1916. február 7.

Az új tisztek között igen számos Famaet adunk el, úgyhogy 90 példányban írjuk ma. Az egész tábor a Famae olvasója, s a legénység körében nagyon népszerű a lapunk, de ezek majd mind potyaolvasók, egy-egy példányt ezer embernek is felolvasnak. Nagyon nehéz az indigó beszerzése, a ceruza és papír pedig igen megdrágult, nagyon sokat küszködünk.

Ma Divéky kolléga könyvét olvasom, melyet borjújában hozott el hazulról s onnan idáig. Fényes László könyve ez a bolgár−török harctéren szerzett élményeiről. Érdekes írások… hej, pedig micsoda semmi az, amit látott, ahhoz képest, amelyen mi átmentünk! Vajon leírhatom-e egyszer én is az élményeimet, haza tudom-e vinni ezeket a lapokat? Nem sok remény van rá. Az orosz most is folyton kutat, mintha érezné, hogy valaki egyszer majd a világ elé állítja őket, és az innen szerzett fényképek rossz világot vetnek majd reájuk. (Nem is mertem mindent megírni úgy, ahogyan a szívem diktálta, és nagyon sokszor csak egy rövid s csak előttem ismeretes célzás, egy-egy figyelmeztető, emlékeztető szó áll az eredeti naplómban, hiszen lett volna nemulass, ha a muszka naplómat elcsípve azt lefordíttatta volna.)

A germánok fejenként 3 rubelt kaptak s ez a körülmény az aprópénz-mizériát csak növeli. Minden lavka tömve van vásárolni készülő germancikkal, de váltani nem tudnak. Ami kevés bélyegpénz van, az máris rettentő piszkos, ezüst váltópénz pedig már alig van, ezüstrubel még kevesebb. Mikor látom, hogy az fogyni kezd, gyűjteni kezdem, és sikerül is összeszedni egy csomót.

Este Sanyiéknál. Bródy mesél sok przemysli esetet. Hogy a vár erősítésekor hogy tüntettünk el egész erdőket, hogy romboltunk le falut a kilövés biztosítására. Ezek dolgoztak ott. Hogy milyen nagyszerű pontossággal lőttek harminc és feles ágyúink, hogyan tűnt el egyetlen lövésre egy templom, melyről kémeink azt jelentették, hogy ebben a muszka parancsnokság tanyázik. Hogyan rohamoztak a muszkák százezrei drótsövényeink ellen, és hogyan hullottak el mind egy szálig a gépfegyverek rettentő tüzében úgy, hogy a drótakadályok között hullasáncok képződtek, s hullák lógtak magasan a drótokon. Hogy a vár hemzsegett a kémektől, hogyan fogyott napról napra az élelem, s hogyan koplaltak végkimerülésig, úgyhogy az erődítmények körül heverő lóhullákból kanyarítottak egy-egy darabot a mellett elmenő bakák, míg végül a büdös húst mégis csak el kellett hajítaniuk. Hogyan etették fel a lovakkal a szalma háztetőket és minden bokrocskát,micsoda mesés pénzeket fizettek egy-egy konzervért, egy kenyérét, mert pénz az volt rogyásig, csak megenni nem lehetett. Hogy pénzért nem, de konzervért akármelyik asszonnyal szóba lehetett állni, mert tömérdek környékbeli menekült zsúfolódott össze a várban. Hogy a kirohanások a magyar bakák vitézségét dicsérik, de reménytelenek voltak, sőt a muszka már készen várta őket, előbb tudta, mint a bennfentesek, hogy melyik oldalon készülünk kitörni. Hogy egy erődöt már be is vett a muszka, de a két szomszéd erőd irtótüze miatt azok, akik oda eljutottak, visszamenni sem tudtak, és a mieink fogságába kerültek. Hogy az utolsó napon az összes erődök felrobbantása micsoda rettenetes és borzalmasan szép, feledhetetlen látvány volt. Hát ők is eleget próbáltak.

Kleinnél (?) találkozom Kürschnerrel, egy intelligens, képzett fiatalemberrel (bár a haja jól megszürkült, nem kérdezzük hol, többen is vannak így a táborban). Meséli, hogy ismerős Pécsett, ahol bátyja a zeneiskola tanára. Ő is zongorista, s franciául jól beszél, órákat is ad. Bukovinában az orosz offenzíva befagyott, állítólag 56 cm-es ágyúink voltak ott. Mackensen hollétét találgatják a muszkák, tartanak tőle, hogy ismét egy váratlan és végzetes rajtaütésre készül, de sejtelmük sincs róla, hogy hol. Az amerikai elnök pedig fenyegetőzik. Ők mindenüvé szállíthatnak hadianyagokat, fegyvert, élelmet az ellenfeleink számára, ebben a világért meg ne akadályozzuk őket, mert ez a semlegesség megsértése, s ez vért kíván.