1916. augusztus 25-26.

Megint elmúlt egy hónap. Ha így megy továbbra is, úgy egy esztendei naplóm, azaz „hónaplóm" pár oldalon elfér. Írni sincs kedvem. Éldegélünk, vegetálunk, sorvadozunk. Mindig jobban borul felettünk, ahelyett, hogy derülne. Még néhány transzport elment, és a tábor egészen kiürült, a tiszteken kívül csak az önkéntesek és kevés altiszt maradtak itt, meg néhány, a legénységi állományba tartozó, de intelligens hivatalnok, kereskedő, iparosember és a munkaképtelen rokkant, vagy a kórházból kikerült lábadozó. Legénységbeliek, akik többnyire a maródiszobákban laknak. A munkaképes legénység teljesen hiányzik, s így a fizikai és piszkos munkák is a fiúk nyakába szakadnak. A mi századunk még részben kivételt képez, talán nem is sokáig.

A fogság legmegalázóbb ideje elérkezett. Az őrmester urak nem dolgoznak, a fiúknak őket ki kell szolgálniuk, csak a 8. bataillonban van kivétel ez alól. Állítólag egy irkutszki parancs rendeli el mindezt, s nem lehet ellene semmit sem tenni. Nem is igen tudnak mozdulni szegény gyerekek, s más biz nem törődik velük. Wlassák őrnagy résztvevő képet csinál, s kijelenti, hogy amit lehet, ő meg fog csinálni. Egyébként éppen a 8. bataillonban a legsúlyosabb a helyzet, ahol egy Nikiforoff nevű muszka állat a parancsnok, egy sohase mosolygó, mogorva és kíméletlen basáskodással uralkodó alak. Mintha csak egyenesen a lealázó munkákat válogatná ki az intelligens embereknek, naponta egy csomó rabszolgát ledirigáltat az ő saját legszemélyesebb, háztartása körüli szolgálatokra. Egy csomó disznaja van ennek a fődisznónak, azokat a fiúk látják el, etetni kell segíteniük, homokot cipelnek, pöcegödröt ásnak, zsákolnak és fát hordanak, krumplit, halat stb. pucolnak a konyhán, takarítják, sőt súrolják a muszka irodákat és tiszti lakásokat, a kórházi helyiségeket, s a kórházi edényeket mosogatják, úgyhogy néha csaknem sírva panaszkodnak szegény gyerekek. Le vannak alázva a sárga földig, s mukkanniuk se lehet. Nikiforoff még a betegeket is kihajtaná dologra.

Elszorul a szívem, mert arra kell gondolnom, hogy előbb-utóbb engem is megpróbálnak kényszeríteni ilyen aljas munkákra, s nem tudom elképzelni, hogy fejet hajtsak ilyen parancsnak. Sokan önként jelentkeznek munkára az elmenő transzportokba, hogy a megalázást kikerüljék, s most már igazat kell adnom nekik, ennél kutyábbul talán másutt sem lesznek, a táboron kívül legalább nem ilyen fehércselédi munkára, hanem inkább férfiembernek való dolgokra használják őket. Szegény Végh Bandi is jelentkezett a legközelebbi transzportba. Jó széles vállai vannak, és odakint nehezebb munkát is vállalni mer. Különben itt is az ún. zsákoló különítmény tagja volt Sóssal, Tantó szolgabíró úrral, Pogány festőművésszel, Kalóssal és egy csomó más sportemberrel együtt. Ők önként vállalták a zsákolásokat, fakirakást a vagonokból s más ilyesféle nehezebb munkákat, hogy aztán a piszkosabb munkáktól megkíméljék őket a muszkák. Sokszor találkozunk velük, amint fáradtan ballagnak vissza az állomásról, tetőtől talpig lisztesen, még a fülük, hajuk is fehér (s összevegyül verítékükkel). Ők valamivel jobb kosztot is kapnak, mint a többiek, külön rotát képeznek.

Az 500-as rota sem marad érintetlen, mi is megérezzük az idők fordulását. Négy dinerünket elviszik, s így csak nyolc marad itt valamennyiünk konyhamunkájának végzésére, de már a fahordás a konyhára a mi nyakunkba szakad. Időnként oda kell hagyni a múzsákat, letenni a tollat, és elbandukolunk valahova az állomásra vagy a faraktárhoz jó messze, s vállunkra kapva egy-egy kétméteres hasábot, vagy ketten emelve egy nehezebbet, libasorban cipeljük haza. De ezt magunknak csináljuk, ebbe csak bele lehet törődni, bár a fegyveres őrök kíséretében végzett sportolás kezdetben arcomba kergeti a szégyen pírját. De mindent meg lehet szokni. Ezt is, ha nehezen is. A dolog alól kihúzni magát az embernek a bajtársakkal szemben jelentene alávalóságot, de van azért elég ember, aki ezt nem tudja felfogni, s ha teheti, bliccel. Néha aztán goromba összetűzések támadnak emiatt. A hangulat paprikás, mindenki érzékeny, lobbanékony, ideges, a muszkának sikerült megfosztani bennünket még egy kincsünktől, a lelki nyugalmunktól. Damoklész kardja nagyon észrevehetően reszket a fejünk fölött, nem lehet ezt nyugodtan bírni.

Nikiforoff pikkel a rotánkra, éspedig annál inkább, minél kevésbé árthat. De megpróbálja, ahol csak teheti. Gyűlöletének okát abban sejtjük, hogy a mi parancsnokunknak, Stockijnak ellensége, s dühös, hogy annak belőlünk busás haszna van, amiből őt nem részesíti. Stockij egészen más típusú gazember, ez legalább hagyja élni az embert, barátságos hozzánk, mint fejősteheneihez, s iparkodik két bőrt lehúzni rólunk, de csak óvatosan, hogy azért bele ne gebedjünk. Rotánk kb. fejenként 4 kop. kosztjavítást kap, ami napi 10 rubelre rúg, de ezt a koszton nem vagyunk képesek észrevenni, az valószínűleg a parancsnok úr zsebébe folyik. A tisztjeink részére és az oroszoknak havonta kétszer rendezett hangversenyek jövedelme havi 800 rubelre rúg. Ebből csak 300 rubel a miénk (az is, mint mondtam, csak papíron), 500 rubel pedig világítás, felszerelés, adó és más címeken Stockij zsebébe vándorol. Sőt, a kis hamisnak evés közben megjön az étvágya, és a helyárakat szeretné felsrófolni a végtelenségig, míg tisztjeink megsokallják, hogy a saját koncertünk után még adóznak is, és kijelentik, hogy nem fognak többé hangversenyeinken megjelenni. Ezt a határozatot a büró (postavezetőség) figyelmeztetésére hozzák, de majdnem visszafelé sül el a dolog, mert Stockij és Zsarzsecki (a rotánk s a büró parancsnoka) dühbe gurulnak, s már-már arról van szó, hogy az egész 500. rotát szétugrasztják, úgyhogy sietünk egy feliratban a helyzetet a tisztekkel tudatni, s őket álláspontjuk megváltoztatására bírni, ami sikerül is, s így a válság egyelőre megoldódott.

Nikiforoff egyszer tisztjeink megjelenését valami ismeretlen ürüggyel megtiltja, s ahol lehet, akadályokat gördít Stockij elé, ez viszont kész örömmel intéz el minden ügyet, mely Nikiforoff ellen irányul, így pl. nagy készséggel terjeszti fel egy kapitányunk távirati panaszát Irkutszkba, akit Nikiforoff mellbe vágott az utcán, mert őt állítólag nem üdvözölte. A távirat másolatát az éppen itt időző svédnek is átadják, aki tömérdek panaszunk közül sajnos egyet sem tud elintézni. Szeretetadományokat hozott, 15 kis szekérrel tolták fel a fiúk az állomásról, de szívesen elengedtünk volna mindet egy kis biztató szóért. Egészen magunkra vagyunk hagyatva.

Az önkéntesek fent összeadnak egy szép summát, s „Az Est" részére Hajnal (tanár) négy sürgönyt szerkeszt és ad fel hazafelé, segélyt kérve e gyalázatosságok ellen. Senki sem bízik bennük, mindenki igyekszik úgy menteni magát, ahogyan éppen tudja, sőt egyesek talán túl is lőnek a célon. Így Khlauf Pál (tanító), Székely György (az angol magyar bank tisztviselője) és még többen péknek állnak be a táborban, csak hogy a folytonos zaklatástól szabaduljanak. Nehéz munka, de három csoportban dolgoznak, s 8 órás munkanap tán két nap pihenőjük van, szép tágas szobában laknak, s főzhetnek, no meg kenyerük is mindig elég van. Meg vannak elégedve, és olyan kenyereket dagasztanak, mintha mindig azt csinálták volna. Antóni az orvosokhoz kommandíroztatja magát szakács címen, s jól be van biztosítva. Ha egyszer innen ugrani kell, abban reménykedek, hogy az én öreg csontjaimnak is akad csak valahol egy ilyen nyugodalmas tiszteletbeli állás. Ha pl. egy menázs vezetését elvállalnám, tudom, jól jönnének ki velem. Sok menázsnak teljesen hozzá nem értő vezetője van, és persze nagy ráfizetéssel dolgoznak, nagyon behoznám nekik azt, amit igényelnék a munkámért, a kosztomat és egy szobát intelligens lakótársakkal. De csak húzom, halogatom ezt a megoldást, nagyon nehezemre esik kérni.

Reménykedünk, hogy majd csak jön ismét egy újabb fogolyszállítmány s azzal erőteljesebb legénység, egy csomó baka, akik ezt a nekünk nagyon keserves dolgot részben átvállalnák. Jönnek is új transzportok, de éppen tisztekből állók, ami nemhogy segítene, de rontana helyzetünkön, s örülünk, hogy továbbutaznak, csak rövid időt töltve az állomáson. Pécsiek is vannak köztük, újságolják. Az őrök vonalán, mint öreg róka, meglehetős reszkírozott módon keresztülosonva jutok át, mert ha a vonatjuk indul utóbb, az őröktől nem tudok visszajutni a táborba. Dr. Borsy Jenővel félórát beszélgetek: édesatyja a betűvetésben volt első mesterem, ő maga Ferkó bátyám irodavezetője volt egy jó ideig mint ügyvédjelölt, nővérei pedig húgaim jó barátnői. Különös véletlen, hogy ráakadtunk így egymásra. Margit húgommal Borsy még márciusban beszélt Pécsett. Egy ember, aki márciusban még otthon volt! Te jó Isten! Alig megy a fejembe.

Pécsről még Goldberger, a Béka boltos fia van itt. Később, július 4-én fogságba került bajtársak transzportja érkezik, továbbmennek, a csomagban pedig az „Est" egy július 6-ai példánya kerül a táborba. Képzelhető, micsoda mohósággal esünk rá, anélkül, hogy abból valamit ki tudnánk olvasni, ami különösebben érdekelne. Sablonos újsághírek a frontról, se hideg, se meleg tudósítások, mintha mesterségesen készült volna minden hír, s arra szolgálna, hogy az emberek ne lássák a fától az erdőt. Csupa már hallott hír.

Mozi is nyílt újabban a táborban 25, 30, 40, 50 kopekes helyárakkal. Tegnap én is megnéztem, de ez is csak olyan sablonos drámákkal traktálja az embert, hogy egyelőre elegem lett belőle. Tisztjeink s a muszkák is eléggé látogatják.
Sándornak Svédországból magyar szépirodalmi könyvek érkeztek, de én sem panaszkodhatom, Tiencsinből végre egy kis csomagot kapok német gazdasági tárgyú füzetekkel. Megint egy időre van mibe temetkeznem. A tiencsini derék németek csak a mi legjobb segítőink, nagyon sok könyv, dohány és pénz érkezik onnan, csomagok alsó- és felsőruhával stb. Legújabban én is Tiencsinen keresztül kértem pénzt hazulról. Minden garasomat a legpontosabban beosztom, csak a legszükségesebbet veszem meg, s ez a fogalom: „legszükségesebb" egyre szűkebb körre terjed ki. Annyi kerül, hogy naponta a 8. bataillonból vacsorát vehetek, melyet az ottani maródiszobán főznek. Néha-néha jónak is lehet mondani. 17 kopekbe kerül (15+2). Lein maródiszobáján 15 kopekért ebéd és vacsora kapható, de csak a gyengélkedők vehetik.

A futball becsábítja néha az embert a 8-asba, de kétszer is meg kell gondolni egy ilyen kirándulást, a kozákok nagyon éberek, s a lovaik gyorsak, hazafelé az ember szüntelen tekergetni kénytelen a nyakát, és állandóan mint ha a starter pisztolyát lesné, egy kis sprintre készen kell lenni. De már csak azért is meg kell ezt néha reszkírozni, még vén fejjel is, hogy az ember meg ne poshadjon, s a vére nagyon meg ne alvadjék.

Időnként egy kis kedélyizgalomról a kozák kapitány is gondoskodik. Egyszer a germán parancsnokunk, Wille őrmester szobája ablakán ugrik be, másszor pedig a szomszédunkban levő kártyakompániára csap le (Schwarz germán népfelkelő), mint a héja. Éjjel, lámpa mellett ment a játék, s ezt az ablakon át figyelhette meg a vén majom; mi egyszerre állati ordításra riadtunk fel, s a gerendafalon át muszka káromkodások záporát hallva, sejtettük, hogy kb. mi történt. Kilépve a mi ablakunkon és a szomszédékén belesve, most én élveztem, talán jobban, mint az előbb ugyanezen helyről a vén kozák spion. Odabent forsriftos haptákba meredve állt a szoba lakossága, egy kicsikét sápadtan, mert a vén gazember folyton az orruk alatt hadonászott ostorával, muszka kérdéseket adva fel távirati stílusban, amire semmi kedvük se volt felelni a fiúknak. Vagy tízpercnyi vadállati bömbölés után, rettenetes fenyegetések közt végre az ajtón kilépett a pasi, jómagam pedig az ablakon be. Lakótársaim már a legmélyebb műalvásba merültek, s csak akkor mertek életjelt adni, mikor a sarkantyús csizmák már valahol a folyosó túlsó végén kopogtak. A bömbölés egyébként jó riasztójel volt, mert amerre most tartott a kozák, éppen ott, az atteliernek csúfolt helyiségben egy orosz katonának öltözött falubeli szépség vendégszerepelt, s ha erre ráakad az öreg, igen csinos mozijelenetre lett volna kilátás. Persze jókor eldugták valahova. Egyébként pedig nem ártott volna, ha kifüstöli innen ezt a perszónát, a kórházban látottak után nagyon közérdekűnek látszott ez előttem.

Az új lakásunkban egyébként jól érezzük magunkat, a polosokat nehéz munkával bár, de sikerült elfogadható létszámra redukálnunk. Minden héten fürdünk, szóval protekciós emberek vagyunk, csak azt nem tudjuk, meddig. Lakásunkkal meg lennénk elégedve, általában az itteni élettel is valahogy, mert a kosztkérdéssel is jobban állunk. Reggelire Köváry mestertől vásárolok tejeskávét, aki ezzel a mellékfoglalkozással többet szerez, mint a hegedűvel, s egy pompás, friss, fehér bulki a hozzávaló. Az ebédet kell vele pótolni, mert a muszka megint megszorította a menázsit, a húsnapok ismét csökkentve lettek, s mint halljuk, a tiszteknél is hetenként kétszer komisz hal járja, s kosztpénzük ennek megfelelően 20 rubelre redukáltatott havonta. A muszka kosztja helyett aludttejet szoktam ebédelni. Eddig egy őrtől vettük a tejet, de már oda se lehet eljutni a kozákok miatt, most szomszédunk, a doktor cselédje révén veszünk. A tejet egy nyakas üvegben alvasztom meg más hiányában, s egy kissé keserves kiszopni belőle. Hozzá fekete muszka kenyér jár, de jó étvággyal eszem, ez elég jó, ti. rendesen ki van dolgozva. Úgy vesszük az oroszoktól 15 kopekért darabját. Ennek is valami panamaíze van. Sok a retek és olcsó, ebből, ha csak hozzájuthatok, szerzek, nagyon jólesik valami gyümölcspótló, ha már gyümölcs nincs.

Vacsorára sokszor kapok a 8.-ból főzeléket, ez is kellemes változás az örökös krumpli-káposzta-kása után. A csája pótolja aztán a többit. De már itt is veszedelmek fenyegetnek, a cukor fogytán van a táborban és drágul. A plenninép egyszer csak megneszeli ezt és megrohanja a lavkákat, persze jómagam is, és fontját 30 kopekért vásárolva még sikerül 10 fontot szereznem. Ennél többet, 4 rubelt adok ki japán lapokra. Az oroszt tiszti lavkában olyan remek lakk- és eredeti aqarelllapokat fedezek fel, hogy nem vagyok képes nekik ellenállni. Ez nagy gyengém, s ha új lapok jönnek megint, meg fogja érezni a sovány bukszám. (Hazahoztam őket mind egy szálig.)

A tanítás sehogy sem akar megindulni, néhány szenvedélyes előadó megindítja a tanfolyamát, de a hallgatókat hol jobbra, hol balra, fahordásra, pucolásra, vagonrakásra stb. dirigálja el a muszka, s alig 2-3 emberünk van, aki állandóan járhat. Magam bele sem kezdek, úgysem lesz ebből semmi, már most biztosan látom. Az idő őszre fordul lassacskán, a napok máris hűvösek, elő kellett vennem a teveszőrmellényt is, már előreveti borzalmas árnyékát egy újabb tél.

Hasztalan lessük a harctérről a megváltó győzelmi hírt. Görz elesett, az offenzívák a szaloniki kivételével megállnak, Romániáról zagyva, ellentmondó hírek. Semmi több. Ha hazaírogatok, nem sok reményt érezhetnek kis soraimból, akárhogy igyekszem adni a bizakodót. Most minden héten írok Dánián át. Ez a legújabb felfedezésem, hogy most erre jobb a posta. Otthon is igyekeznek eltalálni a jobb utat, de most nagyon rosszul jönnek a lapok.

Az 550. számú druzsina elutazott, s Péter pajtás velük. A legjobb kívánságaink kísérik útjában. Stanley vállalkozása kismiska ahhoz képest, ha egy bajtársunk elhatározza, hogy elindul. Az elmentek helyébe új foglyok érkeztek a 8.-ba, ahol ugyancsak keserves helyre kerültek, még kenyér se igen van rendesen. Beszélik, „man sagt", hogy szeptember 10-éig 1000 tiszt és 3000 legénységbeli fogoly jönne táborunkba.

A hűvösebb idő kedvez a sportolóknak. Mi a turuljátékot kaptuk fel, és reggeltől estig röpködnek a kis labdák a kifeszített spárga felett. „Muszáj" valamivel agyonverni az órákat. A könyvekbe merülni mégis a legjobb ellenszer Szibéria ellen. Szabó Gejza barátunk Sanyi kis gépével fényképezget, ennek köszönhetjük, hogy erről a lakhelyünkről emlékül vihetjük szobánk és szobatársaink képeit. Suttyomban kell menni ennek is, mert a muszkának eszébe juthat, hogy a fényképező-masina sokat érő valami, s egy szép napon elkobozza valamilyen címen.

Augusztus 18-án istentiszteletre készültünk, de a muszkának természetesen fülébe jutott, s Irkutszkból szigorúan lefújták a parádét, sőt erős kozákpatrouillok járták aznap az utcákat, és a gyalogság is készenlétben volt. Ezek a front mögötti tisztek a muszkánál is nagyot tudnak ijedni, ennyit megállapíthat a történetíró. Helyette aztán a következő vasárnapi istentiszteleten dalolta el énekkarunk nagyon szépen a Királyhimnuszt. Lederer hadnagyot temettük el az elmúlt napokban. A szibériai szerelemmel nem jó játszani. Stockij a halottas menetet lefényképezteti. Ilyen furcsa emlékeket gyűjt dicső berezovkai szerepéséről. Götz bajtársunkról hallok néha szívvidító híreket, olyan jól is esnek, újabban uzsoki hőstetteit zengik a tiszti barakkok. Ma este századunk a muszkák részére rendez hangversenyt.