1918. március 22. – május 6.

Ez a nap arról nevezetes, hogy óriási posta érkezett, s magamnak belőle két december–januári levelezőlap, két augusztus–szeptemberi levél és egy 51,20 rubelről szóló értesítés jutott. Vajon kifizeti-e a muszka még indulásunk előtt?

Március 23. Ma az egyik svéd, Albrechttel, a németek törzsfőnökével és Zeidler ezredorvossal, meg néhány medikussal és hadifogoly őrmesterrel mint testőrséggel útnak eredt Trojszkoszavszk felé. A muszkák közül a Vörösgárdának egy osztaga kíséri őket, mely gépfegyverrel, sőt állítólag két ágyúval is el van látva. Hogy miért mennek, azt a világért sem árulták volna el, de mert három tábori konyha is kíséri őket, nyilvánvaló, hogy az ottani fogolytársaság elhozatala a cél. A felső tiszti táborban a „Csárdáskirálynő" kerül színre, a címszerepben Fuzákkal, aki eddig a tábor „legészbontóbb" primadonnájának bizonyul, még a női hang imitálása is meglehetősen sikerül neki. Vannak rajongói is! Azt hiszem, meg is lehetne szöktetni, ha valaki akadna, aki a szökés irányát hazafelé tudná venni. Elmondhatom, hogy az a pár óra, amit a színházban töltöttem, nagyon kellemes volt, és a kifogástalan zeneszámok, a fülbemászó duettek erre a kis időre el elfeledtették velem, hogy hol is vagyok. Azóta mindenfelé csak ezeket a dalocskákat fújja minden bús plenni.

Nemsokára nagyobb kirándulásokra is alkalmas lesz az idő. Alig várom már, hogy kimozdulhassak innen. Most az ellenőrzés igen enyhe, s reméljük, így marad később is. Már voltam a múltkorában a faluban, ott azonban semmi különös nincs. Mégis jólesett kissé más, újabb képeket, alakokat látni, mint a megszokott s megunt táborbeli képeket. A közös tulajdont képező köpenyekből ismét eladok hármat 80, 85 és 90 rubeles áron, mert már nincs idő sokat várni. Mindenki az indulásra készülődik, a fölösleges dolgokat nyakra-főre adják el a tisztek, és így az alakom igen kedvező a szegény, lerongyolódott bajtársak felruházására. Jómagam is képzeletben összepakolok, eltervezgetem, hogy a sok cókmókomat, hogy s mint szedem majd a hátamra, mert biz itt mindegyikünk annyi poggyászt vihet csak, amennyit el tud maga vinni. Hátizsákom és muszka katonaládám a sok könyvvel, miegymással elég lesz, sőt sok is, úgyhogy azon kell tűnődnöm, melyiket szeressem, melyiket hajítsam el. Szeretnék mindent így hazavinni, ahogyan itt van, de most jövök rá, milyen gazdag vagyok, nem bírom el a vagyonomat a hátamon.

Az indulás idejét mennyivel nagyobb, mennyivel tisztább és zavartalanabb örömmel várnánk mindannyian abban a tudatban, hogy otthon az általános béke nagy örömére érkezünk! De a jelen helyzet igen zavaros. Fásult megadással gondolunk arra, hogy a hazatérés örömét egy más harctérre való távozás keserűsége válthatja fel hamarosan, s a szibériai szenvedésekből talán a harctéri szenvedések közé kerülünk. Be kell vallanunk őszintén, hogy ebből immár nem kérünk. Ezt tudva inkább itt maradna igen sok bajtársunk, és nem is csodálkozunk, s nem is nagyon ítéljük el a szocialisták gyűlésen hozott határozatát, miszerint „Addig, amíg általános béke nem lesz, nem megyünk haza!" Ennyi keserves kínlódás után egy rövid hazai pihenő, s aztán az olasz vagy francia harctér rettenetességei, elpusztulni vagy nyomorékká lenni ezek után − nem, ez sok a sokból, ez meghaladja az emberi erőt. Ezek a szomorú kilátások mindig együtt tűnnek fel képzeletünkben az indulást és a hazaérkezést magunk elé festő képekkel, s a Sors így gondoskodik jótékonyan arról, hogy túl nagyra ne nőjön az örömünk, s egészségünkre veszélyessé ne váljék. Keserű elgondolni, hogy odahaza mily örömmel várnak, s mily biztosra veszik, hogy azután már semmi baj nem érhet bennünket.

A muszka lapok az olasz és francia frontról semmi hírt sem hoznak egy angol offenzíva meghiúsulása után, mely 42 000 foglyot hozott a németeknek, de az eredmény még ismeretlen. Az olasz fronton mi kezdtünk offenzívát Trient alatt, de innen sincs több hír. A muszka távíróügynökségek igen rosszul dolgoznak. Azt is csak igen röviden tudatják, hogy a kormány Pétervárt elhagyta és Moszkva lett a főváros.