1918. november 4.

Petrovszki Zavod állomáson ébredek. Reggel van, a fiúk közül sokan már rég fenn vannak. Az alvóknak hirtelen kell kelniük, mert reggelit osztanak. Szokás szerint idegessé válik a hangulat, mert kapkodva kell öltöznünk, ha nem akarjuk elszalasztani a reggelit, mely pedig lehet, hogy ebéd is lesz. A kályha körüli szűk helyen viszont alig férünk el. Végre azonban kiugorhatunk a tálainkkal a kézben, s futva érünk a konyhához. Leves és fekete kása a menü. Jó Istenem, négy kerek esztendeje annak, hogy így tolongtunk Európából jövet a harctéri agyonéhezett bajtársakkal a muszkák óriási üstjei körül! Hej de megváltozott azóta sok minden, de különösen az árak! Egy kis nyomorult cipóért 1,50 rubelt kell ma fizetnem. A drágaság egyenletesen nő, napról napra.

Kilenc óra előtt indulunk tovább. A pajtások arcán nyugodt derű, még annak a három legszerencsétlenebb bajtársnak is, akikről mind tudjuk, hogy nagyon beteg tüdővel indultak útnak, s nagy kérdés, hogy ha megállás nélkül megyünk is haza, hogy bírják-e addig. Minden vagonban van néhány olyan emberünk, akik nagyon a végét járják, talán csak a remény tartja bennünk a lelket. Úgy halljuk, hogy három tiszti transzport jár előttünk, akik szintén Berezovkáról jönnek, s ugyanonnan a maródiszoba is utazik kelet felé.

Remek, tiszta, napos idő van, a földet mindenütt végtelen hótakaró fedi s a napsugár derűsen ragyog, szinte kacag, a vakító havon. Most erdőségben futunk tova, hol a havon számtalan vad mindenféle csapája húzott zegzugos vonalakat, aztán egy-egy faházikós falvacska tűnik föl és marad mögöttünk. A gyorsan pergő képeket mohó szemmel lessük, s irigyeljük a felső priccs lakóit, mert ők törökösen keresztbe vetett lábakkal letelepedve, a félretolható kis faablakokon keresztül kényelmesen élvezhetik az utazás minden gyönyörét, míg mi csak a szűkre nyitott ajtórésen át tudunk abból valamit ellesni. Hó és hó, végtelen lepedőben. Hogy nyáron itt-ott kaszáló volt, azt a széjjelszórt s kinn telelő szénaboglyák árulják el, melyek sötéten nőnek ki a hómezőből, csak fejük búbján viselnek egy-egy félrecsapott hósapkát.

Az Uda völgyében jár a vonatunk még, a folyó zajlik, hatalmas jégdarabokat forgat a sodra. Most kiszélesedik a völgy, tarlók bukkannak elő, ahol a szél elsodorta a havat. Emberkéz nyomai, s csakugyan hamarosan előbukkan egy nagyobb község is, mely hagymakupolás templommal is dicsekedhet. Jó, hogy az emberek többfélék. Vannak, akiket nemigen érdekel a tájék, s inkább a kályha körül ülve diskurálnak, vagy helyükön elnyújtózva bámulják a fölöttük levő deszkákat. Így mi, akik látni is szeretnénk valamit abból a vidékből, melyen átszaladunk, mind feltelepedhetünk a felső priccsekre, sőt az ajtónyílást is nagyobbra hagyhatjuk, mert egy zsákot akasztva annak alsó részére a légáramlást annyira mérsékelhetjük, hogy egyenletes fűtéssel órák hosszat így nyitva hagyhatjuk az ajtót s ablakokat, s élvezhetjük a nagyszerű friss levegőt, anélkül hogy fáznánk. Ahol forró vízhez juthatunk, hol egyikünk, hol másikunk fut el azért a csajnikkal, s a nagyszerű kis kályha mellett forró csájában sincs hiány.

Ha egyhangúbb a táj, a naplómat írogatom, vagy előkotorászom cókmókjaimból térképemet, s latolgatom, hova mikor érhetünk, milyen folyók, hegyek, városok jönnek sorra ma vagy holnap. Milyen nagyszerű is ez a gondtalan élet, amikor nem kell attól tartani, hogy az embert valami bányába vagy vasútépítéshez induló transzportba osztják, vagy tábori munkára zavarják! Bár soha ki ne kellene szállni ebből a nagyszerű marhavagonból!

A hangulat igen emelkedett. A szemek olyan derűsen csillognak, mint nagyon régen. Nem csekély mértékben hozzájárul ehhez, hogy a barakkvagyonból az egy főre eső három rubelt is szétosztom. A szelvénypénzektől s a csitai pénztől szabadulni kell, mert odébb, Mandzsúriában már nem fogadják el ezeket. A pénz értéke folyton esik, és minden állomás drágább, ha ezüstre átszámítva gondolkodunk, jóllehet az áruk egyre olcsóbbak, ha szintén ezüstben számolunk. Úgy látszik, naponta csak egyszer lesz étkezés, mint sejtettük. Hisz a muszkák már 1914-ben is ellopták a többit, hát még most. De lehet, hogy ez az előírás. Előkészülnek az indulás előtt kiosztott törülközők s más fehérneműk.

Minden állomáson egy csomó bajtárs alkuszik a muszkákkal. A kínálat nagy, a kereslet mérsékelt, enni pedig kell, a vonatrázás s az utazás kellemes izgalmai éhessé teszik az embert, no meg az egyszeri menázsi nemkülönben. Vannak, akik ősrégi recept szerint állandó alvással segítenek az éhségen, elvégre a medvék hazájában járunk, s a téli alvás hasznos és praktikus dolog, be kell látnunk. Mások kártyát szednek elő s ütik a blattot, semmivel sem törődve egész napon át. Ez is megoldás. A jó napocska végigkísér egész nap az utunkon, s mikor lehanyatlik szép lassan a hó dunnás ágyába és kint elmosódnak a körvonalak, a vagonban sötétedni kezd, az éles levegő miatt zárnunk kell ajtót, ablakot, a kis kályhát jól megrakva a kellemes melegben mindenki egyet gondol, és hosszú, nagyon hosszú idők után végre ismét felcsendül ajkunkon a hazai nóta. Hegedűnk is van, kettő is. Még egy forró csája, s aztán be a kuckóba.