1916. október 10. – november 3.

Rohanunk a télbe. Csúf hidegek már az éjszakák, nappal a déli órákban még szép az idő, de előtte s utána bizony komor, barátságtalan. A vadlibák délnek húznak nagy csapatokban. Könnyű nekik. A transzport elment, s vele Pogánynak is sikerült ellógni, aki eddig Szász Mihály néven szerepelt a tömegben. Szász Mihály ti. valahogyan hiányzik a muszka listájáról. Tán ő is úgy szökött meg, vagy meghalt és elfeledték kitörölni, nem tudom.

Pogánynak valami gyárba sikerült bejutni rajzolónak, halljuk később. Götz barátunkat a kórházból kiröptették. Csak annyit hallottam felőle, hogy a címére, de a tábor segélyezésére érkezett tiencsini pénzek körül van valami hiba. Hát ezt el tudom képzelni! Lassan kibújik a szeg a zsákból. Este fűteni kell már, de fa nincs, úgy segítünk hát magunkon, hogy a kommandó részére itt a szomszédunkban felraktározott fát dézsmálgatjuk. Ebben a munkában a tisztelt szobatársak között néhány igen ügyetlen akad, akik úgy meg vannak ijedve, ha az ember így szól nekik: „Pajtás, rajtad a sor, lopj ma te egy hasábot!", hogy inkább magam vállalom helyettük ezt a nemes mesterséget, tartva tőle, hogy még bajt okoz a lámpaláz. Jó, ha az ember ért a sporthoz. Átnyúlva a kerítésen olyan simán lehet átlendíteni egy-egy persze minél vaskosabb hasábot, hogy az igazán élvezet. Sport! Szibériai sport! Passzióval csinálom, s a szobatársak végtelen hálásak érte.

Végh Bandi földim a múltkoriban azzal a pompás ajánlattal lepett meg, hogy egy másik földinktől, Krisztián pécsi kőművesmestertől, aki neki hazulról ismerőse, nem akarnék-e kölcsönt felvenni. Persze kaptam rajta, s 200 koronát már át is vettem. Krisztián az iparát itt is folytatni tudja, és elég szépen keres, megbízható embereknek már jó néhány száz koronákat kölcsönzött, akik levélben értesítve erről hozzátartozóikat, Krisztián családjának a felvett összeget odahaza kifizettetik. Mindketten jól jövünk így ki: a bankközvetítést megtakarítjuk, sőt a rizikót is.