszabb nyelvek se mondhatnak rá semmit Meg is becsültem, ápoltam, ameddig lehetséges volt, a bakancsból a lábszár oldalán felfelé futó és elöl a combon művészi kacskaringókba fonódó schwarzgelb vitézkötést hűen felvarrtam, ha le-lekívánkozott, éppúgy, mint az oldalsó kapcsokat. Te nagy ég, mennyit hasaltam, guggoltam, térdeltem benne, és mégsem a térde szakadt ki először! Sőt, ellenkezőleg. Éppen azért nem is vettem kezdetben észre, állótükör előtt nem forgolódván. A bajtársak pedig nem szóltak. Természetesnek találták. Aminthogy az is. De amint az idő hidegebbre fordult, a kacér szibériai szellő megtalálta e leggyengébb pontomat, ezt az Achilles-sarkot, és ott támadott meg. Gyáván hátba támadott. Odakaptam, és megtörtént a felfedezés. Tény, hogy könnyebb volt felfedni, mint a spanyolviaszkot, vagy mint Kolumbusznak Amerikát, jóllehet én is a „túlsó" oldalon fedeztem föl. Kellemetlen felfedezés.

Mint történelmi adalékot, ide iktatom, hogy 3,5 rubelért kellett megvásárolnom egy csukaszürke köpenyt, melyből az új bricsesz kikanyaríttatott, s a szabónak 2,5 rubelt fizettem varrással (?) azaz összevissza 6 rubelem bánta, hogy szalonképes lovaggá lehettem. A szabó azonban itt is csak szabó, s mire elkészült az új darab, a régin már annyira szembetűnő jelei mutatkoztak a végelgyengülésnek, hogy elegáns András barátunk, aki tudvalevőleg naponta szalmazsákja alatt vasalta önnön súlyával nadrágját, néha igen szemrehányó, sőt mondhatnám rosszalló tekintetet lövellt felém. Éspedig a hátam mögött, pedig úgy mondják, nem helyes valakinek a háta mögött áskálódni. Lehet bár, hogy ezt nem is lehet áskálódásnak nevezni. Tény, hogy az ilyen málló állapotban levő ruhadarab könnyen akad, és ha akad, könnyen szakad, ugyanannyira, hogy ha lett volna is kaszinónk, kaszinóba nem járhattam volna. Így szinte jobb volt, hogy nem volt. Szerkesztőségben ellenben szerény véleményem szerint még mindig elég stílszerű volt megjelenésem, mert a bohéméletnek némi előkelő hanyagság úgyszólván a velejárója, és esetem talán a hazai szerkesztőségekben is magától értetődőnek tartatott volna.
Vizitbe azonban csakis és kizárólag köpenyben mentem, és azt a legbarátságosabb invitálásra sem tettem le, fázékony természetemre hivatkozva és köhögésemmel érvelve.

Ma végre megjött a szabó, és érdekes, a köhögésem is elmaradt. Divéky komámnál sietek vizitelni, s a fentiek kijelentése mellett kabátomat könnyed lendülettel lehajítom magamról. Ő is sokkal jobban van. Végre a beteg pajtásokról csak jót hallani, eddig fordítva volt. Ruff önkéntestárs is kijön a kórházból. Divéky famíliája Magyarország legfelső csücskében őrzi Árpád apánk hagyományait, ott van kis kúriájuk, szigetecske a tót tengerben, ott élnek századok óta derék tótjainkkal jó és okos egyetértésben. Sokat emlegetjük a szép Felvidéket, a Vág csodás völgyét ahol prakszi korom vidám évét töltöttem. Lesz még szőlő lágy kenyérrel, friss, hűs íróval, ezt emlegetjük bizakodó hangulatban.