1916. július 22. – július 26.

Rotánk, az ún. művészrota az 500. számot kapta, és bal karunkon egy lantot ábrázoló karszalagot kap mindegyikünk. Mint előadónak, a lanthoz nem sok közöm van, de az a tény, hogy ezt a jelvényt találták ki, a valóságnak megfelelően jellemzi a helyzetet, amennyiben eddig csak a zenekarunk működik, mi, többiek nem jutottunk szóhoz, s talán nem is fogunk. Ma délután is a nagy színházban tisztjeink részére adunk koncertet. A gerendákból, deszkából összetákolt színház belül egész impozáns képet nyújt: alacsony, de hosszú, s a befogadóképessége nagy. Új függönyt készítettek művészeink, egy tavaszi virágpompával körülvett ülő nőalakot, melynek kinyújtott kezéről pillangók szállnak tova. Egy önkéntestársunk, az egri Nemecsek Aurél Przemysl címmel ódát írt, melyet a magyar karmester, Molnár zenésített meg. A már kopaszodó mester nagy ambícióval végezte a betanítást, és a mű egyes részei, azt hiszem, megérdemelnék, hogy odahaza is előadják őket, mert reánk igen nagy hatást gyakorolt. Igaz, hogy erről innen nagyon nehéz véleményt mondani. Az bizonyos, hogy a Przemysl-szimfónia helyenként hatalmas erővel markolt lelkeinkbe, és tisztjeinkre is nagy hatást gyakorolt.

Néhány más zeneszám közt Rabrik gitárral kísért dalai és Hubay tenorja arattak sikert, de kivált Rabrik mennydörgő remek basszusával nem bírt betelni a publikum. Egyik páholyból Mr. Moran és egy amerikai hölgy élvezték az előadást, szemmel láthatóan nagyon meg voltak elégedve, s muszka parancsnokunk, Zsarzsecky is nagy örömmel dörzsölte kezeit. A táborparancsnok úr, Stockij nem kevésbé kéjesen dörzsölhette a markát, mert a mi előadásunk neki igen jó üzletnek bizonyult. A villany bevezetése állítólag 1500 rubelbe került, amit le kell törlesztenünk. (az anyag valahonnan a raktárakból került) Tisztjeinknek fejenként 25 kopeket kellett fizetni, ca. 800×25 kop. = 200 rubellel melynek 60%-a, azaz 120 rubel neki jár, hogy miért, azt nem tudjuk. Mr. Moran nagy csodálkozással értesül ezekről, de bele kell nyugodnunk, Szibériában így értelmezik azt a mondást, hogy „Business is business."

Ugyanezt a műsort az oroszt tiszteknek is előadtuk előzőleg, és bájos szomszédnőnk, akit az egész rota „zongoralábú" címmel tisztel, s akire eddig kivételesen semmi rosszat sem tudtunk rásütni, egy állítólag a fronton levő tiszt felesége, a Loreley előadásakor könnyekre fakadt. Beavatottak tudni vélik, hogy egy igen csúnya betegségben szenved. Ezt jellemzésül hozom fel, hogy a plenni mire nem terjesztette ki figyelmét. De az is lehet, hogy valakinek érdeke ilyen mesékkel elijeszteni a jó falat köré tolakodó konkurenseket.

Egyébként még büfénk is volt, és a büfében fagylalt. Hogy ebből hány százalék járt a parancsnoknak, azt nem tudtam megállapítani. Sok ismerőssel találkoztam az előadáson, köztük Tóth István (?) és Matavovszky Tibor urakkal, akik Magyaróváron akkor balekosodtak, mikor jómagam ott asszisztenskedtem. így hát mint régi ismerőst üdvözölnek. Kissé bíz lecsúsztam azóta, a szemükből sugárzó részvét annyiban jólesik, hogy látom, átérzik sorsom keserű fordulását. Santlval jóban vannak, mint gazdatárssal és tőle halottam már előzőleg ittlétükről. Matavovszkytól hallom, hogy Óvárott adjunktustársam, Lózsa Kálmán rettentőn összekaszabolva került vissza a frontról, sőt a tanári kar már a gyászjelentést is kiadta, s részvéttávirattal fordult Lózsa édesatyjához, akitől azt a választ kapta, hogy a részvétet köszönni, de fia hál’Isten még életben van (Később mégiscsak belepusztult rettenetes sebeibe).

Mr. Morgan a sportpályát illetőleg is sikerrel interveniál s egy generálissal megtekintve a kijelölt helyet, a muszka akadékoskodásának véget vet, a tanítás megindítását azonban még mindig nem tudja elérni. Fel is adom a reményt, hogy ebből valami legyen, hisz most úgy alakult a helyzet, hogy ha taníthatnánk, sem tudnánk tanulókat fogni. Önkéntestársainkat is munkára kényszeríti az orosz, s semmi kedvük tanulni, örülnek, ha pihenhetnek ráérő idejükben. Mindenkit elcipel innen a muszka s a táborbeli munkák az ő nyakukba szakadnak. Napról napra rosszabbodik helyzetünk. Az elmúlt fogságbeli napokat úgy kell emlegetnünk, mint „szép időket". Kiderül, hogy nincs olyan rossz, amelynél még rosszabb ne léteznék, hogy a keserű pohárból még jókora kortyokkal kell nyelnünk, s hogy a végére maradt a keserűség zacca, a vastagja, s a legfanyarabb ízű feketeleves.

Jó szerencsém éppen idejében segített ki a többi pajtás közül, akik szegények ebben az őrült melegben mint az állatok dolgoznak. A kosztjuk sem lett javítva, hogy legalább erővel győznék, sőt most valami furcsa olajjal kezdik a kását készíteni, mely különösen a 7. bataillonban egész csomó embert tesz beteggé,  gyomormérgezéshez hasonló heves tüneteket vált ki egyeseknél. A kincstári kosztot, mely jövedelmünkből napi 3 kopekkel javíttatott naponta, egy-egy szelet sonkával vagy kolbásszal pótolom, s a nyári menü, a hónapos retek és a mindennapi aludttej is szerepel már néhány hete. Iparkodom a fizikumomat rendben és jó erőben tartani, s ehhez ez a két utóbbi élelmiszer nagyban hozzásegít. Esténként a medikusokkal futballozni is szoktam, s ha lehet, egy-egy fürdést is megreszkírozok a Selengában. Ez ti. tilos, és naponta egy csomó embert visznek be a kozákok a folyópartról, váratlan rajtaütésekben gyakorolva magukat. Együtt fürödtem Suszter doktorral, s Binderrel éppen, amikor a kozák járőr ismét ezt a viccet csinálta velünk. Jómagam egészen pőrén, csak a ruháimat felmarkolva vágtattam el a parti fürdőépület felé, s oda bejutva öltöztem fel gyorsan, lepipálva talán Fregolit is, míg, amint onnan láttam, Suszter és Binder a kozákoktól körülvéve búsan ballagtak be a vártára.

Semmi sem szabad, ami jólesne az embernek. A tisztek 900 rubel költséggel csináltattak egy szép uszodaépületet, ezt a Selenga egyszer tréfás kedvében felkapta s levitte vagy 12 kilométerrel odébb, onnan próbálják visszahúzatni, de úgy hallom, a megkezdet tempóban folytatva ezt a műveletet csak novemberre fog majd az visszaérkezni, esetleg jégen csúsztathatják, mert a nyár biz hamar elszalad innen. A Selenga vize se olyan ám, mint ilyentájt a mi Balatonunk, talán itt-ott az ágya mélyén még fagyos földet is mosogat, s a magasabb hegyek északi lejtőin még hólé csörgedez a fenyők alatt: borzongató friss a vize, idő kell hozzá míg az ember megszokja, kivált a sovány koszton élő, híg vérű plenninépség, mert mi bizony zsírt nem tartunk raktáron a bőrünk alatt, még jó, ha elegendő hússal el vagyunk látva. Nem is sokan törik magukat a fürdés után. Jó úszónak is kell lenni annak, aki a Selengába merészkedik, mert a mi gyors folyású folyóinkat, a Vágot, Drávát is lepipálja a sodra, kivált, ha esők dagasztják meg, amikor szennyes iszapot kavarva egész ágas-bogas fákat sodorva zúg tova a Bajkál felé. A fürdőépület alatt egy helyen egészen függélyes a part, és fejessel lehet bevágódni a pázsitról, lejjebb a vasúti töltés alatt lehet csak kikapaszkodni. Ha a túlsó szigeten akar kikötni az ember, vagy 1,5 kilométerrel feljebb tanácsos csak hozzáfogni a vállalkozáshoz, különben úgy járhatnánk, hogy a sziget elsodródik az úszó előtt és a széles ágban találja magát, ahonnan visszajutni a partra legalábbis ugyanilyen erőfeszítésbe kerül.

A meleg elől, mely 50 fokot is elér, szobánk hűvöse is jó enyhet nyújt, a barakk alatti föld nem olyan könnyen enged föl, s a téli hideg itt elraktározódik a kánikuláig, ami most nagyon jólesik. Elheveredve ágyainkon olvasgatunk naphosszat. Könyvtárunk működik (magyar könyvtáros Movik Zsiga), s hetenként egy kötet váltható. Mi, 500. rotabeliek protekciót élvezünk itt is. Hazai könyveim március 20 és 30-ról azonban csak nem jönnek, jóllehet már májusi csomag is sok érkezett. Esténként Köváry mesterrel a hegedülést tovább gyakorolgatom, az üres tantermek egyikében ütve fel a kottaállványt, s itt nyílik alkalmam egy érdekes természettudományi megfigyelésre a polosok üde világából. A tisztára meszelt falakon az óra megkezdésekor mit sem észlelhetünk. Egyszer csak egy bús hallató közepette egy alapos csípés a nyakamon ráz fel a búbánatos hangulatból, s odakapva egy polit találok. Hogy került ez ide, adom fel a kérdést a mesternek. Körülnézek, és íme pontosan fejem fölött, a mennyezet mestergerendáján még néhány lefelé készülődő polit pillantok meg, akik az ugrás megelőző utolsó latolgatásokat tárgyalják egymást közt. Odébb lépünk a szoba másik sarkába, pár nótát ott is elhúzunk, s ösztönszerűleg felpillantva a mennyezetre, íme, most már itt látom a lefelé készülődő polikat, sőt az egyik már a falon kezdi meg lefelé az útját. A vonóval felnyúlva éppen elérem, annak érintésére elveti magát a faltól, de a földön hasztalan keresem, nem esett le. Végül a padlótól ca. 60 cm magasságban ugyanazon a falon találom meg, lapos teste a levegőben úgy hullott alá, mint a lapos kő, csavarmenetszerű pályát írva le, s a fal közelébe jutva elkapta azt, s ott ragadt.

Szóval annyira jól játszok már, hogy a polosok tönkre vannak bájolva. A mester roppantul biztat is, mert látja, hogy a tanulókedvem lohad, de biz nagyon ímmel-ámmal fogok hozzá ha jön, s nem tudom már a régi kedvvel űzni ezt a mulatságot: hiányzik hozzá a hangulat, melegek a délutánok és másfelé is el tudom űzni az unalmat. Délelőttönként eljárogatok a kórházba Klein Sanyiékhoz, akik egy Feldhausen nevű finn zsidó orvos vezetése alatt dolgoznak a bőrgyógyászati osztályon. Feldhausen aki Párizsban praktizált, a háború előtt jött haza s itt ragadt. Németül jól beszél, s állítólag nagyszerűen érti a dolgát, a fiúk sokat tanulnak tőle. Anyag az bőven akad, a legválogatottabb példányokban áll rendelkezésre mindenféle betegséghordozó, főleg a kozákok vannak tele a legundokabb nyavalyákkal, a szibériai szerelem legrettenetesebb következményeivel, úgyhogy a magunkfajta plenniknek egy vizit éppen elégséges, hogy megerősítsen abban az elhatározásunkban, hogy Ámor ez ajándékából ne kérjünk még csak kóstolót sem. (Láttam itt olyan legényt, aki vérbajos testrészeivel annyiszor lett már operálva, hogy a néző valóban nem tudta volna megmondani, fiú vagy lány-e.) Láttam a bőrbajok minden változatát, köztük néhány enyhébbet, melyeket Feldhausen az összes szőrrészek kiirtásával s a teljesen megkopasztott rész kezelésével gyógyított, úgyhogy egy medikus egyebet se tett, mint egész délelőtt kis csipesszel a delikvenseket kopasztotta. Egy tisztünk gyönyörű szakállából naponta néhány cm (?) irtatott ki, s jól festett mikor félpofával csupaszon, féllel még szakállasan állított be; a másik, ugyancsak saját emberünk a koponyáján esett át ugyanezen a műtéten: fél feje sima volt, mint a tök. Aztán szépen hiánytalanul kinőtt minden hajszál. Egy muszka bőrét felsőtestén teljesen beborítják a mérges apró, sárga fejű gennyes bibircsókok, s ezeket egy másik türelmes medikus pattintgatja ki naponta, egy ceruzavédő formájú, de hegyén lyukas szerszámocska rányomásával, úgyhogy csak úgy fecskendez belőle a genny, nem jó közel állni hozzá.

Az osztály büszkesége azonban egy leprás. Ennek a rettenetes betegségnek ezen a vidéken is vannak áldozatai. Egy korosabb muszkán fedezi fel Feldhausen. Sovány és első rátekintésre talán észrevehetően nem is beteges kinézésű az illető, de testének egyes részein már egyáltalán nem érez. Rajzok készülnek róla, melyeken a már érzéketlen s még érzékeny részek határát egy gombostűvel való böködés útján állapítják meg. A muszka oda se hederít, ha itt-ott tövig nyomják is húsába a tűt. A Bajkálban van egy sziget, a leprásokat oda szállítják innen, családjuktól elszakítva őket, s ott kell befejezni életüket. Onnan megszökniük nem lehetséges, és a szerencsétlen, aki előttünk áll, Feldhausen szerint szintén oda fog küldetni, amit még nem is sejt szegény pára. Milyen nyomorult féreg is az ember. Feldhausen fölényesen, cinikusan, mondhatnám, megvetéssel kezeli a kozákbandát, passzióval vagdalja őket, s néha az a benyomásom, mint ha egy csöppet sem taksálná őket többre a kísérleti nyulainál. Talán igaza is van. Néha olyan operációt is csinál, hogy utána az a gondolatom támad, ezt csak azért vágta fel, hogy valamit mutasson, pl. mikor egy muszkát a legteljesebb érzéktelenítés nélkül vesz a kése alá, csak bakaviccekkel traktálva azt, úgyhogy a pasas szíja a fogát, de röhög is közben, míg a penge dolgozik.
De ne legyünk rossznyelvűek, elvégre nem értem a mesterségét. A leprásat egyébként megtapogattatja, mindenkivel s azt állítja, hogy nem történhet baj, úgy tudom az nincs is elkülönítve a többi társától, holott ezt a nyavalyát mint fertőzőt hallottam mindig emlegetni, s nem is valami nagy kedvvel nyúlok az ipséhez.

Egy új szórakozás nekem ez a kórházi gyakorlat, tanulságokkal tele s jó darabig nem untam meg. Többek közt itt láttam viszont hosszú idők múltán Götz Johann von Berlichingen barátomat is, jelenleg már hadnagy urat (?), aki itt szerény és kedves modorával és legnyájasabb mosolyainak bőkezű szórásával akart valamit elérni. Egy jó darabig nem tudtam, hogy mit, végre azonban kibújt a szeg a zsákból, s fülembe jutott, hogy a fiú gyengéd tapogatódzásokkal próbálta kitudni, nem lehetne-e őt valahogyan a kórházi személyzethez beosztani. A tiszti jólét már egészen megszokott valami volt neki, a szigorú lezárás azonban nem volt ínyére, s most azon töri a fejét, hogyan szerezze meg a tiszti fizetés mellé még a vöröskeresztes karszalagot s a városba járás szabadságát is. Zseniális csirkefogó, azt meg kell hagyni, s nem riad vissza egyhamar semmi lehetetlentől. Egyébként ő volt az, aki először kapott összeköttetést Tiencsinnel, ahol egy nagy német cég valahogyan éppen Götz címét pécézte ki, s az ő nevére küldi szeretetadományait, így most pl. igen jó s nyárra nagyon praktikus szürke vászonnadrágok osztattak ki köztünk.
Ez úgy megerősíti tekintélyét, hogy vigyáznom kell, ki előtt mondom gazembernek, mert még meggyűlik a bajom vele. (Később persze és későn persze aztán kiderült, hogy Berlichingeni, Götz utóda itt se tagadta meg magát. Ő írt először a cégnek, akinek ismét kiszaglászta (ideái mindig voltak), s mint az osztrák–magyar hadsereg tisztje kért a legénységnek adományokat. Ezeknek egy részét elsikkasztotta, a többit kegyesen szétosztatta, azzal a szép mesével fűszerezve a dolgot, hogy az a német asszony, aki a cég tulajdonosa, az ő anyjával járt valami külföldi intézetbe, ennek köszönhetjük a szerencsét. Még az ezredes urak is kezdtek ezután dörgölőzni Götzhöz, s én nem győztem élvezni ezt a színházat. Aztán hivatalos vizsgálat jött, amikor a tiencsini dolgok körül zavarossá vált a helyzet, s végre a mi tisztjeink szeme is felnyílt. Götz azonban tovább is, mint tiszt szerepelt, még akkor is, mikor a tiszti táborból a mieink kirúgták, amint majd tovább kiderül.)

A hazai lapok mind igen erősen cenzúrázva érkeznek. Legutóbbi lapom június 17-ről kelt, s ez a 156-odik. Mi csak 3 lapot írhatunk, s azért hetenként 4–6 lapot még ezen kívül borítékban küldök a dán Vöröskereszt címére továbbítás végett. Ismét érkezett új fogolytranszport, áprilisban fogságba került tisztekből áll. A kis színház melletti izolációs barakkban laknak, ismerőst nem találtam köztük. Egy másik transzport rövid ideig állt az állomáson, s továbbutaztak keletnek.

Az újságszerkesztés persze megszűnt, de századunk oroszul tudó tagjai révén jól vagyunk informálva a történtekről. Verdunnél semmi. Lucknál 21 napi harc előzte meg az áttörést. Az orosz hangja kezd ismét megjönni, s Germánia összeroppantását ígérgeti. Germánia végének kezdetét jósolja, nem gondolva meg, hogy ez a frázis mindenre alkalmazható, csak az a kérdés, mennyi idő választja el a véget a vég kezdetétől. Reméljük, vagy egy évezred. A mi századunk magyar parancsnoka Gombolyai főhadnagy, aki valami okból kint rekedt köztünk, ti. nem tudta igazolni tiszti voltát. A germánok parancsnoka egy őrmester, ez kiállhatatlan antipatikus pökhendi pofa, akit mint Gombolyai után következő legrangidősebbet parancsnokunknak kapjuk, ti. a kadétaspiránsoknak, (Sziklai, Cukor, Sós stb.) igazolása Gombolyaiéval együtt elintéztetik valahogyan, s ők is beosztatnak az izolációs barakkbeliekhez. Az új tisztek pénzének megmentésére rögtön alakul egy Rvt., mely a szomszédságukban stolováját (étkezde) nyit s, azt plennifogalmak szerint roppant luxussal berendezi, és ami a fő, jól főznek. Krafft Friciék 3 hétig voltak csak szigorúbban fogva, s már megint szabadon járnak mindenhova. A fenti generális látogatásakor egy muszka zászlószentelés szertartásait élvezhettük…