1918. július 2.

Folyik a nagy hurcolkodás az alsó tiszti táborból. Szász pajtást is kifüstölték odújából, s oda a sok szép konyhakert, melyben egy-egy barakknak több száz rubelje is fekszik. Az idén a konyhakertészetet oly mértékben felkarolták mind a két tiszti táborban, hogy a barakkok körül minden talpalatnyi földön zöldséget látott az ember. Emberekből, akik sohase hitték ezt magukról, dühös kertészek támadtak, akik egész nap öntöztek, palántáztak, kapáltak és egymást igyekeztek lepipálni termesztvényeikkel. A futóhomok itt a kozák istállókból kifuvarozott ganajjal csodás termékenységűnek bizonyult az öntözővíz nyomán, és valóban elsőrendű dolgokat hozott. A felső tiszti tábor azelőtt sivár buckáit zöldségeságyak apró parcellái borítják be, a buja zöld színeknek a smaragdtól a kékeslilás zöldig menő minden változatával. Minden barakknak, minden kompániának megvan a magad darabkája, s minden egyes kertecskének a maga szenzációja. Vagy egy-egy csodás példány alakjában, vagy a plennileleményességnek formájában. Kis filagóriák emelkednek a zöld tengerben, fehér nyírfagallyakból vagy más ágakból összeremekelve, asztalok, padok, lépcsők, gyönyörűen kicirkalmazott kerti utak. Az öntözővíz egy hegyoldali forrásnak az erre vezetett vize, mely a dombos, hullámos terepen elszórt ciszternákba fut, egy helyen apró malmot hajt meg olyan erővel, hogy azzal a háztartási őrléseket is elvégzi, amint az a gépecske üveggel borított oldalán szemmel láthatóan tapasztalható. Más fából faragott játékszereknek meghajtására is felhasználják a kis mesterséges vízeséseket. A barakk mellett vagy 15 méter hosszú uszodát ásnak, közelében teniszgrund. Lent a közelben a futballpálya, kultúra az egész vonalon.

Az alsó táborbeli tisztek a miénkhez hasonló barakkba kerülnek, a muszka csak azt engedélyezi, hogy onnan a beépített priccseket kidobálhassák. Beszélik, hogy a Bajkál mellett lesz az új front. Azt az orosz tisztet, aki húsunkat ellopta, elzárják, de nincs köszönet benne. Hús ugyan most kétszer van hetenként, de helyette elveszi az orosz azt, ami a lelket tartotta bennünk, a mindennél fontosabb kenyeret. A kiszolgáltatott (egy font?) kenyérhez a magunk pénzéből vett liszten pótoltunk hozzá még egy fél fontot, s most a muszka eltilt bennünket a lisztvásárlástól, s így ez a fél font ezentúl elesik. Óriási csapás ez, melynek jelentőségét katasztrofálisnak kell mondanunk. Azt hiszem, néhány napon belül el fog dőlni, hogy ezen a koszton megélni nem lehet. Ez az utolsó szorítás volt néha, de most ez is elvonják, és kizárólag az átkozott feketekását adják, melytől már a falra mászna az ember. Világos a dologban a célzatosság, mert egyidejűleg itt jár Polgár elvtárs, a tanító vagy polgári iskolai tanár − ezt igenis hozzáfűzöm, akárhogyan is nem tetszik a többi vele nem egy húron pendülő tanító uraknak, hozzáfűzöm, mert rá akarok mutatni, hogy milyen szép számmal voltak a vörösök között éppen a tanítók, és hogy ennek a problémának a magvát majd valaki valamikor megkeresse. Polgár a legvéresebb szájú agitátor, úgy beszél, mint egy veszett eb. Ha minden hozzátartozóját a cári önkény pusztította volna el, érthető lenne magatartása, de hogy a mi világrendünk ellen mi keserítette el olyannyira, hogy úgyszólván magánkívül van, dühöng, és még volt jó barátait is akasztófával fenyegeti, azt nem tudom megérteni. Nem is látszik normális embernek. Amellett hazudik, ha kell, ahogyan az érvelés megkívánja. Azt állítja, hogy a csehek a teljesen semleges magatartást tanúsító foglyokat lemészárolják. „Aki nincs velünk, az ellenünk, s aki ellenünk van, azt nem kíméljük, kíméletlenül agyonverjük őket." Így biztat bennünket, azaz ő is azzal a kellemes kilátással kecsegtet, hogy tisztán semleges magatartásunkért is az életünket veszi, amint a csehekről állítja. A mi nyomorult életünk kell ennek a fráternek, akit magyar anya szült, ha igaz.

Valóban szerencsénk, hogy vannak az ő táborában is még emberi érzésű emberek s az ilyen állat kevés ott is. A színházban csak a szervezetteknek gyűlést tartanak és ott a komoly helyzetet ecsetelik, és mindenkit fegyverfogásra szólítanak fel. Az eredmény azonban furcsa. Vagy 70 ember azonnal visszaadja igazolványát, és a szervezetből való rögtön törlését kívánja, de sietve.

Hírlik, hogy a vörösök kutatást fognak rendezni élelmiszer és ruha után, de estig semmi sem történik. Annyira beleuntam az örökös bujkálásba, hogy nem is dugtam el semmimet. Gutaütés ellen nincs orvosság, mondom dühösen, mikor a többiek figyelmeztetnek, hogy a zsírtartalékom veszélyben forog: jöjjön, aminek jönnie kell. Szerencsére éppen szabadulok. Délután a szervezetteket ismét gyűlésre hívják össze, és itt hozzánk, az általuk eddig agyonnyomorgatott bajtársakhoz is kegyeskednek felhívást intézni, hogy fogjunk fegyvert „az ősi ellenség ellen". Hát szomorúan komikus jelenség az, hogy a gyűlölt cseheknek kell bennünket ezektől a magyaroktól megszabadítani. De hogy mi mellettük fogjunk fegyvert, azzal a jámbor kívánsággal kissé elkéstek most, amikor a saját embereik is egymásután hagyják cserben a vörös lobogót. Most mi mentsük meg ezt a zászlót, mi! Hát ehhez a kívánsághoz igazán pofa kell. Természetesen egyetlenegy ember sem jelentkezik.

Este a mozielőadást félbeszakítják, statáriumot hirdetnek ki és kilenc órától egészen reggel ötig mindenkinek tilos az utcára lépni. Ugyanott kihirdetik, hogy 300 emberre van szükségük lövészárokásásra, és ha a szervezett elvtársak közül nem lesz elég jelentkező, úgy találnak rá módot, hogy a nem szervezetteket kényszerítsék erre a munkára. Roppant izgalom fogja el erre a hírre a hallgatóságot, s a futótűzként elterjedő hír a mai éjszakát, azt hiszem, egyetlen bajtársunknak se teszi kellemessé. Mindegyikünk feje fölött ott lebeg Damoklész kardja. Lövészárokásásra akarnak kényszeríteni, a frontra vinni bennünket, akiknek az egész komédiához semmi közünk, egy olyan frontra, ahol nem szokás foglyokat ejteni, sem kérdezősködni attól, akit ott találnak, hogy miként is tetszett oda kerülni. Hát ez az aljasságok teteje. A szervezetteknek az esti bejelentés után természetesen eszük ágában sem lesz a jelentkezés, nem ettek bolondgombát, hogy önként menjenek a frontra, tehát ezek biztos helyen fognak ülni akkor, amikor mi, a nem szervezettek a lövészárkot ássuk. Az aljas bujkálók a front mögül az általuk agyonsanyargatott bajtársaikat lökik ki az ő ellenségük elé. Hát ez rájuk vall, az bizonyos. Ökölbe szorul a kezünk, dühöngünk, káromkodunk, de ez mind semmit se segít, a pokolfajzattal kerültek a nyakunkra, nem emberek ezek.

Az állomáson este egy személykocsikból álló vonat halad át, s beérkezésekor szokatlan módon elzavarnak bennünket a környékről. Biztosra veszem, hogy sebesültszállító vonat. Kellemes kilátások! Szép álmokat!