1918. július 26.

Az első reggeli hír, hogy az omszki otrjád, a csibészcsapat csakugyan az állomáson áll, sőt a magukkal elhurcolt bajtársak is velük vannak. Közülük egy fiatal önkéntes barakkunkba jön, s itt, szobaajtónk előtt folyik a kérdezősködés, azt sem tudja, kinek feleljen előbb. Szabó Gy. Géza barátunktól azt az üzenetet hozza, hogy ő nem tudott feljönni, de bennünket vár. Az első gondolatom az, hogy most az alkalom másodszor van itt, Subát valahogyan okvetlenül kihúzom a vörösök közül. Szűkebb pajtási köréből Braun, Molnár Pali, Pessl sietnek le velem az állomásra. Reggel 7 óra van. Akadály nélkül jutunk le. Az állomás előtti sok sínpáron talán hely sincs már, annyi kocsi áll ott. Két személyvonat, és igen nagy trén vesztegel ott. Suba észrevesz bennünket és nagy örömmel szalad elénk. Vörös szalagos fekete sapkában és zöld gimnasztyorkában van, elég jól fest benne, s a színe is jó, azt hiszem pár kilót már hízott a „fronton". „Szervusztok, elvtársak"-kal üdvözöl, és nagy elragadtatással meséli, hogy kitűnő dolga van, mint telefonista kívül van a veszélyes zónán, s nagyszerű másodosztályú hálókocsikban ruganyos díványokon hálnak, a kosztjuk is nagyszerű, cukrot pedig „rengeteget" kapnak. Ezt a rengeteget szabatosabban naponként és fejenként 10, mondd, tíz szemben jelöli meg, ami plenniszemmel nézve valóban krőzusi valami. A szolgálat is kényelmes, szóval nagy meghökkenésünkre azt vesszük észre, hogy Suba nemcsak hogy nem panaszkodik, de igen jól érzi magát ebben a környezetben. Mindent meg lehet szokni, mondja a közmondás. Valamennyien némán hallgatjuk ezeket a dicsérő szavakat. Azt még csak meg tudnánk érteni, hogy Subának a jó koszt és a kényelem tetszik, de amikor a vitéz otrjádot kezdi magasztalni, valami émelygésféle érzést érzek, és nem akarok a füleimnek hinni. „A mi otrjádunk" a legkiválóbb valamennyi között, és Suba éppen ezért igen örül, hogy ebbe a kiváló csapatba jutott. (Akárcsak a jó bakáink. Mindegyik a maga ezredét tartotta a legvitézebbnek.) Lavrov és Forbáth (újabb állítások szerint született Fuchs) igen derék emberek. Azt hittem, hallucinálok, és igenis ott vannak ők a tűzben is, de legfőképpen azért derék emberek, mert csapatjuk érdekeit mindig roppant erélyesen védik. Most már feltűnő, hogy ezt a különös fogalmazást: „a csapat érdekeit nagyon védi" többször hallom. Úgy látszik, a vörös csapatoknál a parancsnok szájától és tolakodásától függ, hogy a csapat megkapja e járandóságait, élelmezését stb. Ez is valami új.

Néhány maliciózus kérdést eresztek meg, de Suba nem hagyja annyiban, mindenre talál magyarázatot és védőszókat. Minden jól van itt, ahogy van, s másként nem is lehet. A kultuki rückvertskonzentrierungot felhoznom, erre azt feleli őszinte sajnálattal, hogy az bizony nagy baj volt, azokat a remek állásokat óriási kár volt otthagyni. Gratulálok egyetlen sikerült lövéséhez, erre neheztelő képpel kijelenti, hogy erről nem szabadna beszélni, mert ez neki is igen fáj, de nem tehet róla. „A mi állásaink, a mi rajvonalunk" „a mi csapataink" − így megy ez állandóan, úgyhogy csak nézem, nézem Subát az ő naiv együgyűségében, s eszembe jutnak Garay elvtárs szavai, melyeket az elhurcolásuk napján mondott ezeknek a fiúknak: „Pár nap múlva olyan vörösek lesztek, mint a pinty!"  És neki lett igaza, ismerte az embereit, s most már azt is hajlandó lennék elhinni, hogy Tálos mesternek valami igaza lehetett, úgy látszik, legalábbis valami igaz van abban, hogy csak azok maradtak meg végül is a transzportban, akiknek nem sok kellett hozzá, hogy maguktól is oda kerüljenek. Pedig ismerem Subát, végtelen jó gyerek, de a gazemberek azt mesélnek be neki, amit akarnak. Az az egy azonban bizonyos, hogy most az útjaink kettéváltak. Ami neki a „miénk", az nekem sohasem lesz az „enyém". A sínpár túlsó oldalán egy leányhang szólal meg, mire Suba felkapja fejét, s mosolyogva mondja: „Ez a Szónya!" Többre nem is vagyunk kíváncsiak. Mind érezzük, hogy ide hiába jöttünk. „Ez a Szónya!",  s most más minden mellékes. Megint egy kicsit világosabban látom a dolgok titkos rugóit.

Egyik társunk véletlenül benyit az egyik kocsiba s ott egy fiatal vörösgárdistát lát édes álomban, mellette egy szőke szépség, egy másik Szónya szunnyad. Minél fiatalabb valaki, nyilván annál nehezebb innen kimászni, gondolom magamban, bár ezek a szőke bestiák nem minden gyomornak valók. Ízlés dolga! Nem akarok elválni Subától, míg a dolgokat egészen világosan nem tisztáztuk, ezt már a magam lelkiismeretének nyugalma is követeli, hiszen az első éjjel mennyi szemrehányással illettem magamat, amiért Bermannak nem szóltam! Suba is várta ezt a kérdést, és mintha gyors beszédével azt szerette volna elérni, hogy ne is kerülhessen az szóba. Lakonikusan és világosan adom fel: „Kedves Barátom! Mi lesz a szökéssel?" Telibe találtam. Elpirul és zavartan, bocsánatkérő mosollyal, de a leghatározottabban, mint aki készült erre a válaszra, felel: „Én teljesen jól érzem magam itt!" Nem lehet vitázni, tudjuk, hogy mindegy lenne. Szemmel is tartanak bennünket, a vonat sípolt már és indul. Sebtében még annyit ígér a fiú, hogy Udinszkból, ahol néhány napot fognak tölteni, okvetlenül át fog látogatni hozzánk.

Hallgatva lépegetünk visszafelé. Kezemben Suba 40 rubelje, melyet hitelezői kielégítésére kezembe nyomott. Magam is 14 rubellel szerepelek ezek sorában, s azon filozofálok, hogy hihettem-e volna valaha, hogy ilyen pénzből kapom azt vissza. A fiúk csak csóválgatják fejüket, belőlem az elkeseredés kitör, s a jó Ujházy mester szavajárásával könnyítek magamon. A transzportból egy egész csomó marad le a táborban, és akinek nincs kedve hozzá, soha vissza ne menjen Udinszkba, aligha lesz belőle baja. Ami a többi ismerősöket illeti, Páncélról azt halljuk, hogy szanitéc és jó dolga van, Kakas tiszthelyettes reumában szenved s szökni nem tudott, azért sem, mert maga Garay, az ezredbelije tartja szemmel. Még délelőtt halljuk, hogy többen teljes cókmókjukkal tudtak megszökni, s most jó rejtekhelyet keresnek. Már a délután folyamán köztünk terem Suba, átjött a városból. A barakkbeliek körülveszik, s ilyesféléket mesél: „Mi most Trojszkoszavszkba megyünk, tehát ez egyáltalán nem visszavonulás! Az oroszok gyáván viselkednek, ezért mi elhatároztuk, hogy velük nem harcolunk! Front most voltaképpen nincs, mert a csehekkel nem vagyunk érintkezésben, ők valahova eltűntek. Páncélvonatunk visszament eléjük, ameddig csak tudott az első felrobbantott Bajkál-alagútig, sőt járőreink még tovább, de az ellenséget sehol nem találták."

Suba nagyszerű médium, minden mesét bevesz. Az összes napnál is fényesebb hazugságokat úgy megemésztette akár a legbutább parasztgyerek. Kritika nélkül adja le a legbadarabb valószínűtlenségeket és a legnaivabb meséket, melyeket a vörösök a saját embereik megnyugtatására, áltatására pánik ellen kieszeltek és terjesztenek, olyan gyermekded nemtörődömséggel és a tökéletes biztonság érzetében, hogy dühömben a fogaimat csikorgatom. Még csak oda se kiálthatom neki, hogy ez mind hazugság, mert egyrészt úgyse hinné, másrészt még nekem gyűlhetne meg a bajom a vörös spiclik révén. Mennyit prédikáltam én már 1914 óta ennek a gyereknek, ki oly egyenes, őszinte és romlatlan volt, hogy ne könnyelműsködjék, ne higgyen és ne bízzon mindenki szavában vakon, válogassa meg jobban a társaságát a városban! − de falra hányt borsó volt minden szavam, úgy látszik. Suba a sok korholást megunva elhidegült tőlem, így keveredett ebbe a bandába, sok hasonlóan könnyelmű zöld gyerektársával egyetemben. Kompolthy barátjáról, aki szintén jóindulatú ember, de bohém vagy kalandortermészet szorulhatott beléje, szintén most kapjuk a hírt, hogy tegnapelőtt belépett az anarchisták csapatába. Ez most divat lett. Másként nem tudom, hogyan nevezzem.

Nem tudom megállni, hogy Subával még egy utolsó kísérletet ne tegyek. Mikor elbúcsúzik, egyedül kísérem tovább és megpróbálok a szívére beszélni. „Gyerek! Tudod-e, hogy eddig már mindenki megszökött tőletek aki komolyan akarta ezt, nem igaz tehát, hogy a szökés lehetetlen. Mit akarsz hát tenni?"„Hagyja!"  − hárítja el kérlelő hangon ajánlkozásomat. „Lesz, ahogy lesz. Úszom az árral!" Nincs mit beszélnem tovább. Egy rövid szervusszal otthagyom. Visszafelé ballagva azon gondolkodom, hogy miért is okoskodom én ezzel a gyerekkel. Lehet, hogy talán neki van igaza és nem nekem. Mindenki a maga sorsának az igazgatója. Subánál sokkal fiatalabb, de érettebb eszű és erősebb akaratú fiúk nagy számmal kiszöktek vissza a vörösöktől, sokan Udinszban illantak el tőlük, mások orvosi bizonyítvánnyal szabadították ki magukat, ki ahogyan tudta, de az erős akarat mindenütt győzött. Sajnos azonban Szabón kívül igen sokan maradtak még ott, s ezeknél jogosan tehetjük fel, hogy a szökési szándék nem is fordult meg a fejükben.

Mondják, hogy az otrjád vagyona felosztásra fog kerülni a tagok között, s azért nem bánják, ha minél kevesebben maradnak, és a szökevényeket nem nagyon keresik. Ennek a hírnek megörülünk, mert az otrjád közelléte az újabb kényszersorozás rémét idézte fel a táborban, de ettől ezek után már kevésbé kell talán tartanunk, hisszük, hogy ettől a lidércnyomástól megszabadultunk. A helybeli őrség ugyan ma is próbálkozik az emberfogdosással, de neki nehezebben megy. Önként jelentkező munkásokat keresnek megint, s mikor nem akad, a külső bataillonban lakó bajtársak közül csak úgy kapóra összeszednek, illetve kijelölnek egy csomó embert. Az őrségtől azonban kevésbé tartanak a kipécézettek, és egymásután szépen ellógnak: végül csak néhány önként jelentkezett marad vissza, akiket a beígért havi 180 rubel és jó koszt elcsábított. Talán jól is fognak járni. Talán! Ennek a talánnak azonban nagyon kétes a jövője, és csak igen kétségbeesett emberek emlegetik reménykedve. Pénzes és Fuchs, volt barakkbeli bajtársaink pl. börtönben kuksolnak: előbbi azért, mert a vörösök által kínált munkaalkalom helyett annál biztosabbat és általa ismertebbet akart felkeresni, elcsípték a vonaton, amikor Talcsiba utazott erdei munkára; utóbbi pedig azért, mert gazdái, azok a munkásemberek, akikkel együtt éldegélt (a C.K. tagjai voltak), a vörösöknek kereken tagadó választ adtak, mikor Csitába akarták őket vinni dolgozni. Mind börtönbe kerültek, s Fuchs is velük együtt. Így fest itt a szabadság, pedig ezek az egyszerű munkásemberek ugyan nem a burzsujokhoz tartoznak.

Estefelé többedmagammal az állomás felé sétálok, ahol egy üres szanitécvonat áll. Egy osztrák elvtárs, a vörös őrség tagja, úgy látszik, bal lábbal kelhetett fel ma, mert durva szitkokkal ront nekünk és ordítva szólít fel az azonnali távozásra. Szolgánk nem konyít a némethez, és nem akarja hamarosan megérteni, mi a kifogása, erre kirántja kardját és dühtől tajtékozva hadonászik vele annak feje körül, ígérve, hogy azonnal levágja, ha még egyet lép tovább. Nyugodtan hátat fordítunk hát neki és visszasétálunk, ezektől a helyi vörösöktől már nemigen tartunk, ezek többet kiabálnak, mint tenni mernek, mert úgy tetszik, már azt forgatják a fejükben, hogy a forduló kockára vigyázni tanácsos. Azért is olyan idegesek ezek most, mert a vesztüket érzik. Visszanézve látjuk, hogy a pasas Torma tanítóhoz lép, aki a vörösök között levő bátyjával beszélget. Azt is el akarja kergetni, de bátyja nem engedi. Magyarul magyarázza neki: „Menj a fenébe, hiszen ez az öcsém!" Az osztrák nem érti, s még jobban ordít. A magyar végre előveszi egyetlen némettudományát, a kommandót, és kezét pofonra emelve ezt ordítja neki: „Kerd ájk márs!!" Ezt már megérti az elvtárs, és dühöngve távozik az őrszoba felé.

Kíváncsiak lévén rá, hogy ez a nemzetközi konfliktus hogyan lesz elintézve, megállunk az első barakknál s várunk. Hamarosan néhány vörös őrségbeli jön, és hajtani kezdi a plenniket a bataillon felé, fel a hegynek. Az oldalutcán, melynek sarkán mi is állunk, a halottaiból feltámadt Schönauer vágtat végig négy másik lovassal, s hallom, hogy egy ismerősének, aki megállítja röhögve, valami „Mords hecc"-et emleget. Messzebbről is valami szokatlan zaj hangzik. Kifinomult plenniérzékkel a szokatlan sürgés-forgásról azonnal valami nem rendes helyzetre következtetek, s az öt bajtársnak azt ajánlom, kerüljünk a táborunk háta mögött folyó patak partjához, s tartsunk hazafelé. Alig indulunk el, tőlünk balra, a főutcán összevissza sípoló, vágtató lovasok és őrülten futó plennik seregét pillantjuk meg, s örülünk, hogy ezt a biztosabb irányt vettük. A patak mély vízmosásos medrében s meredek partján csak gyalogosnak lehet jól járni, kivált, ahol most megyünk, a kórház mögött. Itt egyik parton a kórház deszkakerítése áll, a túlsó parton egy fűrésztelep deszkakerítése húzódik, s csak keskeny ösvény visz mellettük a meredek parton. A bataillon közelében járunk már, de most meghökkenve állunk, mert feljebb, a kórházkerítés felső sarkánál egy csomó eszeveszetten menekülő plennit látunk. Egyikük lefelé rohan. „Mi az ördög készül itt?" − tűnődünk egy percig. Jó lesz vigyázni, merre futunk, lehet hogy az irány éppen rossz. Gyurcsek, a futballista ér hozzánk lihegve. „Mi a mennykő van ott?" − kérdezzük kíváncsian. Alig tud beszélni, úgy zihálja: „A vörösök megint soroznak. A lovasok bekerítették az utcán sétálókat és hajtják őket az állomás felé!" Ohó, ezt jó tudni. Most örvendünk csak igazán, hogy ezt a kerülőutat választottuk.

A jelszó: olyan helyet keresni, ahol a vörösök nem akadnak ránk. A patak túlsó oldalán a fűrésztelep magas deszkapalánkja húzódik, mögötte hatalmas deszkatömegek emelkednek. Ha szorul a kapca, ezen a kerítésen átugorva a kalickákba rakott deszkarengetegben jól el lehetne rejtőzni vagy egérutat venni: ami a fő, közéjük lóval ugyan be nem tudna jönni senki emberfia, mert a szűk nyiladékokon egy ember is alig fér el. Odahúzódunk hát a palánk tövébe, hogy ha kell, átlóduljunk rajta. Szemben a másik parton a kórház hasonló deszkapalánkja húzódik, a hepehupás terepet hullámozva követi a tábor felé. Innen keresztüllátunk fölötte, és látjuk ám, hogy azon belül egy homokdombon egy sereg bajtársunk áll, és magas nézőpontjából kifelé kémlel nagy érdeklődéssel a bataillon irányában. Nagyon feszült érdeklődéssel figyelnek, és magukat tökéletes biztonságban hiszik, mert egynek se jut eszébe, hogy hátranézzen mifelénk, pedig jó lenne, mert egyszerre mögöttük is feltűnik egy vörös lovas, belül a kerítésen, a kórház területén. Későn veszik észre a lódobogást, no de van is rohanás. Az egész embercsoport egy pillanat alatt mint megriasztott verébcsapat rebben keresztül a magas palánkon, át a patak felé, és eltűnnek annak szakadékában. A lovassal mi sem akarjuk felfedeztetni magunkat, és jó harctéri praxisunkat elővéve úgy ledekkolunk néhány mélyedésben, hogy semmit sem láthat meg belőlünk. Jó darabig fülelünk szép nyugodtan, mígnem a harci zaj elül, s úgy gondoljuk, most már kellő óvatossággal továbbvonulhatunk hazafelé. A bataillonhoz érve s a palánk hasadékain bekémlelve ott semmi különöset, jövő-menő plennitársakat látunk, mire átlódulunk a palánkon, s otthon vagyunk. Itt már megnyugodtak a kedélyek, mert kiderült, hogy az egész komédia csak a táborőrség szellemes vicce volt. A toborzás rémével csak ijesztgették a fiúkat, de aztán azokat is, akiket elfogtak, szabadon eresztették, miután tudtukra adták, hogy többet senki ne menjen a tábor felé sétálni, mert különben nagyobb baj lesz. Ezt a tréfás esetet feljegyzem itt, hogy jellemezzem a vörösök szellemességét. Ilyen csibész mulatságokat találnak ki, volt bajtársaik roncsolt idegeit használva hegedűhúrnak, mert bizony akad köztünk elég olyan ember, akinek egy ilyen cécó néhány napra is elég. Nem egyformák az emberek.