1918. január 23-25.

Egyik közelmúlt este tűzilárma támad s a barakkból kifutva észak felé látjuk vörösleni az égboltot. Egészen közel száll felfelé egy óriási füstoszlop. Rohanunk föl a hegynek, s egy muszka parancsnoksági épülete közvetlen közelében a muszkának egy hatalmas raktárépületét találjuk teljesen lángba borulva. (Az innen elhurcolkodott druzsina tisztjeinek holmijai, teljes lakásberendezésük, bútor, szőnyegek, vázák, ruhaneműek, voltak itt elraktározva, minden, ami egy békebeli úriház berendezéséhez tartozott s ami a közlekedési zavarok vagy talán a nagy költözködési költségek miatt és a sebtében való elutazás miatt elvihető nem volt. Mindezt persze később tudtuk meg, valamint később jöttem rá arra is, hogy ezeket a raktárakat már régesrégen fosztogatták a táborban grasszáló bandák és el is vittek onnan minden elvihetőt, s amit most a tűz elhamvaszt az már csak kis része az idehozott dolgoknak s a tűz a cinkosok leleplezésére való csak.) A plennitársaság először csak közömbös néző gyanánt szerepel. A bádoggal fedett barakk egyik végén a bádogtáblákon át már utat törtek a lángok, néhány összeforrasztott bádognyelv felolvadt szélein elszabadulva lepördül a magasból, majd a belül fejlődő gáztömeg az egész tetőt emelni kezdi s azt szétfeszítve egyik fél oldalát lehányja magáról, mire kitörő vulkán gyanánt szöknek fel az égnek az óriás lángnyelvek. A szél hol egyik hol a másik irányból fúj és meg megkeveri a lángokat, ilyenkor futni kel előlük, mert perzselő hőségüket nem lehet kibírni. A szomszéd barakk tetején a hó már gyors olvadásban van, csurog a csatornája s egyik sarkán már a gerendák is égnek, a padlásablakon sűrű füst vagy gőz tódul ki, a muszkák fecskendője azonban még nem dolgozik, mert nincs vizük. A mi embereink nem tudják nézni tehetetlenségüket, néhányból kitör a hazai tűzoltó s valahonnan néhány vödör vizet kerítenek mellyel az égen kezdő barakk gerendáit locsolják. Végre a muszkák is kapnak egy hordó vizet és megindul a fecskendőjük, éppen jókor, mert ha a másik barakk is kigyullad, a néhány száz méterre eső VIII. bataillon első barakkjait is fenyegetné a tűz, az északi szél könnyen odahajthatja a lángokat. A muszka végre parancsot ad a veszélyeztetett barakk kiürítésére. No, éppen ez kellett a mi embereinknek. Vége a passzív magatartásnak. A barakk kulcsa nincs kéznél, betörik tehát az ajtaját és plenniszemmel villámgyorsan megállapítják, hogy mit lehet itt „menteni". Az elsők hatalmas ölfadarabokkal a vállukon kanyarodnak ki az ajtón és nem kérdezik a muszkától hova rakják, a leghatározottabb léptekkel fordulnak vele hazafelé. Roppant ambícióval látnak erre munkához azok is akik eddig nem tették, lázasan folyik a „mentés." Mert az a határozott vélemény alakul ki, hogy ezt a tűzet a jó Isten nem azért rendezte, hogy csak most melegedjünk mellette, hanem még jó pár hétig ezután. Laufschrittban megy a munka a szó szoros értelmében. Akik a bataillonban letették a fát loholnak vissza újabb darabokért, de az ölfa már kifogyott. Van azonban helyette más. Ebben a barakkban még valamikor 1915-ben bataillonparancsnokság székelt, aztán lezárták az összes irataival s berendezésével együtt. Tömve van régi katonai iratokkal, könyvekkel, aktákkal, úgy hogy minden plenni 10–20 kilónyi papírtömegekkel a hóna alatt tolakszik kifelé az ajtón. Arasznyi vastag vén iktatókönyvek, ősrégi napiparancsok kötege, üres katonai blanketták ezrei kisebb nagyobb füzetek, sőt térképek is akadnak. (Főleg a mandsu vasútvonalról és Koreáról, mint később megállapítjuk.) Az üres papírnak nagy ára van, jó minőségben nem is lehet kapni, jómagam hát, mint irkafirkáló ember örömmel veszek tudomást a bajtársaknak papírgazdagságáról. Ezek a mentett dolgok ui. annyiban közkinccsé válnak, hogy holnap mindenütt jutányos áron lesznek kaphatók. A papírhiénák is eltűnnek a tömegben mint a kámfort. Fiatal bataillonparancsnokunk megpróbálkozik a szívünkre hatni. „Vigyétek csak, aztán holnap hozzátok vissza, hiszen mind intelligens emberek vagytok!" De ez a cirógatás a sok verés után biz elkésett, mind eleresztik a fülök mellett és holnap ugyan nem lát ebből a muszka egy darabkát sem. Különben is egészen új valami hogy Szibériában az intelligens ember ne lopna, mi eddig a parancsnokaink jó részénél ezt nem tapasztaltuk, loptak biz azok, ahogyan csak bírtak, a legtöbben. Mi itt ellenség gyanánt kezeltetünk, furcsa kívánság tehát, hogy ha mód nyílik reá, a hadizsákmányról lemondjunk. Így valahogyan vélekednek a bajtársak és ész nélkül markolásznak minden után, amiből pénzt és így kenyeret csinálni lehetségesnek látszik. Ne bíráljuk el hát tetteiket hazai kaszinófogalmak szerint. Mindennek hasznát tudjuk venni, minden talán életek megmentésére szolgálhat, mert pár garast juttat a zsebekbe. (Napok múlva dühös vitám támadt ebből kifolyólag több bajtársammal, akik nézetem szerint nagyképűsködve, vagy legalábbis oktalan gavallériával azt vitatták, hogy úriemberhez semmi körülmények között nem való az a viselkedés, amit a tűznél néhány önkéntes társunk is mutatott. Jómagam mindent meg tudtam nekik bocsátani és talán nem rosszul sejtek, ha a gáncsoskodó ez részénél a szigorú kritikát inkább az irigység kitörésére vezetek vissza, vagy még inkább arra a körülményre, hogy többen is szerettek volna zsebelni, de nem volt hozzá elég merszük. Az orosz kilopja szánkból az utolsó falatot is vagy azt is dohos lisztből panamázza ki és nekünk nem volna szabad ezt a ritka alkalmat felhasználni, hogy valamit visszaszerezzünk tőle? Ez a háború! . És be merem vallani, hogy jómagam csak azért nem loptam, mert itt nálam szegényebbek is markoltak. Említettem, hogy bataillonunkban sokfelé most vezettetik be a villanyt a barakkok és egyesek, a villanyvezetékhez való sodronyoknak, porcelángomboknak, lámpáknak tehát nagy az értékük s a veszélyeztetett barakknak ilyes fölszerelését le is szedi egykettőre a plennitársaság. De nem mi dolgozunk itt egyedül, hanem a muszkák is, egy lélek sem őrzi a tisztek táborát itt is vannak a tisztek szép számmal az őrök mind itt működnek, s amit mi el nem vinnénk, ezek teszik el, nincs tehát semmi ok visszavonulásra. Egy muszka pár ezüstrubelt is talált. Arra vérszemet kap a többi s mikor egy bajtársa egy nehéz fém ládával szó nélkül odébb akar állni, egyikük elordítja állati hangon „Gyenyi (pénz)!" s nekünk, a ládának, rángatják hatan hétfelé, ruháját is letépik a bajtársnak, aki vadul védekezik, rúgkapálás és harap holott sejtelme sincs mit visz, kb. egy rozzant gramofont. Egy muszka szép szamovárt hoz ki a tűzből elteszi s visszarohan rögvest a telhetetlen. Rémes barátunk azzal bünteti meg, hogy a szamovárt hóna alá csapva angolosan távozik. Az orosz tisztek mukkanni sem mernek, szó nélkül nézik végig a zsákmányolást. Sepszkiné és leánya a generálorvos felesége is itt vannak. Az öreg Mama könnytől csillogó szemekkel mered a tűzbe ahol bizonyára pár kedves ismerősének drága és szívhez nőtt holmijai, családi ereklyék s a régi és boldog idők emlékeit őrző fényképek, kézimunkák, levelek hamvadnak. Ki tudja hova sodorta a tulajdonosokat ez az őrült idő. Megértem és szívből sajnálom a nénikét, de rajta kívül talán senki sincs itt aki most „azokra" gondolna. C’est la guerre! Vlassack őrnagy úr is megérkezett és most ő próbál rendet teremteni. Egy közelében álló birodalmi német (!) altisztet megbíz, hogy vegyen maga mellé tíz ember és azokkal húzassa a szivattyút. Ez hűségesen el is böditi magát, de az emberek a barátságos hívásra nemhogy közelednének, sőt nagyon is tágulnak mellőle. A parancs elszáll a lángokkal fel az égnek. Kinek oltsunk? Leninnek vagy ennek a csürhének amelyik maga nem akar oltani? A birodalmi németek után őrnagy úr most velünk próbálkozik. „Magyarok, magyarok!!" kiáltozza. De a hű magyarok most távol vannak a gondolattól, hogy „életünket és vérünket" kiáltozzanak. Nagyobb gondjuk van annál, mert még mindig van mit menteni. Őrnagy úr egy medikust bíz meg most, hogy parancsára a magyarokat tűzoltósággá szervezze. Ez zsebre dugott kézzel, igen közömbös képpel és orrhangon nyafogva adja ki a parancsot, de bíz azt ha akarná sem értené meg más csak aki mellette áll, de hát nem is akarja itt megérteni senki. Őrnagy úr dühöng „Ej ez semmi, ezt senki sem hallja!" Egy káplár a C.K. ból helyesel, hogy bizony ezt nem messzire hallani. Erre őrnagy úr öt fogja meg, teljesítse hát ő jobban a parancsot. Káplárunk jó békebeli bölényhangon böditi el „őrnagy úr parancsára magyarok ide!" Ezt hát meg kellett hallani, mert még a lángok is a másik oldalra csaptak át, de hallatlan eset, a magyarok nemhogy „ide" jönnének, sőt inkább „oda" tódulnak s a bűvös őrnagy úr körül még bővebbre tágul. Azt hiszem nem csalódom, ha most őrnagy úr gondolataiban olvasva a „Szaubagázs" kifejezést vélem fellelni. Szerencsére nem támad semmi baj a parancs nem teljesítéséből, mert a szomszédos barakkot már nem fenyegeti a tűz, a kigyulladt barakk pedig mind lassúbb lánggal ég, hazamehetünk. A kutatók, hogy szép szóval így nevezzem őket, szintén szállingóznak. Egyikük nagy iratcsomóval hóna alatt iszkol el mellettünk… „Mit viszel?" ripakodik rá egy ismerőse. „Nem tudom!" nyögi őszintén és zihálva a pasas és lohol tovább, de hangjából azt érezni, hogy legalábbis cári bankókat sejt a pakliban. Hát valóban humoros egy este volt ez! Hát még a barakkban.! Egészen elámulok, amint körülnézek. Minden priccsen könyveket böngésznek, papírokat vagdalnak, drótokat bogoznak és mindenféle lehetetlen tárgyról próbálják megállapítani, hogy mire való is lehet ez. Rézdarabok és kihűlt vagy még most is forró vasöntvények hevernek szanaszéjjel, a levegőben megpörkölt bőr illata terjeng. Egy bajtárs császárhúst vacsorázik, egy egész fontot kapott cserében egy árusítótól egy hónaljra való csomagolópapírért, másik a Monopolnak kínál megvételre egy tiszta üres vaskos könyvet. Megvesszük főkönyvnek 3 rubelért Csopják és Szabó, mint afféle szerelők a villanyra vetették magukat és egész csomó drótot, porcelángombokat és pár körtét hoztak el emlékül. Egy óra múlva ismét felsétálok a tűhöz. Már csak itt-ott lángol, zsarátnok izzik a barakk helyén s a tűzből kiszedett vasdarabokkal pár muszka és plenni turkál benne. Egy helyen két hatalmas srapnel áll keresztben, az izzó parázsban, innen ösztönszerűleg kissé távolodik a társaság, de hogy elmennének, arról szó sincs. Előfordul, hogy csodálatosan éppen marad, dolgok kerülnek elő, így egy muszka remekül hímzett asztalterítőt talál, melynek legkisebb baja sem esett. Csopják egy egész esztergapad vasfelszerelését igyekszik kikaparni és könyörög az ismerősöknek, hogy segítsenek neki a hazavitelben. Két zongora romai, fürdőkádrészletek, divánrugók, tömérdek vasdarab, sőt három kisebb harang is láthatók még, csak ezeken nem tudott fogni a láng. Másnap a barakkban még mindig a tegnapiak hatása alatt áll a társaság. Beszélik, hogy a tüzet a hadifoglyok vették először észre és oltani siettek, de a barakk körül őrt álló muszka elkergette őket, s később tiszt kérdésére, hogy miként keletkezett a tűz, közömbös vállvonogatással felelt „Nem tudom.", s a tiszt szó nélkül tudomásul vette a lakonikus jelentést. Még másnap délelőtt is sokan ólálkodnak a tűz színhelyén, de a muszka őrök időnként elzavarják a társaságot. A C. K.-belieknek azonban mint később megtudjuk, mégis sikerül valahogyan a három harang közül az egyiket megcsapni. Az őr egy pofa bagót kaphatott, hogy öt percig nézzen félre. Szabóék priccse valósággal roskadozik a sok vacaktól. Rézrészek, bádogkannák, kések, villák, fejszék és kalapácsok, vésők és reszelők forognak a plennik kezén. (később?Egyik bajtárs egy csomó fegyvertisztító zsinórt szerzett s most azt szálaira szétbontva varrócérnát állít elő.). Jómagam csak egy feketesárga szalagon lógó érmet tettem el az 1900–1901 es kínai orosz háborúból valót. Barakkunk negyedik szobájában felkérésünkre egy nemrégen fogságba került német pilótahadnagy a mai repülőgépekről tart előadást. Társa előzőleg az iskolában tartott egy előadást. Csak így szerzünk tudomást arról az óriási haladásról melyen távollétünk óta repülőtechnika, a repülőgép fejlődése átment. Bizony elmaradtunk itt a világtól. Ma pedig egy másik különleges előadásban lehet része annak aki kíváncsi reá, egy muszka zsidó színtársulat zsargon nyelven zsidó tárgyú darabokat ad elő a színházban. A társaság, amelyben volt civil hadifoglyok is vannak, Amerikába igyekszik Charbinon keresztül és az útiköltséget közben előadásokkal szerzi meg. (Másnap, a telt ház folytán újabb előadás, ezt a zsidók rettentő dicsszavaira én is megnézem s tényleg elég jó színészeknek találom őket a darabok különös galíciai miliője is érdekes, de a darab meséje igen kezdetleges valami, ebből a „németből" pedig egy szót is alig értek. Az énekeseik orrhangon gajdolva különösen bőgve énekelnek. Müller január 27-én ismét egy császárünnepélyt rendez. Az előkészületek szokás szerint nagy apparátussal folynak, az öregúr ismét felül akarja múlni önmagát. Erre a napra minden birodalmi németnek egy rubel van kiutalványozva, de egyúttal már le is foglalva vendégek ellátásának nemes céljaira. Akiknek a gyomra különösebben korog, azok prüszkölnek is ezen az önkényes megállapításon, de persze hiába. (Fellépni nem mernek. Vagy 40 vendég lesz és a magyarok szónokának szerepe ismét az én nyakamba szakadt, jóllehet semmi, de semmi kedvem sincs most a császárt ünnepelni.) ez a drill elismerésreméltó, de a magyarok csak nevetnek rajta. Nekünk is muszáj ünnepelni, bár az egész cerimóniát a pokol fenekébe kívánja mindegyikünk. Nyomorgunk, az ünneplést tehát bátran el elehetne hagyni. Pénzek hazulról alig, alig érkeznek így a Monopol dohány és cigarettaárusítása a sok csempészkonkurens és a megkisebbedett fogyasztás miatt igen rosszul megy, a jövedelem mind kevesebb. Elhatározzuk, hogy megalapítjuk az élelmiszer osztályt. Ehhez azonban pénz kell. Kiadunk 50 db. Részjegyet á 5 rubel értékben, melyek közül nagy pumpolások után 21 db.ot a magyarok, a többit az osztrákok és németek jegyeznek le. 250 rubel gyűlik így össze ez az alaptőkénk. A tiszta jövedelem 10%-a havonta a részjegyek közt elosztásra kerül (6 coupon) s azok fokozatosan kisorsoltatnak. Két elárusító asztalt állítunk fel 2-2 elárusítóval s remélem, nem kerülünk csődbe. Ha a magam pénzéből menne az egész, nem aggódnék úgy érte, mint így. De meg kellett csinálnunk ezt a dolgot a szegényein érdekében és még azért is, mert a barakkban már működő 2 élelmiszerüzlet közül Tóth (Görgey–Mátrai) (legújabban állítólag már kadétaspiráns) bajtársunk üzlete olyan mérleggel bír, mely negyed fontonként csak 4 zolotnikot hibáz. Barakkunk végéről kihurcolkodik a kantin és itt Müller kávéházat akar berendezni, olyformán, hogy 100 rubel alaptőkével indulna, melyhez ⅔ részben a kávésnak kellene hozzájárulni. Nehéz csatát kell vívnom ez ellen, mert nem látom a pénzünket oly jól elhelyezve, mint ha a szobát kiadjuk bérbe. Végül is a kávés dönt, aki Müller feltételeit nem fogadja el s így havi 25 rubelért a szoba kiadatik pár burzsuj plenninek. Ebből aztán új konfliktusunk támad a 73. barakkal, akik úgy érvelnek, hogy a mi barakkunkhoz tartozó (de tőlünk kilódított) tiszthelyettesek náluk egy kisszobát lefoglalnak, tehát nekik a 25 rubelből rész jár. Mint látható a muszka nélkül már önállóbb életet kezdünk, de ennek aztán furcsa következményei vannak, végül még komoly pörök szakadnak a nyakunkba lakbérügyek miegymás miatt. A dolog elintézését különben Müller nyakába varrnom, mint aki a tiszthelyettesek dolgát önállóan s a maga felelősségére intézte. Vagy két hónapja már, angolt alig tanulok. Először a Karácsonyi ünnepek foglaltak le, azután a béketárgyalások izgalmaik vették el a türelmemet, majd a Monopol ügyei. Valamikor, de másként képzeltük el ezt az időt. A békét már nem gondolhatjuk messze, de csak az orosz békét. Hol van még az általános béke? Azzal a nem kellemes gondolattal kellene innen elindulnunk, hogy nem a pihenés és kárpótlás vár reánk odahaza, hanem talán pár heti pihenés után egy újabb frontnak még rettenetesebb harcai és ott talán a halál, melyet itt ezer veszély között kikerültünk. Mi már csak a békére akarunk hazakerülni. Ez az általános óhaj. A hősi halálról gúnyosan beszélgetnek az emberek, ebből nem akarnak kérni. Nekünk elegünk volt a háborúból, vegye ki abból a részét más generáció is. Úgy érezzük, hogy Magyarországnak a vérünk hullásával sem tudnánk immár használni. A nagy tolakodás a betegtranszportokba megszűnik. Csak az igen nagy optimisták igyekeznek oda, akik szentül hiszik, hogy hazaérve ott már az általános békét fogják találni, vagy azok a túl ideges emberek, akik a bolondulás elöl akarnak menekülni „bárhova." Úgy érzem, hogy ha a tavasz megjön, én sem tudom itt tovább kitartani. Ha pénzem jön, szököm valahova, vagy munkára megyek, de itt már nem lesz maradásom, de nem is lesz itt tovább kitartható annak semmi aki maradna. Az éhhalál fenyeget. Már burgonyához se tudunk hozzájutni. Kell e mondanom mit jelent ez? Folytonosan bab, kása és ízetlen, mosléknak sem való káposzta a kosztunk még az amerikai konyhán is. Ezt nem lehet sokáig bírni. Az orosz konyha javításához minden ember havi 1 rubellel járul hozzá, de ez egyenlő a semmivel. Ha valakinek teljesen az orosz konyhára kell szorulnia, annak pár hónap alatt vége van. Az amerikai konyha pár heti ingyen élvezete azelőtt ezeknek a szegény fiúknak sokat jelentett kis tartalékot gyűjtöttek az utána következő koplaláshoz, és ha hazulról pénz érkezett ezt megtakaríthatták e szűkebb időkre, de ma az amerikai konyha nem segítség már. Ezer szerencsénk, a szerencsétlenségben, hogy az itteni élelmiszerárak az európaiakhoz képest igen alacsonyaknak mondhatók s ha néhány rubelja van, valakinek azon mégiscsak tud a gyomrán segíteni. Nagy is a kelete a szalonnának, melyből a vékonyabbnak fontja 2,70 rubel, a vastagabbé 3,20–3,40. Az vessen követ a muszka barakk megdézsmálóira, aki már megpróbálta azt az éhezést amin ezek átestek s átesnek. Pénzt szerezni kenyérre és egy darabka szalonnára, az sokaknak lét vagy nemlét kérdése. Itt nem lehet Nemzeti Kaszinói szempontokat mérlegelni, csak annak meglehetősen, akinek van betevő falatja. A monopolnak jó vásárlói a tisztek is, akik már egészen szabadon járnak le hozzánk s minden reggel csapatostul megjelennek bevásárolni valami harapnivalót. A cukor fontja már 2,70–2,90 rubel. A pénzzel azonban nagyon sok kellemetlenség van. A Kerenszky féle 20 és 40 rubeles bankókat Mandzsúriában nem fogadják el a kinézerek és azok, akik onnan csempészik áruikat, főleg dohányt és cigarettát, mitőlünk sem viszik el ezeket a primitív bankókat, hanem régi cári pénzt követelnek. Így a régi pénznek ázsiója támad s minden adásvételnél bajok állnak elő, a vevő Kerenszky bankót dug az eladó orra alá, ez meg cári bankót követel, ha pedig nem kereken 20 vagy 40 rubelt tesz ki a vételár, aprópénzt visszaadni senki sem tud. Botrányos állapotok. (A Monopol ere később berendezkedik.) Csopják, aki egyik barakktulajdont képező köpenyemet 85 rubelért adott el, most a másikkal kísérletezik. A volt gazdájának feleségéhez van beadva, itt ui. igen sok városbeli „úrihölgy" fordul meg, mert amilyen ügyesen tudja kedves férjeura az órás a zsebórák szerkezeti hibáit helyrehozni, őnagysága éppen olyan ügyes bizonyos női és főleg hajadonoknál fatális bibik elhárításában. Mindketten kiváló kézügyességgel rendelkeznek. Attus barátunk a menyecske bizalmát bírja és így a mesterségbe vágó igen bizalmas közlésekre érdemesíttetik, melyeket jellemző voltukra való tekintettel itt az utókor számára érdemesnek tartok megörökíteni. Pajzán mosollyal mutat be pl. Attusnak egy kis üvegcsét, melyben, spirituszban egy kb. két hónapos kis Babszem Jankó úszkál szomorúan. Állítólag „ausztricki" a szegényke és a boldogtalan apa, amennyiben őnagysága jól emlékszik, az az osztrák vésnök (?) aki k. férje üzletében Attussal dolgozott azelőtt, „teljes ellátásért" és némi fizetésért, s aki a szomorú esetről még nem is tud. Minthogy a Babszem Jankó k. mamája maga az órásné, jelen esetben a mestermű egyik barátnőjének kézügyessége folytán jött „létre". (Viszontszolgálat reményében.). A gyengéd szerető így gondoskodik róla, hogy fénykép helyett a vésnök úr is gyönyörködhessen szibériai leszármazottjában s annak gyengéd vonásait emlékezetébe „véshesse". Amúgy is gyenge gyomrú társainak ilyen mesékkel jön Attus barátunk. Hát néha jó ha előkészít rá. Őnagysága egyébként kedves feleség, hibája ezen a csekélységen felül talán csak egy van, hogy igen szereti a kártyát és néha nehezen tud elszakadni tőle. Ilyenkor aztán persze csak késő éjjel tud hazavergődni és a sötét előszobában alvó vendégekbe bizony megesik, hogy „belebotlik". Attuska ilyenkor remeg, mert mint mondja attól tart, hogy a férj revolverrel fog menten kirohanni. Meg kell nyugtatnunk Attust, aki még igen ifjú és bohó, hogy ha revolverrel is rohanna ki a majszter, nem valószínű, hogy lőni fog, ha az eddigi előadottakat jól meggondoljuk, a tartózkodást mégis, ugyancsak az előadottak helyes mérlegelése után nagyon sajnálatosnak véljük és szívére kötjük. A mester úrról is huncut történet éket tud Attus, ő Irkuckba szokott járni „bevásárolni" éspedig elég gyakran s egy szép zsidólányhoz. Hát bíz, ezeknél be lehet vásárolni, amiről őnagysága szintén leadta szakvéleményét. Eszerint a siphilis sokkalta kellemesebb valami, mint pl. más általa felsorolt s ezzel rokon bajok és voltaképpen csekélység. Az órás úr a szép zsidólányhoz továbbított bankókat elég könnyen szerzi. Pl. bejön az üzletbe egy mogorva bagószínszakállú muszka és egy több száz rubelt érő nivelláló műszert kínál megvételre. Fogalma sincs róla hogy mi az, csak „elhozta" valahonnan, mint a szarka, mert szépen csillogott. A mester némi alku után nagy kegyesen megveszi 15–20 rubelért. Avagy: a „Mester", aki ezt a nevet ugyebár méltán megérdemli, úgy is, mint szakértő, a városi villanyáramot igen ügyesen félrelépteti útjából (az ő házában mindenkinek, s mindennek félre kell lépni!) és a villanyóra előtt vezeti be a körtékhez. De milyen pech! Éppen akkor jönnek felülvizsgálni az órát mikor ő Irkuckban tartozódik s így áramlopásért 85 rubelre büntetik, holott ha idehaza lett volna legföljebb 40 rubelben okvetlen kiegyezhetett volna a szerelővel és valószínűleg minden maradhatott volna a régiben. Valóban sajnálatos, avagy: Bejön az üzletbe „egy úr" és bizonyos vésett pecsétnek az utánzásáért 1000 rubel kínál. A becsületes mester azonban méltatlankodva utasítja vissza az ajánlatot, úgy mondja nem bolond hogy „ennyiért" ezt megcsinálja, mert ez már kissé reszkírozottabb dolog. Mennyi ilyen szép történetet írhatnék le még, de hát a naplómat nem tölthetem meg velük, csak a zamatosabbakat válogattam ki. Itt minden befagy, még az államkassza is. A tisztjeink fizetését már hetek óta nem folyósítja a muszka, végre most kapnak valamit, de csak annyit, hogy a menázst valahogyan tovább tudják vezetni. A hátralékos fejenkénti 25 rubel helyett a muszka 50-50 font fehérlisztet ígér, ami jó lenne, mert hisz ennek fontja 80 90 kopekbe kerül, de egyelőre ez csak szép ígéret marad, s addig éljetek a levegőből, a jelszó. Nagyon zavaros a helyzet odabent Európában és megzavart államrend igen nehezen akar helyreállni. Az ún. alakuló gyűlés választásain a bolsevikek vereséget szenvednek, mire egyszerűen szétzavarják éspedig valószínűleg véglegesen ezt a parlamentet mely Pétervárott hozzá akart fogni a rend megteremtéséhez. Éppen a mai telegramfordítás hozza ennek hírét. A lapok egyébként igen sokszor teljesen kimaradnak. Elkobozzák e őket, vagy úgy tüntetik el útközben nem tudjuk. A brestlitovszki béketárgyalásokról bő tudósítások jönnek, ezek csillapítólag hatnak ui. a kedélyekre. Itt látszólag jó mederben folynak az ügyek. A muszkák közül igen sokan szabadságoltatnak s ez mind könnyebbség nekünk is, mert őreink fogynak s így szabadabban mozgunk. Kornilov tábornok, aki talán az utolsó híve volt a végsőkig harcolni jelszónak, állítólag meghal. Eddig nem panaszkodhatunk a télre. Divéky kolléga, a hőmérő főkibice eddig nem mért 30 foknál nagyobb hideget. Fánk sok van (hála a legutóbbi tűzesetnek) s a barakk meleg, úgy hogy szellőztetni is jobban tudunk, mint ilyenkor egyébként szokás. Jó is a meleg szoba, mert enni meg nem ad a muszka. Szép havas a táj odakünt, remek téli fényképeket lehet csinálni. A Székely György & Comp. vt., mely Klein Sanyinak kis 4½×6-os gépét megvásárolta, üzleti alapon foglalkozik is ezzel és db-onként jó drágán 30 kopekért árusítja ezeket az elég jó apró képecskéket. Azelőtt ezt nem igen lehetett megtenni, mert ha a muszka rájön, okvetlen elkobozza a gépet (már csak azért is mert értékes valami.) Most is vigyázni kell vele. Néhány darab jellemzőbb felvételt emlékül én is veszek. (Meghoztam ezeket is valamennyit.) Milyen remek képeket tudtunk volna készíteni, ha nagyobb gépeket is mertünk volna használni, s ha az amerikai jótékony egyesületek legalább használatra ilyenekkel elláttak volna. De a muszka erre nagyon kényes volt, jól tudta miért. Barakkunkban egészen elterjedt a szeparérendszer, mióta a svédesek távozása folytán több lett a helyünk. A földszinti priccsek már alig vannak meg itt, ott, csaknem mindenütt kis páholyszerű fülkék maradtak meg helyettük, melyben két-két ágy foglal helyet, ti. éppen ennyi fér el a priccstartó gerendaváz így van beosztva. Egy-egy ilyen kis fülkét pokróc vagy deszkafal választ el a szomszéd fülkétől, a falakon vászon, vagy tapétahuzat, vagy vékony falécekkel leszorított pokróc, némelyiken még kis ablakocska is a barakk közepe felé függönykével. Kis polcokon fa szobrocskák, könyvespolc, a falakon rajzok, festmények vagy hazai fényképek s színes illusztrációk. A két ágy között egy asztalka, mely mellett olvasgatni lehet az ágyat nappal lócának használva, s az asztalka fölött villanykörte a hosszú esték nagy vigasztalása. A körték körül színes papírból a legváltozatosabb ellenzők, sziluett képek, a plennileleményesség és ügyesség kifogyhatatlan változatossága. Este a sok színes körte, mint a lampionok csillognak, valóban festői képet varázsolva ide és barátságos hangulattal töltve el a lékeket ilyenkor jól fűtünk. Legtöbben olvasnak a fiúk közül, néhol zenélnek is halkan, kártyázgatnak vagy sakkba merülnek. Csöndes, jóleső látnivaló, a korgó gyomor se zavar talán most annyira bennünket. A villannyal előzőleg sok bajunk volt, a muszka szerelő két ízen is lecsapott ránk és száz rubelekre menő drótot és körtéket zsákmányolt tőlünk, pedig érkezése hírére ugyancsak villámgyorsan aludtak ki a körték és kerültek a zsebekbe, de aztán szokás szerint szépen megegyeztünk vele olyformán, hogy ő 60 rubelért egészen új vezetéket szerel a barakkon végig melybe akárki bekapcsolhatja lámpáját ki havonta fizetni hajlandó érte. Egy 25-ös égőért pl. 1,50 rubel a havi bér, ami igazán nem sok. Jól jövünk ki mi is és a muszka is, mert csak annyi volt még a munkája a szerelésen kívül, hogy a villanyórát kb. negyedórai munkával kikapcsolta a körből. Meg vagyunk elégedve a megoldással, bár a végszámla 106 rubelre megy föl (?) A barakknak eddigi közös 9 lámpáját is az előfizetőknek kellett vállalniok, ez a szerelő úr feltétele volt, valószínűleg csak azért, hogy így több lámpa adózzon neki havonta. Most már tehát az eddigi ingyenes barakk világításért is fizetnünk kell a muszkának a magánlámpákon kívül. Lassacskán úgy fogunk itt élni s fizetni mindenért mintha valami kies fürdőhelyen tartózkodnánk luxusból.