Csendes halál – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A tengeralattjárók tervezőmérnökei az elérhető maximális merülési mélységet, a minél tökéletesebb szonárrendszereket, a minél hosszabb víz alatti tartózkodási idő elérését, illetve a minél halkabb, nehezebben felfedezhető hajó megépítését tartották szem előtt munkájuk során. Az 1950-es, 1960-as években alakultak ki a tengeralattjárók világának máig érvényes, különböző csoportjai. A meghajtás szerint megkülönböztetünk nukleáris és hagyományos (dízel-elektromos) tengeralattjárókat. A feladatrendszerben pedig három főbb tagozat alakult ki: a vadász-, a rakétahordozó és a mélytengeri mentő-tengeralattjárók csoportjai.

Olajos lopakodók

A tengeralattjárókat fejlesztő vagy hadrendben tartó országok döntő többsége a hagyományos, dízel-elektromos meghajtású hajóegységeket részesíti előny­ben. Ez nem véletlen: egyszerűbb kialakításuknak köszönhetően az ilyen hajtáslánccal rendelkező hajók fejlesztése, építése és üzemeltetése jóval olcsóbb, mint az atomreaktorral felszerelt tengeralattjáróké. Vannak olyan országok, ahol elvi vagy jogszabályi okokból nem használnak nukleáris meghajtást. Japánban például a második világháborút követően az alkotmány tiltja ilyen hadihajók fejlesztését vagy hadrendbe állítását.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin október 9-én, pénteken megjelenő számában!)