1916. február 24.

Csúnya nap. A mennykő lecsapott, éspedig váratlanul. A fiúk délelőtt éppen a Dumaülések másolásával vannak elfoglalva, itt írnak az osztrák sógorok is, és a szoba egészen tele van, amikor valaki beront azzal, hogy két muszka tiszt jött a folyosóra. Pillanat műve az egész, és már be is lép szobánkba mind a kettő, századparancsnokunk és a táborparancsnok (Zsarzsecki.) Éppen csak annyi időnk volt, hogy az írásokat az ágyak szalmazsákjai alá dobjuk, szó sem lehetett azok összeszedéséről és a küszöb alá rejtéséről. Szokás szerint „Vigyázz"-t vezénylek, s mindenki feszesen áll, csak a szerencsétlen, sóbálvánnyá dermedt Péter kezében lobog egy régi példánya a Famaenak. A muszka úgy csap le rá, mint a vércsére. „Mi ez?"  − kérdi, kirántva Péter kezéből. „Újság, vettük az utcán, ott árulják", hazudom ártatlan képpel. „Kitől vettétek?" „Nem ismerjük." „Nem igaz, ismeritek ti azt, csak ki vele, ki az, hol lakik?" „Nem ismerjük"  − állítjuk konokul. Hiszen állítják a filozófusok, hogy az önismeret a legnehezebb valami… Hát tényleg nehéz! „Ha meg nem mondjátok, megbánjátok, valamennyiteket lecsukatlak" − hangzik a hátborzongató ígéret, de persze hiába. Ha vallunk, annál inkább is lecsukat bennünket ez a haragos muszka. Az ablakok előtt fegyveres, feltűzött szuronyú oroszok, a szomszéd barakkok kíváncsi plennijeit hazaparancsolják.

A folyosóról egy vizslaképű − azaz bocsánatot kell kérnem az összes vizsláktól, inkább kosorrú és rókaképű fiatal zsidó, az egyik századnak az írnoka jön be, mögötte az ajtó feltárulásánál szintén szuronyokat látok megcsillanni. Ez az úr a kutatási szakértő. Valamit beszélnek egymás közt oroszul, aztán hozzánk fordul, és az ágyakat kezdi sorra venni, a takarót lerázza, a szalmazsákot felfordítja és hopp, a következő percben már diadalmas pofával csap le az előbukkanó félig kész példányokra. „ÁÁÁ!!!" − kiáltanak fel nagy örömmel a tisztek, és különböző orosz beceszókkal illetnek, melyeket nem értek. „No, megálljatok, majd adunk mi nektek!" „Semmi ez, újságfordítás" − mondom nekik, a leghidegebb flegmámat véve elő. Ezt a jelenetet fantáziámban már annyiszor megrajzoltam, és valóban elég hűséggel, hogy a különböző fordulatok nem lepnek meg. „Újságfordítás, no majd meglátjuk! Mutassátok a ládáitokat, a hátizsákokat, a zsebeiteket!" − így megy ez sorba mindegyikünknél. Ez azonban már nem változtat az eredményen, ott semmit sem találnak. Végtelen nyugalommal tölt el az a tudat, hogy naplóm jó helyen pihen a padló alatt: jó orra legyen ennek a spiclinek, ha arra ráakad.

Csak egytől tartok, hogy a Famae kliséjét fogják keresni amely pedig pechemre ugyancsak a naplóm mellett fekszik, s ha ezt valamelyikünk bevallja, úgy a naplómnak is vége van. Nyugodt és közömbös hangon így szólok hát, mintha csak valami megjegyzést tennék a szomszédomnak. „Fiúk, ha a fejlécet keresik, csak azt mondjátok, azt én tettem el." „Mit mondott, mit beszél ez?" − kérdi a parancsnok „Hogy mindent elő kell adni, úgy sincs, mit eldugnunk kellene" − mondom Klinó felé, aki ezt hűen letolmácsolja. Még a pénztárcáinkat is előszedetik, s itt megint egy gyenge pontomat találják…

16 darab szép ezüstrubelem van, ezeket még akkor tettem félre, amikor több volt forgalomban, és most napfényre kerülnek. Elvégre egészen természetes valami, ha az embernek pénze van, hogy ezüstrubelek is lehetnek közte − a századparancsnokunk mégis nekem ront, hogy miért van annyi ezüstrubelem, talán biz’ gyűjtöm őket. Nem mondhatom, hogy a cár atyuska képe miatt. Fel is jegyzi menten, s rám parancsol, hogy őrizzem meg őket, ő majd beváltja azokat papírra. Keresgél a zsebeiben, de óriási szerencsémre nincsen szegénynél egy árva garas sem. Ebben a szent pillanatban határoztam el, hogy most már aztán csakugyan gyűjteni fogom az ezüstrubeleket, mert nyilvánvaló, hogy azoknak valami okból több becsük van, mint a papírpénznek. (Biz akkor nem voltunk még kitanulva az ércpénz becsét illetőleg.) Tovább nem is kutatták zsebeimet(??) Azután jön a várt kérdés: „Hol vannak azok a betűk, amellyel a címet nyomtátok?" Akihez a kérdést intézik, felém int, hogy nálam. „Hova tetted, azonnal add elő!" „Nem betűink voltak, hanem nyírfából volt kifaragva az egész cím kliséformában, s mikor láttam, hogy a barakkhoz a fegyveresek jönnek, tudva, hogy kutatás lesz, a tűzbe dobtam." A muszka kicsit gondolkozik. „Lehet, hogy a tűzben még megtaláljuk a maradványait." „A konyha tűzhelyébe tettem" − teszem hozzá a nagyobb valószínűség kedvéért. „Nézd meg" − adja ki az ordrét a spiclinek a parancsnok. Kimegyünk vele a konyhába, útközben azon törve a fejemet, mint mondjak, ha nem is ég ott a tűz. Felnyitom a tűzhely ajtaját, s megkönnyebbülve konstatálom, hogy ha nem is nagy tűz ég benne, de parázs mégis van. Benézek, s annyit mondok, hogy itt már nem látni semmit. Ezt ő is konstatálja, azzal visszamegyünk a szobába, ahol jelenti, hogy a klisé már elégett. „Nyugodjék békében!" − gondolom magamban.

A parancsnok meglehetősen közömbös képpel fogadja a szomorú hírt. A szaglász úr pedig a sikerektől vérszemet kapva lázas szorgalommal nyomoz tovább, míg a tisztek a zsebek tartalmát kutatják. Végigtapogatja a falat, felmászik a nagy kályha tetejére, alánéz a tetőgerendáknak, belenyúl a kályhalyukba, és a hamuajtó mögött is kutat, s ugyanezt a folyosón is megcsinálja. A küszöb azonban meg sem fordul a fejében. A főparancsnok valami jegyzőkönyvfélét kezd diktálni. Sorban be kell mondanunk neveinket és egyéb adatokat, miközben az írnok diadalmas képpel jön be a folyosóról, és egy srapnelhüvelyt mutat fel. Ennek fele sem tréfa, ez a felfogás tükröződik a tisztek képén, itt egy veszedelmes bandát lepleztünk le. „Mit akartok ezzel, és hol szereztétek?" „Úgy találtuk a barakkban, és mákot törtünk benne, tessék megszagolni" − mondja Klinó, és mi szendén mosolygunk hozzá, jólesik, hogy igazat is mondhatunk ez egyszer.
De ők nem mosolyognak, sőt ez is rögtön bevétetik a jegyzőkönyvbe, s ezzel együtt, ha nem csalódom, az itt rekedt osztrák önkéntes is, de Plebánnak valahogyan sikerült az ajtón kívül kerülni, most konstatálom meglepetve, hogy nincs itt. Azonkívül szintén belevétetik a jelen lévő Szűcs bajtárs.

Minden magyar írást kivétel nélkül elkoboznak, köztük szegény Péter koma naplóját is, és a trófeákat felnyalábolva végre az ajtón kijjebb helyezik magukat, az ajtónk előtt azonban posztot hagynak. Kicsit savanyú képpel nézünk össze. Egyedül nekem van még okom örülni, mert azt, hogy a naplóm nem került a kezeik közé, nagyon sokért nem adom. Éppen idejében készült el a rejtekhely… Most a starsi jön be, és kezd el szapulni bennünket, maga sem tudja ugyan, miért, de annyit pedz, hogy valami nem volt itt rendben. „Ti revolúciót akartatok csinálni!" − támad reánk, s mikor ezt a vádat valahogy sikerül elhárítani, akkor azzal jön, hogy „Biztosan szökni készültetek." Ezt is élénken tagadjuk, s magyarázzuk, hogy mi csak a muszka lapokat fordítottuk, és ma se tudjuk, miért ne lenne ez szabad, mikor nem is volt tudtunkkal megtiltva. Már nem annyira dühös az öreg, nem is miértünk, hanem magáért aggódik, mert már sok baklövést csinált, és attól tart, hogy túl sok lesz a rovásán, hogy a mi dolgunkért is ő fog lakolni. Azért mérgében kijelenti, hogy a konyhán nem merjünk többet főzni.
Hát ez is baj, de a starsival majd csak megbékélünk, hanem a parancsnok alighanem a nyakunkba sóz valamit…

A Famae tragédiájának híre pillanatok alatt elterjed a táborban, és délután az összes ismerőseink csapatostul jönnek kondoleálni. Alig győzzük őket kituszkolni, attól tartva, hogy az ajtó előtti poszt végre megunja a dolgot, és őket is lefüleli.