1918. július 4.

A vörösök egyik korlátozó rendeletet a másik után adják ki. Újabban csak a kórházig szabad sétálnunk, a pályaudvarig már nem. A tábor területét elhagyni szigorúan tilos. A tiszteknek a legénységgel érintkezni szintén tilos. Beszélik, hogy kb. 200 sebesült érkezett az itteni kórházba, s a vörösök cudarul állnak. Magatartásukon meg is látszik, hogy a kocka megfordult, kellemesen előnyös változásokat kell tapasztalnunk. Eddig nem vettünk észre udvariasságot a velünk való érintkezésben, csak pökhendiséget és durvaságot tapasztalunk. Tegnap azonban már olyan előkelő modorban kért tőlünk árokásókat egy vörösgárdista, hogy meghatottságunkban csaknem jelentkeztünk. Az utcán nyoma sincs a hetyke fellépésnek és hányaveti modornak, az arcokon komor tűnődés nyomai, a mosoly kevés, a szemtelen vigyorgás éppen semmi. Nagyon leszálltak az elvtársak a lóról, és egészen barátságos, előzékeny és szegény fiúkká alakultak át. Néhányan érzik, hogy most rajtunk van a sor nevetni, a látszatot valahogyan meg szeretnék óvni, és iparkodnak nemtörődömséget szimulálni, de nem elég jó színészek hozzá. Az utcán 3 vöröskatona mellett elmenve egyikük ezt a szép aforizmát vágja ki: „Az élet semmi. A fő a pénz!" Két pajtása mosolyogni próbál ehhez a szellemességhez, de ez is igen rosszul sikerül. Szóval hát gondolkoztok már azon, hogy az életről is szó eshet a napokban, elvtársak! Ezt persze nem így képzeltétek röviddel ezelőtt. Csak azokat a jóhiszemű és tisztességes embereket sajnálom, akik a maguk hibáján kívül kerültek bele ebbe a káoszba, és most le kell vonniuk egy tétova lépésük minden nehéz következményét. Akik csakis azért léptek be, mert otthon tagjai voltak már a szocialista pártnak, és a folyton fülükbe maszlagolt szociális forradalom elérkeztét vélve, s a vezetőknek való vak engedelmességet megszokva és becsületbeli kötelességüknek vélve gondolkozás nélkül mentek mindenütt azok után, akik pedig, hej, nemigen láthatók a fronton. Vagy azokat a szegény paraszti embereket, akik beléptek, mert a földi is bent volt a csapatban, és ott jóllakhattak.

Ezeket valóban sajnálom, s egy ilyenről szól az alábbi történet, melynek Braun volt szem- és fültanúja. A C. K. barakkok előtt üldögél 3-4 magyar munkásember, s egy fiatalabb vörösgárdistával beszélgetnek, aki közülük léphetett be a vörösökhöz, mert most búcsúzni jött, holnap utazik a frontra. A diskurzus végső következtetését egy öreg magyar vonja le a következő velős megállapítással: „Hát ahogy állunk, rosszul állunk!" Ezt az öreg némi megelégedettséggel mondja, most örül, hogy ő olyan bölcsen cselekedett s nem állott kötélnek a kísértés nehéz napjaiban. „Hát ahogy állunk, rosszul állunk!" − hangzik újra, és egy adag gúny is kicsillan a megállapításból. A vörösgárdista nem reagál most sem, tovább beszélget a többiekkel, elszontyolodott és komor képpel. Az öreg még egyszer megállapítja hamiskás elégedettséggel, hogy „ahogy állunk, rosszul állunk!", s úgy látszik, feldühösödik hogy nem kap feleletet, mert mikor a vörös lekezel velük és elindul, ezt kiáltja utána vigasztalónak: „Holnapután te is büdös leszel már, mint a hal!" Az elvtárs megvetéssel elengedi füle mellett ezeket a rettenetes szavakat is és hátra sem nézve lógó orral elbaktat. Szegény embernek úgyis ilyen képek foroghattak a fejében, amilyent az öreg magyar eléje vetített.

Ezek már nem komiszkodnak velünk, már régen megbánták, hogy a miénknél látszólag kevésbé rögös útra tértek, de a vezetőség a biztos irodai fedezék mögül most osztogatja legaljasabb rendelkezéseit. A vízbefúló minden szalmaszálhoz kapkod, a fejvesztettség jelei ezek, de mi isszuk meg a levét. Délelőtt halljuk, hogy a külső barakkokban már kényszerrel sorozzák a vörösök az árokásókat. Hát megteszik csakugyan, nem üres fenyegetés volt a tegnapi ígéret! Fojtott izgalom uralkodik az egész barakkban. A fiúk mérlegelik az eshetőségeket. Hogy nem 8 napi munkáról lesz szó, azt mindenki természetesnek tartja. Akit egyszer ezek megfognak azt nem eresztik el egykönnyen, míg szusz van benne. Kellenek a rabszolgák nagyon. Milyen furcsa is! Tényleg rabszolgái vagyunk a saját honfitársainknak, nem azoknak, akik rabul ejtettek, hanem nekik. Az orosz nem volna képes kieszelni olyan rafináltan aljas eszközöket, mint ezek. Sőt, nem is vállalja, úgy látszik, a hóhérmunkát, mert mint ha más se lenne a vörösgárdában, mint plenni, mindig csak ezekkel van szerencsénk érintkezni az utóbbi nehéz napokban, ezek sanyargatnak bennünket, nem az orosz. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az árokásás csak mese, a következő lépés az lesz, hogy fegyvert akarnak nyomni a kezünkbe. Szép kilátások! Vagy a csehek lőnek vagy vernek agyon, vagy ha szökni próbálunk, a parasztok látják el a bajunkat, azoknak elég, ha plennit foghatnak, hasztalan tagadja, hogy vörös.

Délelőtt ide is elérkeznek a hóhérok. Először a 69. barakkot veszik körül fegyveres őrökkel, úgy, hogy se be, se ki senki nem mehet. Onnan a 70. barakk jön, majd a 71. sorra, így jönnek felénk. Míg a 72.-73. barakkban járnak, elérkezik az ebéd ideje. Éppen húsnap van, de mindenki szűknek érzi a torkát, és sehogy sem ízlik a falat. Egyikünk sápadt az izgalomtól, a másik piros a dühtől, kanalazás közben reszketnek a kezek: így ebédelhet az, aki a siralomházban várja a végét. Már tegnap is hallatszottak hangok a barakkban, no, most álljanak elő azok a vitézek, akik pedig is annyit helyeseltek a vörösöknek! Akinek a szíve annyira hozzájuk húz, azok menjenek már előre, akik minden tettükre találtak védő és kimagyarázó szavakat, most cselekedjenek ennek megfelelően! Nekünk se ingünk, se gallérunk ez a társaság, mely most olyan kedvesen invitál. Egy sereg összetűzés támadt ezeknek a szavaknak nyomán, s még most is a lelkekben rezegnek az izgatott viták visszhangjai. Gondolkodom is rajta egy percig, valóban igazságos és méltányos lenne-e ezeket az embereket tolni előtérbe, tessék, ezek azok, akik legjobban méltók önökhöz. De rögtön el is vetem ezt a gondolatot. Nem lenne méltó hozzánk, ha őhozzájuk az lenne is az ilyen eljárás. Gyávaságnak is látszana talán. Döntsön a Sors, jöjjön, aminek jönni kell!

Egy fegyveres őr lép be az irodánkba és sorakozót kér. Losoncy sápadtan adja ki az ordrét, s a fiúk felállnak mind a priccs elé. Megállapítom, hogy nincsenek mind itt, akinek összefért a lelkiismeretével, jellemével, az eloldalgott, s jellemző, hogy éppen az előbb említett nagyszájúak legtöbbje oldott elsősorban kereket. Az őrparancsnok válogatni kezd, nagy udvariaskodások között. Az idősebbeket kiteszi, jómagam is ide számítok már, s ezt látva egy kis megkönnyebbülést érzek. Akik az invalidustranszportba voltak felvéve, azokat is kegyesen elinti; a szolgákat, szakaszparancsnokokat s bizalmi férfiakat is továbbereszti, s általában méltányosan válogat. A fiatal és erős fiúkból végül tizenhetet tart benn. Még egy második válogatást is csinál, egy-két kiválasztott embert kitesz, helyettük ugyanannyit bevesz. A kijelöltek egyetlen szó nélkül veszik tudomásul a választást. Némelyikük még egy árnyalattal halványabb lesz, de a derék fiúk mind férfiasan viselkednek, ami a válogató bizottságra sem téveszti el hatását. Úgy tetszik, restellik a dolgot egy kicsit, mert ha úgy van, ahogy sejtem, hogy a kiválasztottakat a frontra küldik, ők maguk ellenben biztos helyre viszik bőrüket, akkor olyan aljasság az, ami itt végbemegy, amit a legcinikusabb gazember sem tehet meg a lelkiismeret-furdalásnak legalább egy halvány árnyalata nélkül. „Nem lesz olyan veszélyes, mint gondolják" − próbálja megnyugtatni a fiúkat, de ezek nem reagálnak a gyöngéd szavakra. A 17 kiválasztottnak azonnal csomagolnia kell és mennek az állomásra.

Halljuk, hogy a spaskoeiakból 200 embert vettek be, ellenben azok, akik a szervezetben voltak és onnan csak most léptek ki, nem kerülnek be egyáltalán. Állítólag Reizner azt mondotta volna, hogy „ezeket nem kényszeríthetjük árokásásra!" És ilyen jellemű emberek akarják megváltani a világot, jobban mondva ilyen embereknek hiszik el ezren és ezren, hogy azok őket önzetlenül és magasabb ideálokért küzdve az igaz úton akarják vezetni. Lent az állomáson újabb selejtezés történik, akinek rossz a cipője vagy ruhája stb. azt visszaküldik, s így a mi barakkunkbeliekből is visszatér 7, tehát végül ott marad tíz emberünk. A 300 szükséges embert így megkapják, de ha ezek közül csak egynek is baja esik, úgy a szocialisták olyan vizsgát tettek le Szibériában, melyet az egész világnak meg kell ismernie. Reméljük a legjobbat! Este kitűnő vacsorát kapnak a fiúk, és a napi 9 rubel is egy kis gyógyírt képez. Ezzel is baj van ugyan, mert egy elvtárs azt kezdi hangoztatni, hogy az csak az önként jelentkezetteknek volt ígérve, de aztán nagy kegyesen valamennyi embert „önként jelentkezett"-nek írnak be.

Tiszta rabszolgaság ez! A közeli falvak népét, akiknek földjén folyik a harc, s akiknek vagyona, földje, mindene kockán forog, nem merik az elvtársak bolygatni, nincs onnan egyetlenegy emberük sem, mi kellünk nekik. És még ők szavalnak, néha nagy szemforgatások között állítva, hogy a katolikus egyház jelszava, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem tudok megnyugodni. Fogcsikorgatva és tehetetlen dühvel kell néznem ezt a végtelen, emberhez oly méltatlan aljasságot. Csak nagy sokára találok egy vigasztaló gondolatot. Ha már csak ilyen eszközök segítenek a bolsevista ügyön, akkor ez az ügy már megbukott. Csak idő, tér, távolság kérdése, hogy mikor zuhan a semmibe.

Úgy halljuk, hogy a csehek 228 versztnyire vannak Irkutszktól nyugatra. A vörösök a csehek további előnyomulása esetén a Bajkál-parti alagutak felrobbantását tervezik, ami egészen elzárja majd az utat nyugat felé. Így fest a béke és az utána való gyors hazatérés álma a valóságban. Ha valaki még a hazatérést emlegeti, csak legyintünk már. Soha! Mindig megvolt az a rossz szokásom, hogy a jövő eshetőségeit latolgatva a legabszurdabbnak látszó és egészen lehetetlennek tetsző fordulatokat is megfogattam fantáziám tükrében, de be kell vallanom, hogy a legrémesebb képek, amelyeket magam elé festettem, s amelyeket mint a képzelet egészen abszurd és képtelen játékait menten félre is löktem gondolataim útjából, kezdenek elhalványodni a vörösök dolgai mellett. Valami halvány sejtelem mintha régtől élt volna bennem, hogy Szibériában még sok rossz vár reánk, a jövőt mindig csak komor és borús képpel vártam. Most benne vagyunk a pácban nyakig, és ami a legkeservesebb, tehetetlenül.

Perrey és Migray (még a nevük is furcsán egyforma hangzású) nem is magyar, de nem is magyar jellemek ezek, a művész anarchisták és világmegváltók is megérkeztek. Van képük hozzá, hogy a barakkba is ellátogassanak, alighanem azért, hogy megmutassák magukat e nagy emberek. Szegények abban a hitben vannak, hogy mi talán bámulattal nézünk fel rájuk, holott úgy vagyunk velük, mint ahogyan a dalos madár lehet, mikor ocsmány kakukkfiókot lát kibújni fészkében a saját fiai mellett. Jó barátaik itt élnek a legnyomorultabb körülmények között, és ők idejönnek megnézni őket, de nem azért, hogy segítsenek, hogy a régi emlékek és a szeretet nevében egy csepp könnyítést nyújtsanak, hanem csak azért, hogy elhencegjenek, hogy adják a lángészt, aki rögtön megértette, hogy melyik a helyes út, és most csak úgy fél kézzel csinálják itt a történelmet. Bal kézzel. Egészen természetesnek tartják, hogy volt bajtársaik, mert nem követik őket, éhen gebedjenek. Dr. Fekete, aki Migrayval jóban volt és ennek távozása előtt sok dühös vitában igyekezett őt észre téríteni, meséli, hogy ez a szakállas megváltó, a gnosztikus apostol, az ősidealista valóságos kéjjel beszél az irkutszki ellenforradalom vérbefojtásáról. Mint az Igazság diadalát könyveli el a hegyek közé menekült s ott elfogott ellenforradalmároknak állítólag kétszázas csoportokban Irkutszkban való agyonlövetését. 11 osztrák magyar tiszt volt a fehérek között, akiket ugyanez a sors ért. Plenni az egyik oldalon és plenni a másikon, egymás ellen. Perrey arra az ellenvetésre, hogy ők, akik állítólag a legmagasabb célokért, egy új világért s a mostani megváltásáért küzdenek, hogy és miképpen cimborálhatnak olyan, lelkük mélyéig aljas és teljesen lelkiismeretlen gazemberekkel, mint a vezetők legnagyobb része, akik csak egy célt ismernek: mindenkitől annyit elrabolni, amennyit csak képesek, s úgy ölik az embert, mint más a legyet − ezt az állítást egyáltalán nem tagadja. Sőt maga is elismeri, hogy a panamák éppúgy mennek most is, mint a cári rezsim alatt, és csak egy magyarázatot ad magatartásukat illetőleg, hogy ti. ezek a nagy csirkefogók rendesen az ő leghasználhatóbb embereik, szóval kénytelenek velük együtt dolgozni, egyenesen rájuk vannak utalva.

 

A kis Perreyről csakugyan nem tudtam volna feltételezni, hogy olyan könnyen tudjon ölni, mint az elvtársak egy része, az ilyen „jámborok" tehát alkalmaznak maguk mellett olyanokat, akik a vértől kevésbé irtóznak. Úgy látszik, ez nem a lelkiismeret, csak ízlés dolga. Kinek hogyan bírja a gyomra. A megszokás is sokat tehet bizonyára, s lehet, hogy még ők, a bohémek is belejönnek egy szép napon. Nekünk sajnos úgy tetszik, hogy a dolog egy kicsit fordítva van s nem Perreyék alkalmazzák a vérszopókat, hanem éppen fordítva, ezeknek van szükségük cégérül az ilyen jámborokra, akik a teóriát csinálják, s azt hiszik, hogy itt az ő forradalmuk küszködik, pedig valójában ennek külszíne alatt a legközönségesebb rablóhadjárat megy végbe, agyafúrt rókák biztos hátteréből rángatják dróton a Perrey-, Migray-féle idealistákat és pár ezer lóvá tett együgyű embert. Hát sokféle embert megismertem a fogságban ezt elmondhatom. És elelmélkedhetem, hogy ezek itt mifélék is, bolondok vagy csak kevésbé beszámíthatók, a felhőkben járók, akik a fától nem látják az erdőt, vagy valami különösen furcsa romlottság megtestesítői, vagy valakinek szuggesztiós eszközei, mit tudom én: de az bizonyos, hogy jót, nagy jót tett volna az a bába, aki ezeket még a bölcsőjükben megfojtotta volna. És még ők akarják az emberiséget megváltani! Csak kezdenék hát rajtunk, hiszen a világon ma nálunk nem lehetnek nyomorultabb emberek. No, hát el is kezdték rajtunk a megváltást. Úgy fognak megváltani a szenvedésektől, hogy elküldenek bennünket a másvilágra. Kacagnivaló és sírnivaló az a hülyeség, ami ezekben az emberekben él. Csak bízzátok a világot az idealistákra, bőgni fogtok ész nélkül!

A hadifoglyok csakugyan ideérkeznek ma, amint jelezve volt, ezt a tábort a vörösök végett kiürítették. Keresem Bodonyi pajtást, sok régi kalandban osztályos társamat s Goldbergertől, ezredtársunktól (a pécsi Békabolt trónörököse, jóravaló, kedves modorú és szerény zsidó fiú) azt az elképesztő felvilágosítást kapom, hogy Bodonyi nincs itt, mert pár nappal ezelőtt egyes-egyedül megszökött. Most szökni, ebben a bolond világban, magányosan, védtelenül, amikor bárkit ellenségnek vagy prédának néz, úgy az egyik, mint a másik fél; amikor egy plenni élete nem ér annyit a harcoló felek között, mint egy lóé vagy csirkéé! Összecsapom kezemet. És miért éppen most? „Azt mondta, ő nem képes megmaradni olyan helyen ahol egy olyan gazember, mint Götz magas tisztséget tölt be!" Götzzel a táborbelieknek több dolga volt, mint nekünk, de a fenti indoklást mégsem értem, ez oknak el nem fogadható. Bodonyi célját úgy akarta elérni, hogy gyalogosan akart eljutni a tűzvonal megkerülésével az azon túl eső területre, oda, ahonnan már rendes vasúti összeköttetés van Európa felé. Az én informáltságom szerint ez meglehetős képtelenség. A tűzvonalig vasúton is elég az út, hiszen néhány száz, ha nem 1000 kilométerről van szó, s onnan még, ha a frontot meg akarja kerülni az ember, hát ugyan mélyen be kell kanyarodni az őserdőkbe. Az élelem kérdését megoldani roppant nehéz, s a két harcoló fél között kóborolni roppant rizikó. Akármelyikkel találkozik, kémnek nézhetik, s manapság bizonyítékokat nemigen keresnek: ha valaki gyanús, már lóg is. Elkeseredve ismételgetem, no, ilyet is csak egy bohém tehet. A bohémek beszámíthatatlanok.

Íme, itt a példa a másik végletre. Itt a másik szobrász, a jó Bodonyi Nándor, aki olyan angyali biztonsággal járt előttem ott, a kárpáti ős fenyvesben is az erdészlak felé cserkészve, mert mint bevallotta utólag, ő egészen bizonyos volt benne, hogy őt golyó nem fogja érni. Mellettünk hullottak az előző napokon a bajtársak, de ő, a bohém magát kiválasztott embernek képzeli, és gondtalanul sétál az esetleges muszka állásoknak. Akkor megőrizte az Ég, de az ilyen eseteket nem jó gyakorta próbálgatni, mert ami késik, nem múlik. Akkor szinte kívántam volna, hogy tanulságul egy jó muszka golyó legalább egy kicsit felhántsa a bőrét. Ha most is olyan jámbor biztonsággal megy a fiú a célja felé, semmivel sem törődve, minden elővigyázatosságot félrelökve, mint valami álomkóros, nagyon ráfizethet. Bodonyi is alig beszél valamit oroszul. (Mikor e sorokat naplómból gépelem, 1928. aug. 24. a dátum, és Bodonyi Nándor még nem érkezett haza. Szegény öreg édesatyja levélben fordult hozzám, hazaérkezésemet meghallva, de amit fiáról mondhattam, ugyanazt már más hadifogolybajtársunktól mind tudta. Minden követ megmozgatott, hogy többet megtudhasson, s a remény valami gyenge sugarát elkaphassa, de minden hasztalan volt. A mi jó Nándorunkat el kell parentálnunk, hogy Szibéria vadja vagy a cseh vérszopók, vagy a helybeli lakosok bosszúszomja vagy rablóvágya, vagy az őserdő útvesztője volt-e oka eltűnésének, valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.)

A Vladivosztokból jött cseh békeküldöttség megint visszamegy, mert a tűzvonalon nem tudtak átjutni − írja a Világforradalom legújabb száma. Ha a vörösök elengedték őket, úgy a csehek csak nem utasították volna vissza saját társaikat, ez furcsa egy dolog. Úgy látszik, a csehek nem is átjutni, csak jól körülnézni akartak az ellenség háza táján, s most jól informálva mennek vissza Vladivosztokba. A vörösök nagyon szívesen békülnének már. Az a körülmény, hogy oly gyorsan Irkutszk elé értek a csehek, azt bizonyítja, hogy könnyen tudták legyőzni a vörösök ellenállását; jobban mondva, hogy az ugyancsak gyenge lehetett. A lakosság Messiásként várja őket, és lavinaszerűen fogja növelni tömegüket, ez várható. (Ez ugyan nem így következett be.) Úgy látszik, a szibirjákok fontosabbnak tartották a mezei munkákat, mint a harcot, s attól magukat jól távol tartották, csak vagyonuk megvédését tűzték ki céljukul, s erre fogott össze pár falu, ha szükség volt rá. A harcot csaknem egészében idegenek vívták. Egyik oldalon a csehek és kevés fehérgárdista volt cári tiszt, kiknek menekülni kellett, s harcuk úgyszólván önvédelem volt, a másik oldalon a vörösök seregében a plennik és a kínai szedett-vedett zsoldos kulik.

A Világforradalom közli, hogy saját szerkesztőjét elcsapta, „Az orosz nő" című cikkéért, „mert nem tartottuk helyesnek, hogy valaki ilyen komoly percekben irodalmi passzióinak hódoljon e hasábokon." Hát különös indoklás. Lehet, hogy az orosz elvtársaknak nem tetszett az orosz nő égig való dicsérete, melyből világosan le volt vonható az a következtetés, mindenesetre, hogy az író tárgyát nagyon alaposan és behatóan ismeri. Bár nem mondhatni, hogy az orosz vezérek féltékenykednének, a nők éppen elegen voltak köztük, hogy mindenkinek szép számmal jusson belőlük. Itt is éppen elég regényfaló hölgy volt, akik most regényhősnővé vélték avanzsálni, s mindegyik a maga kanját egy-egy Napóleonnak látta már a közeljövőben. Egy másik cikk ódát zeng a gyárkürtről, mely ma nem a békés, hanem a véres munkára hív, a harcot trombitálja. A városokban ugyanis a gyárkürtök megszólalása jelzi, hogy veszélyben a vörös lobogó, s ilyenkor minden szervezett munkásnak kötelessége azonnal fegyverrel kezében a részére kijelölt helyre rohanni. Így volt ez Irkutszkban, s így Csitában is. Utóbbi helyen ugyan az „ellenforradalom" csak egy vallásos körmenet alakjában jelentkezett, és ennek szétugrasztása számított az ellenforradalom leverésének: áldozat két jámbor asszony. A kényszersorozottak még ma este itt alusznak köztünk.