1918. augusztus 29.

Amivel tegnap befejeztem, azzal kell ma kezdenem. A probléma, hogy a hadifogoly vajon éppen olyan katona-e, mint ha odahaza lennénk, ma megint furcsa esetet idézett elő. A tisztek és mindenekfölött a törzstisztek persze azon a nekik kényelmes véleményen vannak, hogy katonák vagyunk és fertig, a feljebbvalóknak mindenkinek engedelmeskednie kell, ezen nem lehet vitázni. Mi viszont (valamint bizony a tisztek is, ha felülről jövő parancsokról van szó, és nem lefelé való parancsolgatásról) azt érezzük, hogy a helyzetünk egészen más, mint odahaza volt, itt nincs szolgálat és nincs privát élet, nem tudnak nekünk felülről a parancsokon kívül jóformán semmit sem nyújtani, ruhát, élelmet, ellátást, tehát nem egészen áll az előbbi okoskodás. Az igazság kétségkívül középen van. El kell ismernünk, el is ismerjük a magasabb rangot s a megfelelő tiszteletet megadjuk neki. De ezzel aztán végeztünk is. Éppúgy, ahogyan odahaza sem parancsolgathat és rendelkezhet, mondjuk egy idegen városba érkezett tiszt akármelyik eléje kerülő bakával, úgy a fogság megváltozott körülményeit is józan belátással mérlegelni kell fejlebbvalóinknak is, és helytelen mindig lóhátról beszélni, mert a fogságban is kell lenni másféle különbségnek is, mint kizárólag rangkülönbségnek, kivált, ha évekig gubbasztunk egymás mellett. Ezt a kérdést azt hiszem, sehol sem oldották meg a fogolytáborokban, mert a Dienstreglama nem ad világos utasítást, nem ismerték az eshetőségeket évekig tartó fogságban. Legjobban az olyan táborban jártak a legénységbeliek, ahol tiszt nem volt, itt voltak a legszabadabbak. Már most furcsa, hogy ahol véletlenül tiszti tábor is van, ott ebből kifolyólag a legénység s az önkéntesek is kellemetlenebb körülmények között legyenek, állandó vegzatúrának legyenek kitéve, annyi sok más bajuk mellett.

A fehérek megérkezése óta itt olyan kaszárnyaszellemet szeretnének saját parancsnokságunktól kiindulva kiterjeszteni most, a fogság 4. évében, mintha ma rukkoltunk volna be, és teljes kincstári rüsztunggal s friss erőben állnánk egy hazai kaszárnya udvarán. Mi iskolákat csináltunk, ahol nem tiszt, őrmester vagy más sarzsi, hanem az volt a tanár, aki tudott, és az a hallgató, aki nem tudott. Csináltunk zenekart, énekkart, sportpályákat, üzleteket stb. ahol nem lehet rang szerint dirigálni s elhelyezkedni, hanem mindenki a civil életben szokásos józan ésszel s demokratizmussal fogadta el annak a vezetését, akit vezetőnek képességei és nem rangja révén elismert.

Egészen helyes és sportszerű felfogással a tiszti futballcsapatok kiálltak a legénységeikkel szemben. Hazai példát is tudok, amikor tiszti csapat civil csapat ellen állott ki, s nem keresték, hogy abban kik játszanak, hisz jómagam is, mint kölyökdiák játszottam az összekötő helyén. Itt Berezovkán azonban a futballpályán az embert haptákba akarják állítani. Hát ez fényes dolog. Ma a mi (VIII.) battaillonunk csapata játszott a parki tiszti csapat ellen. Mivel a mi csapatunk nyerte meg a tábor nyári bajnokságát, a jelenleg folyó őszi bajnoksági mérkőzéseken az egész tábor természetesen ellenünk drukkolt, s nem adták volna egy vak lóért, ha egyik csapattól kikapunk. Eddig, hiszen rendjén volna, nem veszedelmes még a dolog. De íme, a bíró teljes főhadnagyi parádéban s distinkcióval látta jónak a mérkőzést vezetni, nem bíró úr, hanem főhadnagy úr volt, a játékosok pedig ebből következtetve nem csatárok vagy bekkek az ő szemében, hanem infanteristák vagy önkéntesek stb. Még jó, hogy a dresszre nem kellett előzőleg a sarzsit felvarrni. Egyik játékosunk, látva hogy az ellenfél handset vét, de a bíró nem fütyüli le a játékot, így kiált oda szomszédjának: „Ezt persze nem látja a bíró úr!" A bíró, aki meglehetősen tapasztalatlannak látszik, azzal a kijelentéssel, hogy ezt a játékos neki mondta, rögtön így ítél: „Álljon ki azonnal!" A játékos véletlenül törzsőrmester, így szabadkozik: „Én főhadnagy úrhoz egy szót sem szóltam!". "Álljon ki!!" – ordítja most már egészen kaszárnyai hanghordozással a főhadnagy-bíró. Mind vártuk, hogy most következik a haptákba állítás, raportra idézéssel s hat órai kurtavas előrevetett árnyékával. A csapat összenéz, a fiúk egymástól látszanak kérdezni, mi van itt, futballmeccs vagy manőver. A bíró még egyszer megkérdezi a játékost mondta-e amit mondott. Ez hangsúlyozva így felel: „Főhadnagy úrnak nem mondtam!". A bíró erre „hazug"-nak jelenti ki. Csapatunk, mely már beletörődött, hogy 10 emberrel játssza tovább a mérkőzést, erre levonul a pályáról.

Most azután egész Berezovka azon vitázik, hogy kinek volt igaza, a tisztek csak a bírónak, a legénység a játékosoknak ad igazat. Most lesz csak köztudomású, hogy eddig sem bíró, sem gólbíró legénységi állományból nem lett kijelölve, ami véletlen is lehetett, de a legénységi táborban nem annak gondolják. Pedig Pozsonyi és Bródy, a két sokszoros magyar válogatott játékos is köztünk vannak, a battaillonban megint emelkedett a szimpátia a tiszti tábor iránt. A pálya elplanírozásához meghívnak bennünket, de bírónak nem: ezt hallani, de még egyebeket is persze, de hát ezen nem is lehet csodálkozni. Ha életünk végéig itt kellene lennünk, a tisztelt törzs és részben az ifjabb, illetve legifjabb tisztikar életünk végéig próbálna bennünket szolgai állapotban tartani. Akik velünk együtt jöttek ki a harctérre hasonló rangban, odahaza már mind régen tisztek, mi azonban, mert a kutya se törődik velünk az otthoni intéző körökben, minden rosszban tartsuk magunkat a hazai szabályokhoz, de az előlépés előnyeit engedjük el. Ez nem látszik jogosnak előttünk.

Beszélik, hogy Irkutszkban Vlassack és Gerő visszavezényeltettek a táborba, a csehek nem tűrték meg őket régi vezető helyükön. Beszélik azt is, hogy Udinskban Csita elestét plakátokon tudatták a lakossággal.