1918. június 9.

Tegnap este 7 órakor kedves jó pajtásom, dr. László Gyula a külső maródiszobán megszűnt szenvedni. Az 500. rota kis különszobájában Szász, Darvas és ő voltak lakótársaim, és soha semmi nem zavarta meg jó viszonyunkat. Mindünk között talán a legképzettebb, finom lelkű, előkelő gondolkodású, széles látókörű, európai műveltségű, mindig szerény és mindig bölcs, mindig csendes és magába mélyedt, mindenkitől szeretett és tisztelt pajtásunk volt. Ellensége nem akadt. Ő a második kedves lakótárs, aki elröpült közülünk. Jó Csizmadia Lajos pajtás már régen por és hamu. Miért éppen a legjobbak mennek el? Nyugodjanak békességben, Szibéria csendjében! Már régen hordozhatta a baját, mint lakótársunk is, túlságosan csendes és melankolikus természetével, sápadt arcával néha gondolkozóba ejtett. Emlékszem, kezében az örök tanulmányokkal, órákig feküdt mindig hanyatt a keskeny priccságyon. Gyűjtötte a tudást, mint méh a mézet, s most füstbe ment ezernyi órák nehéz szellemi munkájának eredménye. Önszorgalmából tanulta meg a francia nyelvet a Toussain Langenscheidt módszer segélyével, hangyaszorgalommal, úgy, hogy szótár nélkül olvasott már mindent. Hosszú szenvedése alatt még csak meglátogatni sem volt szabad, hónapok óta tudtuk már, hogy nincs mentség, s a szomorú hír mégis villámcsapás gyanánt jött. Szíve, veséje, tüdeje, mindene roncs volt már. Az utolsó szavai ezek voltak: „Meg kell dögleni! Meg kell dögleni!" Elfutja a könny a szemünket, mert ezek a szavak megértetik velünk azt a mélységesen mély keserűséget, mely utolsó óráján is úrrá lett felette. Mily kín volt tudnia, hogy minden, amit élete céljául tűzött ki, megsemmisült, hogy csak álom volt a sok szép terv, s minden szorgalom és minden felhalmozott tudás nyom nélkül semmivé lesz!

Nehéz napom a mai. Mázsás követ érzek a szívemen, s nem tudok szabadulni ennek a rettenetes mondatnak a hatása alól, hogy „Meg kell dögleni!" Igaz, miért is vesződöm jómagam is, miért bújom a könyveimet, kinek csinálok jegyzeteket, kinek írom a naplómat? Hogy egyszer valami félállat muszka a szalonnáját csomagolja ezekbe vagy szélnek eressze őket a sarki jég felé? Ma délután szocialista gyűlés volt, és ezeket a sötét kilátásokat az elvtársak nem nagyon űzték el bejelentéseikkel. Akik ott voltak mesélik, hogy a hatóságot a közelgő éhhalál rémével igyekeztek meghatni, s azzal kecsegtették, hogy a következő év nyara előtt semmi estre sem juthat senki haza, mert a Vladivosztokon át Franciaországba igyekező cseh hadsereg a szibériai vonalat egészen megszállta, és nyugat felé az út zárva van. Az Uraltól Irkutszkig véres harcok folynak a cseh csapatok és a Vladivosztok felé való előrenyomulást meggátolni törekvő bolseviki csapatok között.

Az elvtársak az éhhalál rémét úgy látszik, azzal a hátsó gondolattal iparkodnak terjeszteni, hogy ezzel a még tétovázó plenniket a maguk táborába csalják, mert hisz ott mégiscsak biztosabb lesz az élet, mint itt a táborban, ahol az éhhalál már néha, néha kopogtat is. Ha a jövőbe akarunk nézni, igen fekete képek derengenek előttünk. De már annyiszor néztünk szembe ezekkel a sötétségekkel, hogy azt hiszem, a legtöbben bele is törődtünk immár. Hát, ha jönni akarsz, csak jöjj, jöjj, gondoljuk megunva már a sok küszködést, de akkor aztán minél előbb! Mi már ott tartunk, hogy a sok harcot, jobbra meg balra, nem is igen tudjuk megérteni. Mi az ördögöt mészárolják egymást ezek a barmok? − gondolom sokszor. Hisz megélhet itt Szibériában még jó egynéhány millió ember, annyi a föld, hogy nem is tudnak vele semmit kezdeni, a kultúrát se fogják harcokkal idecsalogatni, annak biz kell még vagy száz esztendő, amíg ideér, hát mit akarnak!

A Semjonoff fronton állítólag a vöröseknek sikerült visszaverni a támadásokat. Nekünk meglehetős zavaros fogalmaink vannak róla, hogy voltaképpen ki is ez a Semjonoff vagy Szemenoff, s mit akar. Úgyhogy azt se tudjuk, sajnáljuk vagy örüljünk sikereinek vagy leveretésének. Állítólag ez sem éppen cárpárti vagy fehérpárti, olyan nagyobbfajta rablóvezérnek sejtjük, aki a zavarosban nagy csukákra halászik. De hát mit is tegyen? Ha hazajön, felkötik az első fára, kulinak nem mehet el ott, Mandzsúriában, ahova szorult, mert ezen a téren a konkurenciát aligha bírná el, tehát harcol életszükségletből, amíg a fűbe nem harap egyszer, mert más kilátása nemigen van. Az ő állása nem jár nyugdíjjal. Azt hiszem, nem cserélnék vele, ez talán a legjellemzőbb a helyzetére…

Amerika hadat üzent nekünk, de azért az amerikai református ifjak egyesülete nem hagy cserben bennünket. Egyik képviselője 2400 rubelt hagy itt. (Dollárban bizony kevés pénz, de nekünk nagyon nagy segítség, mert 200 ingyenes vacsorajegyet jelent, a külső amerikai konyhán. Barakkunkból 6 magyar és 5 osztrák bajtársunk részesül belőle. A napi háromszoros kása után jól jön szegényeknek, de a többiek, a nagyon nagy többség, mely minden étkezési segélytől immár elesett, rettenetes helyzetben van. 4000 rubel konyhapótlékunkból csak valamicske rizst, de hetenként kétszeri alkalommal cseppnyi zsírt vehetünk, észre sem lehet venni, hogy mikor kapjuk.