1918. november 11.
2018. november 11. 18:00
Kis erődítmény alakú ház, betonfalakkal, lőrésekkel, s drótakadályokkal emelkedik egy helyütt a pálya mellett, hogy gondolkozóba ejtsen bennünket ennek a barátságos vidéknek rejtelmei felől. A déli hegyoldal inkább lomblevelű fákkal borított, s ismerősök gyanánt üdvözöljük ezeket a zordon fenyők után. Mint régen várt s rég nélkülözött barátok tűnnek fel, s reményeket támasztanak, elcsüggedt vágyakat keltenek életre, régen kihamvadtnak hitt tüzeket lobbantanak lángra a plennilelkekben.
8 óra körül érkezünk Buchedu állomásra. Katonai táborhely lehetett ez is, mert pavilonrendszerben épült új kincstári épületeket látunk. A pék jó messze van, de a bajtársak jó lábú serege már hosszú sorban üget a felfedezett irányban, mint a jó kopók a szimat után. Hetven kopekért árulja a pék a hófehér kenyeret, míg a kínai árusok 80-at kértek érte. Szokás szerint utólag derül ki, hogy nem kellett volna rohannunk a bevásárlásokkal, mert 3 órát álldogálunk itt, s csak ¼ 12 után indulunk tovább. A mandzsúriai vasútállomásokon a fehérek elől megfutamodott vörösök közül többen itt élnek, úgy látszik, a kínai hatóságok védelmébe ajánlották veszendő fejüket, s most több-kevesebb őrizet alatt várják a jobb jövendőt. Azt hallom, hogy itt Reizner elvtárs került elénk a volt berezovkai plennitársak közül. (Nem láttam őt.) Egyike azoknak a keveseknek, akik tisztességgel álltak a vörös lobogó alatt, és sajnálkozásunkat érdemelték ki. Komolyan hitt az eszmében és ideális célokat látott maga előtt. Talán bánja is már lépését.
Két új kocsit kapunk, de mint a közeli következmények igazolják, jobb lett volna alaposabb mustrálást végezni a szerelvényünkben. Még mindig szerpentineken szaladunk folyton lefelé egy napsütötte szűk völgy bal oldalán. Most egy hosszú tülkölést hallok. Szokatlan hang menet közben, s abban a hitben, hogy a vonatvezetőtől származik, úgy vélekedem, hogy megállunk. A szokásos rángások után egy kis őrháznál, egy kitérőnél állunk meg.
Még jóformán meg sem álltunk egészen, amikor a bal oldali szomszédos sínpáron teljes sebességgel egy másik vonat előz meg bennünket, oly sebesen rohan, hogy alig tudjuk kivenni az előttünk elvillanó kocsisort. Egy bajtárs most elrikkantja magát: „Hisz plennik mennek, mi ez?" Odaugrunk az ajtóhoz. A szomszéd vágányon elsuhanó kocsik ajtajában is alakok állnak, arcok villannak meg, pár csukaszürke folt, s most egyszerre kiáltunk fel többen: „Hisz ezek a mieink!" Itt áll a praporcsikunk az ajtóban, amott egy más ismert arc. Utánuk bámulunk kinyújtott nyakkal, de azok elrohannak, mint a fergeteg, s egy kanyarodóban már el is tűnnek, mint a forgószél. Pillanatnyi csönd után zűrzavaros lárma hallatszik. Valami baj van. Ijedt vasutasok szaladgálnak ide-oda, mi is lent termünk, s elképedve vesszük tudomásul, hogy a vonatunk kettészakadt. Az első rész velünk itt áll a kitérőnél, a leszakadt rész kissé elmaradt mögöttünk, hála egy kis kapaszkodónak, mely visszatartotta lendületében, és hála egy kínai váltóőr lélekjelenlétének, aki szempillantás alatt felismerte a veszélyt és a váltót a másik vágányra csapva át, a lejtőn lezúduló kocsikat tőlünk elhárította, különben azok belénk futnak, s ma már néhányan nem élnénk. 12 plennikocsi, 3 szanitéckocsi az összes beteggel, a konyhakocsink, főorvos úr, Moravek főhadnagy s a praporcsik a különvált vonatrésszel vannak. Hogy a sorsuk mi lesz, gondolni sem merünk arra, hiszen még mindig meredek szerpentineken állunk.
Hátramegyek az utolsó kocsihoz, s a kapcsoló vasán egy régi törés rozsdás foltja mellett a vadonatúj törés ikrás csillogását látva minden világos lesz előttem. Ezt éreztem már néhány napja. Némileg megnyugszom, hogy végre átestem ezen a válságon. Valami olyasmit érzek, hogy ennek el kellett jönnie, s most hála az égnek elmúlt felettem, de mi lehet vajon szegény bajtársainkkal? A fiúk mind végtelenül idegesek, de nem sokat beszélnek, mindenki egy-egy jó ismerősére gondol, aki ott van elöl a völgynek száguldó rozoga kocsikban. Egy túl erős kanyarodó, egy szembejövő vonat, egy megtáguló sínszög – gondolni sem jó rá, hogy micsoda katasztrófa oka lehet. Most, mikor végre Vlagyivosztoktól pár napi járóföldre vagyunk s talán egyenesen hazafelé visz utunk.
Egy muszka, amikor az eshetőségeket kérdezzük tőle azzal vigasztal, hogy egy bikánál majd feltartóztatják az egészet. Éppen két napja voltunk szemtanúi egy ilyen feltartóztatás következményeinek. Egy egészen sík terepen fekvő állomás szélső vágányán egész sor összetört kocsi állt, a bikán fennakadt s egészen pozdorjává zúzott külső kocsi mögött, hát mi lenne egy ily gyorsvonati sebességgel rohanó kocsisorból! Megköszönjük a vigasztalást, s reménykedünk, hogy a fiúk életét talán mégsem egy ilyen muszka kezébe tette le a sors, hiszen egy kinézer ügyességének köszönhetik, hogy az első veszedelmet, a velünk való összeütközést szerencsésen elkerülték.
Kínzó tanácstalansággal várjuk a híreket. A tiszthelyettes urak idegessége ordítozásokban nyilvánul meg, egyikük jobban bömböl, mint a másik, mivel most ők a parancsnokok, s a parancsnoknak ordítani dukál. Végtelen negyedóra telik el, végre az a megkönnyebbítő hír érkezik, hogy nincs nagyobb baj, a kocsikat sikerült lefékezni és megállítani. Nyílt pályán várnak ránk. Mozdonyunk elindul értük. Később három szanitécünk érkezik vissza csöndes bandukolással. Ők kiugrottak a vonatról, s néhány bukfenccel, alapos karmolásokkal, az egyikük betört, vérző orral, de mégis nagyobb baj nélkül úszták meg a kalandot.
Tíz perc múlva megjön mozdonyunk a szökevényekkel. Most már kedélyesre fordul a hangulat, mert nagyobb baja senkinek sem esett, bár éppen elegen vannak, akik egy lassulást felhasználva kiugráltak az ajtókon s kisebb, nagyobb sérüléseket szenvedtek. Egy huszár tiszthelyettes járt legrosszabbul, mert lábficamodással fejezte be a röpülést. A nap hőse egy osztrák gyerek, a szakácsok egyike, aki a többiek segítségével a marhavagonkocsi ajtajából a kocsi tetejére kapaszkodott, s onnan a fékhez kúszva azt becsavarta és ezzel a kocsikat megállította. Moravek 100 rubelt szavaz meg jutalmazására, s a fiúk már viccelnek: „100 csitai rubelt neki!" Moravek a többiek előtt dicséri meg és meleg kézszorítással tünteti ki. Aztán indulunk tovább, megint csak völgynek le, de most már minden fék mellé odaállítanak egy-egy plennit, amíg le nem érünk a síkságra.
A völgy mindjobban szélesedik, a fenekén futó patakocska mind bővízűbbé válik, s nagy örömmel konstatáljuk, hogy csak a szélei vannak befagyva, hiszen ez novemberben egészen tropikus jelenségnek tetszik előttünk. Oldalvölgyek nyílnak jobbról-balról, vizeikkel a patakot folyton növelve, s vizenyős réteket képezve a völgyfenéken. Nádi csenkesz és zsombékos dombocskák árulják el ezt. Mezei kultúrának csak annyi nyoma, hogy elvétve pár kazlat látunk, a völgyi szénát kaszálta le valaki pár száz ölön, de a legtöbb helyen nem nyúlt ahhoz emberfia, ott magaslik rőtbarnán a hó fölött kinyúlva, ahogyan az ősz elérte. Néhol erdőirtások, s az állomásokon hatalmas farakások. Egy helyen 100 rubelért annyi fát kapunk, hogy négy napig el vagyunk látva tüzelővel.
Az első vad, amelyet hosszas kémlelődés után felfedezek, egy gyönyörű fácánkakas. Hej, de rég nem láttam ilyet sem! Varjú, szarka sok van, s általában az egész tájéknak kellemesen hazaias képe van. Tölgy-, cser- és nyírfaerdők, a fenyők teljesen hiányoznak. A hegyoldal villog, haván barnapirosan tarkállanak a száraz tölgycserjék, pár érdekes sziklaalakulatra emlékszem majd.
Halaszu állomásán délután 5 órakor kapunk ebédet. Valaki híreket is szerzett valahonnan. Károly király állítólag Bécsből hozzánk Budapestre menekült. Fásultan vesszük tudomásul ezeket a híreket, bele kell törődnünk, s bele is törődtünk mi már mindenbe. Szerencsénkre nem veszünk mindent biztosra, másrészt jó sorsunk gondoskodik róla, hogy mindig legyen valami vigasztaló is a rossz hírek mellett, mint most is a Magyarország különválásról szóló. Él az Isten, s lesz még szőlő lágy kenyérrel talán.
Estig állunk ezen a kis állomáson, de aztán annál dühösebb vágtatással indulunk neki, mikor besötétedik. A vagon úgy ráz, dobál jobbra-balra, hogy majd szétesik. Mintha a jó muszkák mindenáron arra pályáznának, hogy a vagonjaikat elnyüvessék, bennünket pedig rostélyossal kalapáljanak. Jól tudva, hogy kocsijaink milyen kritikán aluli állapotban vannak, és alig pár órával a majdnem végzetes kaland után, nem éppen idegcsillapító ez a vágtatás. Egy-egy nagyobb rántás után mindig azzal az érzéssel riadok fel, hogy most szakadtak el éppen vaskapcsaink. Változatosság kedvéért a rántásokat borzalmas rúgások váltják fel, melyeket hátulról kapnak kocsijaink, mintha csakugyan belénk akarnának futni a mögöttünk levő vagonok. Hasztalan biztatom magam, hogy nem érdemes annyit törődni ezekkel a dolgokkal, ha Allah úgy akarja, akkor úgyis szerencsésen úszom meg a dolgot, ha nem, akkor pedig úgyis régen rossz szegény fejemnek, nem tudom magamra erőltetni a nyugalmat s az álmot, s ha már sikerülni akar, egy alapos lódítás megint csak felráz.
Éjjel 11 órakor érkezünk meg a következő állomásra. Ezt a nevet még nappal se tudnánk kimondani, hát még ilyen kábult fővel. Az Úr megkönyörül rajtunk és valami akadályt állít elénk, így reggelig itt állunk mozdulatlanul, és a mulasztottakat sikerül pótolnunk, alszunk, mint a szibériai mackók, mélyen és nyugodtan. Vacsora az nem volt. Ezt is az alvással kell pótolnunk, s talán azért is állunk itt olyan nyugodtan, hogy ez sikerüljön.
