1918. január 12.

Nagy nap a svédeseknek, mert végre egész komolyan, tréfán kívül útnak indulnak, a vagonok itt állnak az állomáson. Lázas csomagolás folyik mindenütt. A sápadt arcok kipirulnak, vagy még sápadtabbak lesznek, de hogy ujjongó örömmel folyna a készülődés, mint valamikor hittük, azt nem látjuk sehol. Minden arcon inkább valami szorongás, töprenkedés, hová megyünk, vajon csak ugyan haza, vagy talán rossz cserét csinálunk, s ha haza megyünk vajon micsoda rossz hírek fogadnak ott? Belülről azt hiszem, mind nagyokat fohászkodnak. Csak barakkunkból 38 an indulnak s ezek között 24 magyar, sok kedves ismerős, akikkel már úgy összeszoktunk, hogy alig lehet nélkülük elképzelni a barakkot. Indul a vén huncut Oláh, Leu a kártyabajnok s meghatottan így gyón „Milyen bolond is az ember, hidd el, sajnálom ezt a ronda helyet.!" Íme, nem egyszer mondtam a fiúknak, csak ne szidjátok annyira Berezovkát, majd egyszer odahaza úgy fogtok beszélni róla, mintha sajnálnátok, hogy nem lehettek itt. Persze lehurrogták ezeket a tréfás szókat, pedig valami van bennük, az ember mindig szépnek látja a múltat a jelenből és sóhajtva gondol vissza oda, ahol az ifjúság esztendői vannak eltemetve, még ha Szibéria homokja takarja is őket. Elmegy a másik nagy kópé, a másik kártyapartner a szakállas Hadzsega. Lauritz Géza a gazdatárs, Singer, akivel annakidején a Famaet szerkesztettük, Schidek a pék, a kis Róna, a barakk egyik primadonnája, (alig ért haza a cseh fronton esett el) Zacher, ki olyan remekül tutulva köhögött egész éjszakákon át, Ehrental ki boldogan csukja be véglegesen tegnap megnyitott szalonnaüzletét Bittó őrmester az ebédtársam, Bargár Szaniszló, Ébert István, Varga őrmester, Veress a krakéler, Simkovics, az őszfejű Hamza Süle a trafikos, Nádasdy Bálinth, Miskó, Vathy, Sárpataky, egytől egyig mind a csöndes és sápadt emberek csoportjából. Természetesen megismétlődnek az eddig is látottak, a tiszti tábor néhány tagja fűt fát ígér a transzportba bejutott bajtársaknak, ha helyüket nekik átadják és az üzletére is jön. Mi tagadás benne, nem egy a transzportbeliek közül egészen nyíltan így beszél" azért, hogy pár napi pihenés után esetleg a francia harctérre vigyenek ki, nem megyek haza." Ezekkel azután könnyű a megegyezés. Így cserél Makó önkéntes egy főhadnaggyal és főhadnagyi sarzsival vonul be a tiszti táborba És így svindlizi be magát a transzportba Görgey huszár hadnagy, a legutolsó napon, Tóth István helyébe. Itt azonban még nyakatekertebb kombinációk állnak elő, Tóth ugyanis annyira megijedt a hazamenéstől, hogy helyét már előbb örömmel és ingyen, legalábbis a köztudomás szerint nem nagy pénzért átadta a zugriporternek, Mátraynak, aki örökös pénzzavarban lévén azt hisszük legfölebb hazai fizetésre vághatott bele ebbe a seftbe. Mátray adja el azután a helyét bizonyára tisztességes üzleti nyereséggel Görgeynek és most már a következő a helyzet. Tóth István a barakk egyik doyenje, Mátray néven itt marad a nyakunkon rettenetes idegességéből folyó összes bajaival, amihez most még a Mátraytól átvett hentesüzlet gondjai csatlakoznak. (Ez lehetett az Ézsau tál lencséjéhez hasonló díj.) Mátray Görgey néven hadnagyi sarzsival a felső tiszti táborba vonul átvéve Görgey összvagyonát, többek közt egy egész staffirungra rugó garderobot, Görgey pedig Tóth István néven utazik hazafelé. (Tóthé volt a hentesbolt eredetileg?)