1918. július 20.

A muszkának megint 100 emberre van szüksége, és most ahhoz az újabb módhoz folyamodik, hogy a büróban minden egyes hadifogolyról felvett kartotékát veszi elő, és annak alapján sorsolják ki őket. Ezt a 100 embert maródivizitre viszik, azután mind visszamennek századukhoz, mert állítólag a vörös táborőrség tiltakozott elhurcolásuk ellen. Lehet, hogy tényleg elhangzott mellettük pár jó szó, mert a mai újság is az őrség tisztességesebb gondolkozásáról hoz hírt, eszerint a városbeli őrség kikelt a városban garázdálkodó s magukat anarchistáknak nevező egyének szabad rablásai, az utcákon való őrült vágtázás és autózás ellen, s a parancsnokságtól ezeknek a kétes alakoknak megrendszabályozását kérik, ellenkező esetben a felelősséget maguktól elhárítják.

Akárhogy is van, bizonyos, hogy a kisorsolt emberek teljesen önakaratukon kívül kerültek bele a csapatba éppen úgy, mint az előző transzport szerencsétlenjei, azért végtelenül kihoz sodromból, hogy dr. Borsynál Tálossal, a festőművésszel találkozva ő annak a véleményének ad határozott kifejezést, hogy senkit sem vittek el erőszakkal! Náluk talán így volt, de nálunk be volt ígérve a golyó, furcsa hát, hogy egyesek ilyen híreket terjesztenek, s a tisztek közt mindenfelől ugyanezt a véleményt hallom, hogy az ment csak el, aki úgyis el akart menni stb. Egész hitetlen képpel fogadják néhol elbeszélésemet a pokoli napról. Most utólag könnyű bölcsnek lenni Tálosnak, aki akkor valahol jó helyen dekkolt, de szegény fiúkat az őket ért nyomorúság után még így erkölcsileg is eláztatni a tisztikar előtt mégiscsak furcsa dolog. Harcolok is dühösen ez ellen a hazug híresztelés ellen mindenütt, ahol tehetem.

Ma kezdtem meg a maródiszobán a forró légfürdők vételét. Bal combom felső forgójában több mint egy hónapja olyan tűrhetetlenné váló szaggatásaim vannak, hogy ha ülök vagy meghajlás után felegyenesedem, néha csaknem fel kell kiáltanom. Szibéria gondoskodott, hogy megemlegessem otthon is majd, ha ugyan sor kerül erre. Brüll doktor úr isiászt említ. A forró légfürdő egy priccsből áll, melyre pokrócok vannak terítve s a fűtés petróleumégővel történik, ami a célnak megfelel, ha kezdetleges is.

A fronton dolgozott 300 emberünk 9 rubeles napszámai összesen 27 000 rubelt tettek ki, ebből a biztosra ígért összegből azonban csak 8000 rubelt kaptak meg. A hiányzó összeget itt nem akarják a vörösök kiadni, mire Löwy önkéntes barakkunkból ma elutazott a vörös frontra, hogy meghozza a hiányzó summát. Azt hiszem, bátran lehetne fogadást kötni arra, hogy üres kézzel jön vissza. Délután villámgyorsan terjed el a hír, hogy elhurcolt 1400 emberünk közül többen visszaérkeztek sebesülten és betegen, s a kórházban vannak. A 74. barakkból Adorján s egy másik önkéntes nevét emlegetik, valamint Braunnak két földijét. Braun rögtön elindul felkeresésükre, közben megérkezik a barakkunkból elvittek közül Rott Géza önkéntes társunk. Sápadt, hosszú sovány fiú volt, de most még sápadtabb a rendesnél, egy kevés vére ott maradt a vörös fronton. Zöld, nyakon szorosra gombolt, csípőig érő kívül hordott ingét hátul a lapockán egy fegyvergolyó ütötte át, körülötte vagy kéttenyérnyi véres folt sötétlik, alatta válla be van kötözve. Szerencséje volt, egy elég könnyű lövéssel úszta meg a kalandot. Pillanatok alatt sűrű rajban veszi körül az egész barakk, s részben az ő elbeszélése, részben a többiektől hallottak alapján odisszeájukat a következőkben jegyezhetem fel.

Elvitt 1400 emberünk közül kb. 1000 fő a terror előtt kapitulált, s a fenyegetések és a kényszer hatása alatt beöltözött a vörösök gúnyájába. Néhány könnyelműbb ember kezdte meg, ezek példáját mások is követték, végül azok, akik attól tartottak, hogy ha nem követik a többieket, ebből lesz bajuk, beletörődve abba, hogy a sors ezt a csapást rájuk mérte és ellene nincs kiút, legalább látszatra behódoltak. Csak 400 igazán gerinces és bátor ember akadt köztük, akik kereken kijelentették, hogy semmi körülmények között nem veszik fel a vörös gúnyát és nem markolják meg a kezükbe nyomott fegyvert, és ez a 400 ember nagyobbára osztrák volt. Úgy érzem, hogy egy pofont kaptam, amikor ezt a megállapítást hallom. Ez a 400 ember tényleg a gépfegyverek elé vezetve is állta szavát, úgyhogy a vörösök, nem tudva velük mit kezden,i külön zárták s később elszállították őket állítólag valami büntetőtáborba. Hogy mi lehet az a büntetőtábor, azt csak távolról sejtjük, fogalmat alkotni úgy próbálunk róla, hogy a miénkkel mérjük össze. Ez nem büntetőtábor, itt lenni, úgy látszik, különös kitüntetés, milyen lehet hát az a büntetőtábor? Mit tudnak ezek még büntetésnek kitalálni? Néhány naivabb és mindent elhívő fiatalabb bajtársunk úgy mondja, hogy a 400 embert tüzérségi és bombavető-kiképzésre vitték el, nekik ezt mondották a vörösök. Azokat a fegyvereket, melyeket a szerencsétlen fiúk kezébe nyomtak, még megnézni is alig volt idejük, máris a rajvonalba kergették őket. Annyit tudnak csak mondani róluk, hogy valami olasz puskák voltak, óriási nagy golyókkal.

Az a rövid idő, mely a fegyverek kitapasztalásához rendelkezésükre állott, éppen elég volt Szabó Gy. Géza bajtársunknak, a javíthatatlan hebehurgya Subának, hogy egy fiatal önkéntestársát, Kékesyt a 74. barakkból idehívja. Suba ugyan a telefonosokhoz került, s a fegyverekhez ezer szerencséjére semmi köze se lett volna, de minthogy ő mechanikusnak csúfolja önmagát, természetes, hogy azonnal hozzálátott egy puska vizitálásához. A fegyver töltve volt, s a vizsgálódás vége az lett, hogy váratlanul elsült és a golyó a közvetlen közel a földön gubbasztó Kékesynek kezét és lábát keresztülfúrta. Ez a fiú is itt van a kórházban. Roppantul sajnálom, hogy Subának nem gratulálhatok, ugyanis a háborúban ez volt az egyetlen lövése, mert a harctéren fogságba esett, mielőtt egyet is lőhetett volna, s csak most „sikerült" végre egy lövéshez jutnia. Mintha átok ülne rajtunk, egymást lődözzük agyon mi, jó magyarok Szibériában.

Barakkunkból Páncél, a jegyző a vörösök szanitécosztagába került, az egyetlen osztrák pedig, aki a különböző címeken visszakerült bajtársakon kívül ott ragadt a vörösök között, a 400 kemény bajtárs között van. A barakkbeli magyarok közül egyetlenegy se került a 400 közé. Fel kell ezt jegyeznem, ha szégyellem is. Az 1000 beöltözött emberünk nem maradt együtt, a vörösök voltak annyira óvatosak, hogy szétosztották őket. Kakas tiszthelyettes, a kis földi, aki az összes vitézségi érmek tulajdonosa s a 73. barakk parancsnoka volt, szakaszparancsnok lett csak. Hej, mire vitte volna, ha véletlenül zsidó lett volna! Az ismert vezető személyiségek közül Polgár is mint szakaszparancsnok működött, az összes többi hírességek azonban messze hátul tanyáztak, jó pár versztre, valahol a rajvonal mögött. Ez az oka annak, hogy a vörös fronton a legnagyobb fejvesztettség uralkodik. A túl ambiciózus vezetők a címet és rangot nem akarják másnak átengedni, de a helyükre állni nincs kurázsijuk, s ha a helyzet válságossá válik, nincs senki, aki a rendet helyreállítsa. Mondják, hogy napirenden van, hogy egész kis okból óriás pánik származik, s a csapatok egymást lövik össze tájékozatlanságukban. Azok a sebesültek, akik ideérkeztek, szintén ilyen ész nélküli lövöldözés áldozatai. s csaknem valamennyien saját csapatuk golyóitól sebesültek meg. (Suba gyenge vigaszára!)

A sebesülteknek másik része zúzott sebekkel bír, ezt pedig a rajvonalból való visszarohanásuk közben kapták, amikor igen sokan egy mély szakadékba zuhantak, s összetörték magukat. (Jelencsik, Suba kollégája is belső sérüléssel érkezett vissza, ami telefonista létére kétségesnek látszik, inkább jó kifogást talált a fiú, úgy hisszük.) Rott előadása szerint két rajvonalban feküdtek egymás mögött, éspedig olyan, feljegyzésre érdemes beosztásban, hogy ők, a kényszersorozottak feküdtek az első árokban, a vörös muszkák pedig a következő hegyélen, a hátsóban. Mikor az első erősebb ellenséges tűzre a „szokásos" visszarohanás következett, a hátsó rajvonal nem hagyta abba a tüzelést, állítólag félelemből tovább lőttek s így a fiúknak a fehér és a vörös csapatok közös tüzében kellett ezt a fényes visszavonulást megcsinálni. Így néz ki a fehér és vörös csapatok közti harcban „semleges" plennik helyzete. Mind a két fél őket lőtte! Hogy ki maradt ott örökre azt senki sem tudja, s talán nem is fogja tudni soha. Megkérdezem, hogy a hátsó muszka rajvonal nem-e talán a plennik megfutamodását megakadályozandó, s nagyon is szándékosan lőtte őket, hiszen a muszka történelemben s a jelen háborúban is nemegyszer hallottuk ezt. Rott egészen elbámul, erre a következtetésre ők nem jutottak el, holott nagyon kézenfekvőnek látszik. Tény, hogy a többi sebesültek sem magyarázzák ezzel a furcsa helyzetet.

Visszatért a nem sebesült Auspitz zászlós elvtárs is, s az a pár nap, amit odaát töltött, elég volt, hogy teljes erejében törjön ki rajta a veszettség. Ez az ittlétekor békés fiú most arról szaval, hogy egyetlen egészséges embert sem fog hagyni Berezovkában, valamennyit kiviszi a vörös frontra. Van képe hozzá, hogy felkeresse volt társait, akik szegények alázatos tisztelettel kezelik, hiszen igaz, hogy a dühöngővel nem jó ingerkedni, ő pedig ezzel a magasztos formával adja be nekik lépésének értelmét. „Az idő hívott, és én mentem, mert mennem kellett!" Szerintem ugyancsak az esze ment el szegény fiúnak, mielőtt maga is elment. Élénken emlékeztet szegény Zimrayra, aki a mozdony füttyével és a bajtársak kacagásával vívott nehéz tusákat. Élénk színekkel ecseteli azt a török pasai életet mely a Vörös Hadseregben a plennire vár, amennyiben egy egész vonat ifjú hölgy áll a sereg rendelkezésére, minden zsáner megtalálható, minden ízlés kielégülést találhat, s az ember csak kinyúl a kiválasztott szépség után, s azzal a parancsnok elé vonulva ezt a lakonikus kijelentést teszi: „Ezt a nőt feleségemnek nyilvánítom!" − mire a nagyságos asszony azonnal fizetést kap a kincstárból, és azontúl hűségesen csakis vitéz élete párjával törődik, még akkor is ha előző nap történetesen még másvalakivel törődött. Mint halljuk, a 74. barakkból bent ragadt ifjú önkéntestársainknak ez az egyszerű megoldás igencsak megnyerte tetszését, és négy jó barát azt az excentrikus megoldást választotta, hogy négyen vettek egy közös feleséget. A megsebesülés e tekintetben kissé korán jött, s egy idillt szakított félbe. Hát az elvtársak értik, hogy mitől döglik a légy, el kell ismernünk. És meg kell állapítanunk, hogy a magyar ifjúság nagy százalékánál egy igazán megrendíthetetlen erkölcsi alapról csak ezrelékekben beszélhetünk. Úgy az osztrák, mint a német ifjúság sokkal jobban volt nevelve, és a lelki finomságok iránt sokkalta fogékonyabb volt, mint a miénk.

Próbálhatunk ennek a körülménynek valami szebb magyarázatot is keresni, én nem találtam. Ellenben igenis megtalálni véltem annak egy okát, éspedig a magyar tanítói karban. Természetesen mély tisztelet a csekély számú kivételeknek. Nem vagyok elfogult, legkedvesebb plennipajtásom is tanító, Szász Béla pajtás, de hol van az ő intelligenciájától, lelki emelkedettségétől, tanulni vágyásától és tanultságától, egyenes és szilárd jellemétől az a sok alattomos, intrikus, aljasan gyanúsító, fondorkodó, hepciáskodó és korlátolt, szolgalelkű, suttyomban kommunista mucsai látókörű kartársa, akikkel a sors összehozott? Hogyan fognak ezek nekünk egy jobb generációt nevelni? Nagy reformok váratnak magukra a háború után, s köztük a tanítókérdés megoldása egyike a legnagyobbaknak. Az orosz azon sír, hogy „sok kalandor került sorainkba, s most megadjuk ennek az árát, a forradalom rovására!

Ma alkonyat után hazatérve, a barakk előtt a szokásos kaszinózó társaságot találom, éspedig igen nagy izgalomban. Az ismert vészmadarak egyike viszi a szót, s leghitelesebb értesüléseire hivatkozva erősíti, hogy az állomáson 80 vagon áll és ránk vár, mert ma éjjel ismét kényszersorozás lesz. Ennyi éppen elég, hogy egyetlen megmaradt kincsünk, az álom, ez az édes búfelejtő is faképnél hagyjon bennünket. Ilyen hírek után úgy alszik a plenni nyitott szemmel, mint a nyúl. Kíméletlen gorombasággal megyek tehát neki a kuvikoló bajtársnak, és a leghatározottabban állíthatom, hogy minden szava légből kapott. Hála bizalmi férfiúi súlyos tekintélyemnek, a kedélyeket sikerül is megnyugtatnom, és a bajtársak fellélegezve térnek nyugovóra. Vannak gyengébb idegzetűek köztünk, ezeknek valóságos orvosság, ha valami megnyugtató hírt kapnak, ezeknél különösen az idegekre megy a játék, és egynémelyik bajtárson az utóbbi idők izgalmai bizony nagyon szemmel látható nyomot hagytak. Jómagam, ámbátor régi flegmámnak, hála Istennek, még birtokában vagyok, éjjelenként nemegyszer minden ok nélkül hirtelen felijedek, de az elvtársak is gondoskodnak róla, hogy nyugodtan ne alhassunk. Alighogy elszenderült az ember, valamelyik vörös patrul nekiereszt egy lövést a közelben, s a hegyekről tízszeresen visszaverődő visszhang egész sortűzzé növeli azt. Nappal a környező hegyek oldalairól a gépfegyver kattogása hangzik, csak azt próbálgatják talán, hogy jól szuperál-e, vagy csak dicsekedni akarnak nekünk, hogy ilyen játékszerük is van, nem tudom, mert semmi okuk sincs a tüzelésre, s helyesebb lenne, ha nem árulnák el hollétüket.