1916. december 24.

Elérkezett a harmadik szibériai karácsonyeste. Honnan jött, honnan nem, de itt van. Igen, valahonnan jött, nagyon-nagyon messziről, de végre elérkezett hozzánk, és mi kitártuk a szívünket fogadására. Elhozta a hazai drága emlékeket, megcsendítette lelkünkben a hallgató húrokat, és édes meleggel töltötte be. Tegnap egész napon át tarka papírláncokat fabrikáltam, s minden kisdiákkori tudományomat összeszedtem, hogy rájöjjek a nyitjára, hogy miképpen is kell azokat a papírhálóból való lengő kosarakat ollóval kinyesni. Szép nagy fenyőnk a szoba melegében felébredt téli dermedtségéből, tűit üde zölden kinyújtóztatta, s a láncok, papírzacskók, cukorkák és gyertyák tarkaságában olyan széppé vált, akárcsak egy hazai gazdag fenyőcske. Besötétedett, meggyújtottuk a kis gyertyákat, és mi, nagy gyerekek áhítatosan énekeltük el a kis Jézus születésének dalba foglalt történetét. A Mennyből az angyal dallamát velünk dúdolták német bajtársaink és mi ővelük a Heilige Nacht dalát, harmatos szemekkel meredve a gyertyák libegő lángjába.

A Jézuska nekem tegnap hozta meg az ajándékot, egyszerre négy lapot is Görbőről, melyek még az aranyos szüretidőről beszélnek, Németh pedig ma kap néhány lapot övéitől, Zsiga szappant kapott szobatársaitól(?), a többieknek csak egy meleg kézszorítás jut valamennyiünktől valamennyiünknek, és egy jókívánság. Szibériában szegény a Jézuska is. Ünnepi vacsorát takarékoskodtunk össze valamennyien. Áll pedig ez valamelyik alkalmi vacsoratársaságtól hozatott húsból vagy tésztából, jómagam például mákos csuszát rendeltem, utána valamennyien tejeskávét eszünk a stolnival, melyet most már magam is megszegek. Közben a szomszédból egyre-másra jönnek a látogatók, hogy szép fánkban gyönyörködjenek.

Éppen eloltottuk a gyertyákat, s még mind az asztal mellett ülünk a kávé mellett, amikor ajtónk kinyílik és a küszöbön a kozákkapitány jelenik meg; fekete szemüvegét azonban levette s így annyira másként néz ki, hogy nem ismerünk rá. A szokásos haptákot nem kapja meg, a fiúk csak egyenként állnak fel, amint fokozatosan felismerik. Farkasszemet nézünk szótlanul. Ő a fánkat bámulja tágra nyílt szemmel, úgy látszik, ilyet még nem volt alkalma látni. Az orosz az ünneplést fenyővel és énekkel megtiltotta, talán a tűzveszély miatt. Most hát dacosan várjuk őnagysága döntését, de ő igen csöndes, majd azt hinném, meg van hatva. „Harasó, harasó" – motyogja néhányszor a bajusza alatt. Majd azzal a kérdéssel fordul a szélén álló Némethez, hogy ez a fa égett-e előbb. Németh úgy tesz, mintha süket volna, ami a legjobb feleletnek bizonyul. A kis Jézus jókor súgta meg, hogy eloltsuk a gyertyákat, mert a kozák szokása szerint megint a rendelet megszegőit keresi. Szeme rátéved az asztalon fekvő kalácsokra, és ismét ezt morogja „Harasó, ruszki plenni harasó!" Értve ez alatt azt, hogy az oroszok foglyainak jó dolguk van, kalácsot is ehetnek. Ilyesféle célzást már többször hallottunk tőle, úgy látszik, hálát vár tőlünk pompás ellátásunk ellenében. Azután szó nélkül kilép az ajtón.

Pár szobában húsos vacsorát készítettek, ebből hústilalom lévén baj lesz, gondolom, s pár pillanat múlva kiosonok a folyosóra, hogy idejében vészjelet adhassak, de a kapitányt kísérő kozák karjait széttárva állja el utamat, ő maga pedig már az egyik szobában harsog. A mennykő itt leütött, bezzeg megjött már a hangja, szidja a fiúkat, mint a bokrot. Előhívatja a starsit is, és talán negyedóráig is korholja, hogy a barakkjában ilyen szabálytalanságokat megtűr. A sötét folyosón hallgatom a nótázását, várva, mikor lép el, mert a folyosóról fűthető kályhában feketekávét akarok még melegíteni, de megunva a hosszúra nyúlt prédikálást, hozzálátok munkámhoz. Lehajolva igazgatom a kávésbögrét a parázson, amikor egyszerre hátulról kedélyesen rám csap a tenyerével. Valamelyik bajtársunkra gondolok, felállok és a kozák villogó képével találom magam szemben. Sajnos most rossz hangulatban van, s ennek meg kell innom a levét. Ordítva tör rám, dühösen hadarva. A szóáradatból csak azt értem, hogy ruszki officert emleget, s közben hevesen megfordul, és tenyerével saját magának azt a részét csapkodja nagy hévvel, melyre előbb volt szerencsém tőle egyet kapni. A jelbeszédet tökéletesen értem, oda magyaráz, hogy ha ruszki officer jön, annak nem szabad ezt a részt mutogatni. A szememre mutogatok és a kályhalyukra, hogy sajnos nem látok hátrafelé, de ez persze hasztalan kifogás, most bűnbakok kerestetnek. „Pod arest!" ordítja harciasan, azaz „Áristomba!" „Kak familija?" (Mi a családneved?"), következik a másik kérdés, de erre én is a süketet adom, ha már előbb vaksággal vádoltattam. Valamit szól a starsinak, s továbbrohan egy másik szobába.

Megvakarom fülem tövét. Ezért kijár néhány nap, de még nem veszett el minden. A starsi a kapitánytól nem mer elmaradni, hirtelen eltűnök hát, mint a kámfor, be a szobánkba, s mire a starsi keresni jön, már csak hűlt helyemet találja. Azért jó szeme volt, meg kell hagyni, mert szobánkba belépve és körülnézve köztünk, kutató szemei rajtam maradnak, és azt kérdi, én jártam e előbb a folyosón. Hála a sötétnek, nem biztos a dolgában, gondolom vidáman, és közömbös képpel mondom, hogy én ugyan nem, én itt voltam mindig szobánkban. A bajtársak hűségesen bizonyítanak mellette, a muszka csak a fejét csóválja, s beszéli, hogy a kapitány engem „Pod arest" küldött az előbb. No, az meg éppen nem én voltam, mondom mosolyogva. Tagadok rogyásig. Végül is egy nagy káromkodással kilép az öreg, s az ügy el van intézve. Fő a lélekjelenlét, hencegek most mát fölényesen a fiúknak, akik csak most tudják meg, miről volt szó. Még sokáig fenn maradunk, s a mai napra külön gyűjtött fával olyan nagyszerű meleggé varázsoljuk szobánkat, hogy igazán ünnepi úri alvás esik azután. A fenyőcskénk felnyúlik hozzám ide a magasba, és pompás illatával körülleng, a jégvirágos felső ablakszem fejemmel egy magasságban van, azon át a vasúti állomás lámpái csillognak ide. Künt a sarki hideg, itt puha meleg, a szívemben reménység tüze. A szoba sötétjébe meredve talán valamennyiünk keze imára kulcsolódik ma este.