1916. november 4-9.

Némi fásultsággal fogok hozzá a naplóíráshoz. Mit is írjak… Néha csak nagyon szomorú hangokat tudok pengetni, a csüggedés és reménytelenség lesz úrrá rajtam, s írni sincs kedvem. Úgyse fogja ezeket a sorokat az ördög se elolvasni talán soha. A Napisten tartotta a lelket bennünk, amíg uralmon volt, de mióta letűnt és csak borongós napok járnak, a mi lelkünkre is ráborult ez a komisz szibériai tél.
Mindenesetre nagyban hozzájárul savanyú kedvünkhöz a folytonos bizonytalanság érzete, az a mind bizonyosabbá váló meggyőződés, hogy kiváltságos helyzetünket nem sokáig tudjuk itt megőrizni, előbb-utóbb ránk jár majd a rúd.

Az iskolabarakkot ki kellett ürítenünk, s csak hajszálon múlt, hogy máris ki nem röpítettek bennünket véglegesen. Mindenki megmozgatta protekcióért a jó embereit, de mindenki csak a maga bajával törődik, nagy nehezen tudtunk csak annyit elérni, hogy itt maradhattunk, s most a régi művészbarakkban lakunk. Szász pajtás, Darvas, Hermann Béla, mélyen tisztelt névrokonom Gyöngyösről stb. Ez utóbbi nem is tudom, milyen címen van itt. Földijei szerint rőfössegéd otthon, de ügyes ember, itt a művész- és tanítóseregben jól befészkelte magát, sőt viszi a szót. László és Kornstein, később Darvas is kisszobába kerülnek; nekem már elment a kedvem tőle, hogy ezét tülekedjek. Sándor, Lederer stb. a szomszédok a nagy teremben.

Az ablakok mellett járást hagyva, egymás mellett helyezzük el priccságyainkat, úgy, hogy lábbal az ablakok felé fekszünk, mögöttünk fejjel összefordítva a mi ágyainkhoz egy másik ágysor vonul, s ugyanígy van a terem másik oldalán levő ablaksornál, úgy, hogy középen is marad egy még szélesebb járás. Fejünk fölött a polcaink deszkáját a mennyezetgerendákat tartó oszlopgerendákhoz erősítjük, melyek szintén két sorban vonulnak végig a terem hosszában. A hurcolkodás a szokásos felfordulással járt, de hála az égnek, túl vagyunk rajta. A priccsek deszkáit, melyeket a padlásra raktunk annak idején, most újra le kell onnan cipelnünk, mert sokan vannak ágy nélkül, s ezeknek vissza kell építeni a priccset. Por és piszok, lárma, veszekedés, pufogás, szegelés, káromkodás, meggémberedett ujjak, kivörösödött orrok, mert hát a tél megérkezett, hó és fagy van nemcsak odakint, hanem idebent is, hisz az ajtókat folyton ki-be nyitogatják, még nem fűlt át a terem, és szimpla ablakokkal van csak ellátva, a dupla ablakokat csak most fogják bevágni. Nyomorúság, de ilyesmiben elég részünk volt, igyekszünk, mint a méhek, hogy egykettőre rendbe tegyük, amit lehet. Sikerül is, s aztán már egészen kedélyes az új otthonunk. Tömeglakás, csend soha sincs benn, de ezt ellensúlyozza, hogy valamiképpen olyan kaszinószínezete van, az ember nem unja el magát, hol egyik, hol másik talál valami foglalkozást vagy beszédtémát, mellyel a többiek figyelmét leköti, s az idő gyorsabban múlik, mint a kis szobákban.

Legkedélyesebbek, sőt kedvesek az esték. Barátságos lámpafény mellett olvasgatunk, míg a szomszédban sakkparti folyik számos kibiccel, odébb egy társaság a hazai és táborhíreket latolgatja, s hol az egyik, hol a másik sarokban szólal meg diszkréten hangfogóval egy-egy hegedű. Édes-bús dallamok kerülnek elő a lelkek mélyéről, s elringatnak, megnyugtatnak, hazavisznek. Este békén hagy bennünket a muszka. Az a tudat, hogy senki sem fog bennünket zavarni, ilyenkor talán legjobban hozzájárul ahhoz, hogy megnyugszunk és boldogan engedjük át magunkat pár órára a biztonság érzésének. Ezt úgy hiszem, hazai emberrel nehezen tudnák megértetni. Az űzött vad pihenhet el így este, mikor elcsitul a hajtás zaja, s felzaklatott idegei abbahagyják a vitustáncot.

Napközben bezzeg másként van. A tél beállt, a fűtés mindenütt megindult, ehhez fa kell, s a fát nekünk kell cipelni mindenhová. Magunknak is természetesen, ez a legkevesebb volna, de a muszkák kályháira is. Sokat hajszolnak bennünket. Szép kis kulturrota lettünk, gúnyolódok egy-egy irgalmatlan kétméteres hasáb alatt meggörnyedten filozofálva. Még jó, hogy széles vállakat adott az Úristen, bírom ezt a sportot.

Kétszer voltam újabban konyhanapos is, ez már nem olyan egyszerű valami. Csikorgó hidegben kellett fát aprítanom pár pajtással, míg a többiekre megint más konyhai dolog esett, vízhordás, burgonyahámozás stb. Egyszer hóviharban csináltuk, minden hasáb után be kellett mennünk melegedni, és egy kis lélegzethez jutni. Kutyának való munka volt. De sarki kutyának akkor is! Ha aztán vége a mulatságnak, a szobában szinte rosszullét fogja el az embert, olyan nagy a különbség a két hőmérsékletű levegő közt. Órákig ég még az ember füle s orcája. Fahordás után, némileg még reszkető inakkal nekiülhetünk a könyveknek. Jól is esik az ülés. Bergenből kaptam újabban 3 csomagocskát német nyelvű gazdasági füzetekkel (A lucerna palántázása, Zöldtrágyázás, Vetésforgók, Állat nélküli gazdálkodás stb.). Ezeket bújom mostanában, és megékezett ugyanonnan a Tcussaint Langensheidt angol–német, német–angol szótár is (Ma is itt áll a könyvállványomon, muszka sátorlapba kötve amatőr könyvkötőművészek által. Hazacipeltem ezt is részben a hátamon a földgolyóbis körül.) Hát egy ilyen szótárral aztán már ellehet az ember Szibériában akár esztendőkig, sohasem unja meg magát, ha angol munkákra akad. Nagyot gazdagodtam vele, köszönet érte az otthoniaknak, akik minden kívánságomnak olyan hűen, szeretettel utánajárnak. Levélposta mostanában nem jön, de a Dán Vöröskereszttől jeleznek 50 rubelt.

A régi bajtársak közül egy újabban induló transzporttal elment Györgyei, a kis ruténországi, de jó magyar tanító, puszipajtása a pöttömnyi kis kopasz, nagy bajszú Darva jegyző úr, és Szomesán, az erdélyi, oláh nevű, de tüzes magyar önkéntestársunk. Szerencsét próbálnak ők is. Györgyei jól beszél oroszul, neki csak jobb dolga lehet a táboron kívül. Medikus ismerőseimmel csak nagy néha találkozom, ha posztokkal jönnek le a kantinba, vagy ha a kórházban felkeresem őket. Bejárok oda H. Bélával. Az elmenők helyett új foglyok érkeznek, gyakoriak a szállítmányok, de azok egy részét mindjárt továbbítja a muszka Trojszkoszavszkba, a mongol határra. Csak most, hogy a Selenga megkezdte a zajlást és a hajóközlekedésnek vége, szorultak itt a legutóbb érkezettek. Annyi között csaknem mindenkinek akad ismerőse, én a cinfalvi raktárnokunk fiát, Bischoffot találom köztük. Szabó hozta a hírét, diákember volt, hogy bevonultam, de őrá is sor került. Felkeresem a 8. bataillonban. Persze nem a legelegánsabban néz ki, s ki van fogyva mindenből. Másnap már a 8. bataillonon kívül kapnak lakást, s onnan könnyű hozzánk jönni, meghívom, s végre nyugodtan beszélhetünk. Sajnos nem sok újságot tud, maga is korán bevonult, és csak annyit mond, hogy tudtával minden rendben van odahaza. Ő is a gazdaságban segédkezett egy-egy ideig, s a munkaerő megfogyásáról beszél. Három rubelt ajándékozok a fiúnak, s azt hiszem, jó napot szereztem vele. (Kakas törzsőrmester Pellérdi uradalmi bognár Bischoff szomszédja.)

Még 650 fogoly érkezik, mind önkéntes és intelligens ember, a 8. bataillonban külön barakkba kerülnek. Érkezik továbbá egy igen nagy csupa cseh is, akinek arrogáns fellépése az ember tenyerét megviszketteti. A sapkarózsát nem viselik, és tisztjeinknek nem szalutálnak, Vlassácknak egy csomó afférja támad ezért velük. Ellenséges képpel méregetnek bennünket és viszont. Csak jöjjön még egy csomó magyar, hogy az erőegyensúly egy kissé helyreálljon, még kihúzhatják tőlünk a lutrit. Úgy mondják, hogy 2 hét alatt 40 000 fogolynak kell Berezovkára érkeznie, nagyobbára 1916-belieknek. Vajon ki lesz köztük ismerős? A megszaporodott plenniállomány teszi-e vagy más mélyebb okai vannak, nem tudom, de az árak igen rohamosan emelkednek, s így is nehéz valamihez hozzájutni. Éjjel csempészi be a kolbászt, sonkát, minek fontja már 60–85 kopek, fehér cukor nincs, csak tarkára festett burgonyacukorhoz hasonló, viaszos törésű kínai cukor, ennek is 70–75 kopek fontja, pedig nagy vacak. Így nagy kincsem most az a tartalék 16 font kristálycukor, amit nemrégiben szereztem. Jó darabig kihúzom vele. A vaj fontja 1,50 rubel. Pedig de elkelne egy kis jobb harapnivaló! Koncertek nem lévén ti. a kosztunk nagyon komisz, nincs pénz a konyhára. De ha azért drágul a muszka áruja, mert a románok vereségei révén rosszabbodik a pénze, szívesen tűrjük a rossz kosztot.

Lelkendezve figyeljük Mackensen és Falkenheyn óriás előnyomulásáról a híreket, boldogan véve tudomásul, hogy a kocka ismét egy nagyot fordult, de most a mi javunkra, s az átkozott oláh megkapja árulása jutalmát. Román censurán át egy okt. 2-i lap érkezik a táborba Erdélyből, már a románok által megszállt részből, s eszerint az oláh had Segesvár felé halad. Be jó tudni, hogy azóta már hanyatt-homlok vissza is rohantak! A posta késése most jól jött, nem szomorított el bennünket ok nélkül. Szász pajtáshoz is egy földi jön vizitelni, akit én ismerek látásból, Paar magyaróvári fűszerkereskedő. Őrmester, s egy maródiszobán lakik mellettünk, ott jó dolga van.
Az óvári ismerősökről lázas érdeklődéssel tudakozódom, és egy nagyon szomorú hírrel lep meg: egy nagyon jó barátom, Jancsó Béla, a magyaróvári növénytermelési állomás adjunktusa, tartalékos hadnagy elesett, fiatal özvegyet és egy kis fiúcskát hagyva maga után. Én elbúsulgatok, felidézve egy-egy vidám muri emlékét a központi kávéházi törzsasztalunk körül, a vacsorakompániát a Pokolban, hol magasan tudományos szintű, hol vidám bolondságok körül folyó eszmecserékkel foglalkozva, csónakkirándulásainkat a Lajta és a mosoni Duna-ág ligeti falucskái felé. A holdvilágos, hegedűszóval, dallal zengő éjszakai hazatéréseket a sötéten csillogó Duna tükrén magára hagyott csónakokban, s Béla mellett egy kislányt, illetve Bélát mindig egy kislány mellett, kitől aztán nem is tágított, mígnem ez a Pokol el nem szakította őket. Szegény kis asszony! Hányan lehetnek még a pajtások közül az ő sorsán, akikről majd csak hazatérve tudom meg a szomorú valót. Egyszerre sokakat kell majd temetnem. (Guráék megvannak, csak Ferdi volt beteg.)

Halottak napján kint jártunk a temetőnkben. Az impozáns, művészi, hatalmas arányú közös síremlék előtt magyar énekkarunk egy gyönyörű, bús dalt énekelt el, és felkerestük az ismerősök pihenőhelyét. Csizmadia Lajcsi sírját könnyen megtaláltam, már nem kellett a fenyőcsemeték bozótjában keresgélni utána, mert ezeket kivágták a sírok közül, és szép rendes sorokban rendeződnek a sírok, valaki mégiscsak gondozza őket. A fakeresztre ceruzával írt felírásom mintha csak ma került volna oda, olyan frissnek tetszik. Hazajövet a hosszú, havas úton Migrayval, a szobrásszal egy síremlék tervét beszélem meg, s betonból kivehetőnek mondja, ha kb. 50 rubelt össze tudok szedni. Remélem, sikerülni fog… Egy tisztünk, Rónay nevű megszökik, s holttestét állítólag Wercne Udinsk határában megtalálják… Egy másik tisztünket pedig éjjel lövi le az orosz őr, mert kint kószált a szerencsétlen, megzavarodott aggyal. Jegyzőkönyvvel röviden elintézik ezt az ügyet. A golyót hátulról kapta, így mondják, de ez olyan mellékes valami egy plenninél.

Santl barátomtól egy német tejgazdasági munkát kapok kölcsön. Tartalmas, tejgazdasági előadásokhoz nagyszerű forrásmunka, de aligha lesz ebből valami. Semmi hír arról, hogy az iskolából valami megvalósul, pedig most sok intelligens ember érkezett, és tanulók bőven jelentkeznének. A hegedülést megint abba kell hagynom, tömeglakásban nem zaklathatom nyekergéseimmel a szomszédokat. Úgyis csak az idő agyonverésére való volt ez az igyekezetem, most olvasmányokkal igyekszem erre. Valahogy sikerül, a hetek múlnak.