1915. október 6.

Aradi vértanúk napja, könnyű volt nekik! Az idő az októberhez méltóan viseli magát. Pár nap óta reggelenként fehérek a környező hegytetők az éjjel esett hótól, de napközben elolvad mind. Egy új plenni leleplezi, hogy Klinó, aki mindig legénynek mondta magát, nős. Furcsa, hogy igen sok ember iparkodik itt más színbe öltözni, mint odahaza. Tanító doktornak, díjtalan díjnok gyárigazgatónak hazudja magát és így tovább, amíg aztán egy hazai ismerős le nem szállítja őket a lóról. Jómagamat is ezen az alapon legfeljebb botosispánnak hittek talán egyesek, mert mióta Krajasi és Karl igazolta kilétemet, határozottan nőtt a tekintélyem.

A gyanakodás mindenesetre nagyon jogosult. Andrásról is mindenféle furcsa dogokat hall az ember, s elkerülhetetlenné válik az elhidegülés ilyen emberekkel szemben. Persze észreveszik, ők is barátságtalanok lesznek, fújnak reánk s más társaságot keresnek, ahol még imponálni tudnak egy kicsit. Kiismertük egymást egy év alatt. Aki kiállta a tűzpróbát, azzal annál jobban megértjük egymást, és a nehéz napokban nagy-nagy könnyebbség tudni, hogy ragaszkodó jó barátok állnak mellettünk. Zsaki és Péter góbé a legegyenesebb emberek, no meg Suba, a gyermek. Ma sok szó esett köztünk az új foglyok által hozott hazai csúf hírekről, s ezzel kapcsolatban néhány szegény bajtársunkról, akik hazulról az asszonyi ingatagságról szomorúan szóló leveleket kaptak. Íme néhány közszájon forgó történet. Megérkezik egy új plenni és nagyokat henceg hazai szerelmi sikereivel. Egy fényképet is előszed, és a társaság szakértő megítélésére bízza, hogy micsoda egy „jó tyúkja" volt neki otthon legutóbb. És az egyik néző szeme megmerevedik, elsápad, néz, néz, hiszen ez a felesége. Egy ökölcsapás az elbeszélő arcába, gyenge kis megtorlás azért az ütésért, amit a szerencsétlen a szívére kapott. Így lehet az itteni pokol még pokolabbá!

Egy másikunk levelet kap. Röviden így szól: Kedves Uram! Azt a hírt hozták a harctérről, hogy meghaltál, ne haragudj hát rám, amiért mástól estem teherbe. Bocsáss meg nekem! Kevésbé tragikus az, amit Nemes mesél, hogy volt ideálja 20 orosz tiszttel egyszerre szökött meg hazulról, amint vigasztalólag írják. Ezért nem érdemes búsulni. Inkább előbb, mint később! Víg történet ez is. Egy plenni levelet kap „menyasszonyától", melyben az szendén tudatja, hogy boldog apának érezheti magát, mert kisbabája született. Ez nagyot káromkodik és esküvel erősíti a bajtársak előtt, hogy „egy ujjal sem nyúlt hozzá" a kis ártatlanhoz. Tanácsot kér, mit tegyen? A vélemények oda konkludálnak, hogy „valakivel összetévesztették", talán sötét is volt. Mindenesetre nem kell kétségbeesni… Látod Suba, ilyenek a nők, oktatjuk a gyermeket. Ne ábrándozz annyit, mert még te is kapsz egy ilyen levelet. Ezért Suba vagy három napig most nem fog szólni hozzánk. Egész a plafonig húzódik. Pedig szegény fiú egy gyenge pillanatban egyet-mást mesélt Őróla, amire mi, öreg rókák nagyon csóváltuk úgy magunkban a fejünket, s azt hisszük, nem hiába. Hát még azok a csinos történetek a kórházi ápolónőkről, arról a nagy-nagy odaadásról, mely már sok is volt. Az úrilányoknak a kórházi folyosókon való nem egy honleányi működéséről.

Az ember gyomra émelyeg, mert hát, ami sok, az sok. És innen messziről talán még csúfabbak ezek a dolgok. Hogy keserű érzéseket váltanak ki belőlünk, az érthető…
Otthon nemcsak vígan, de kissé túl vígan vannak, mikor itt bennünket a tífusz tizedel. Legalább az ideáljainkat ne tipornák sárba. No de majdcsak kiheverjük ezt is Ha házasodunk majd, mindenesetre megkérdezzük előbb, nem volt-e ápolónő a kicsike. És a Felvidékről óvakodni fogunk egy kicsit, amerre a muszka járt. Halljuk, hogy az innen a harctérre távozott muszkacsapat a tisztjeinkkel kis tréfát csinált. Azzal az ürüggyel, hogy az érkezett pénzeket ki akarják fizetni, mindenkivel az utalványt előre nyugtáztatták, s aztán elléptek vele. Meg van keveredve a világ. Micsoda piszok fészek. Kebelyi Csitába készül litográfusnak.