1918. szeptember 6.

Nikiforoff ideje óta nem ismertük a kényszermunkát. Az ő állati erőszakossága, ami a vesztét is okozta, rákényszerített bennünket, intelligens embereket is a fizikai munkára, de akkor is egyes elejtett szavaiból úgy tűnt fel, mintha a célja főleg a hadifoglyok mozgatása, tehát inkább egészségügyi lett volna. Még a vörösuralom alatt sem volt oka az önkéntesi barakkoknak, hogy e tekintetben panaszkodjanak, a magunk háza táján előforduló fizikai munkákat is elvégeztük, de másnak dolgoznunk nem kellett. A fehéruralomtól mindent vártunk, csak azt nem álmodtuk, hogy ebben a pontban sért meg bennünket. Ma délelőtt aztán 25 embert kértek barakkunkból munkára.

A kijelöltek szó nélkül elmentek, abban a hitben, hogy a battaillon körül lesz valami elintéznivaló. Ehelyett a parancsnoksághoz vitték őket,, s ott mindenféle limlomot cipeltettek velük, raktárt kellett nekik kiüríteni. Délután egy órára pedig az egész battaillonunknak ki kell rukkolni munkára. Ez talán még sohasem fordult elő fogságunk alatt, érthető érdeklődéssel várjuk tehát, hogy micsoda nagy meglepetést hoz a délután, milyen roppant fontos és sürgős az a dolog, amit ilyen nagy nekikészüléssel kell elintéznünk. Annyira szigorúan ki van mondva,hogy mindenkinek mennie kell, s hogy a barakkban a barakkparancsnokon és a négy szoba 4 szakaszparancsnokán kívül senki sem maradhat, hogy még a Brüll dr.úr által a legutóbbi felülvizsgálaton minden munka alól felmentett 9 invalidus bajtársunknak s más közmunkáink révén maguk a fiúk által felmentett bizalmi férfiaknak stb. is menni kell. Kíváncsian indulok el tehát jómagam is, s így az itt leírtakat a magam szemem-fülem által tapasztaltak alapján rögzíthetem.

Igen kellemetlenül érint bennünket az, hogy a 70 barakkból, ahol az őrmesterek laknak nem jön senki. Itt már gyanút fog a társaság. Tudjuk, hogy egy orosz parancs az őrmestereket minden más munka alól felmenti és csakis a saját barakkjukat illető munkák elvégzésére kötelezi, de Moravek eddig mindig módot talált arra,hogy még ezeket a munkákat is valahogyan a többi barakkok nyakába varrja, s most megint valami ilyesmit sejtünk. Egy-egy őrmestert beoszt mégis minden barakk mellé, de csak felügyelőnek, s a társaság megindul a főúton lefelé négyes sorokban. Ez az őrmesteri beosztás már magában egy pofon volt, mert évek óta a saját, úgy mondhatom, önkormányzata alatt élt minden barakk, a nyomorúságos viszonyok között összetartással, együttérzéssel dolgozva, de nem brutális katonai szigorral ülve tagjainak nyakán. Egynehány csöndes gúnyos megjegyzés elhangzik tehát most, mert belül forrong nem egy emberünk, de mégis ellenkezés nélkül megy mindenki, abban a hitben, hogy ha méltatlan munkához vezényeltettünk, majd orvoslást nyerünk bajunkra. Magunknak az őrmestereknek se igen tetszik a szerepük, jól tudják, hogyan áll a dolog, és szívesen elengednék ezt a dicsőséget, ezt tudjuk, ha felülről nem tukmálnák rájuk. Talán összevissza egy-két továbbszolgáló akad, akinek tetszik az, hogy a kaszárnyai hangot és melldüllesztést itt is gyakorolhatja, s intelligens emberekkel rendelkezhet, hatalmával kedvére visszaélhet., illetve ezt csak próbálhatja és így belekényszeríthet bennünket abba, hogy neki kusst mondjunk és ezzel a Dienstreglama szabályaiba ütközzünk. Utálatos dilemma!

Leérkezünk a postabíróhoz. Itt aztán kiderül, hogy azért jöttünk, hogy e barakk körül a felburjánzott gazt kézzel kinyűjjük az utcán, és oldalt egészen a szomszédos barakkokig, mert az valakinek az esztétikai érzékét sérti. Először egymásra nézünk, nem tudjuk, vicc-e ez vagy micsoda. Jól tudjuk,hogy a büróban vagy 4 tucat alkalmazott lézeng, akik most a délutáni álmukat alusszák, és ezt a munkát egyéb elfoglaltságuk mellett éppen úgy elvégezhetnék, mint mi, de valakinek úgy látszik, az a perverz élvezete, hogy bennünket, úriembereket ilyen munkákra alázzon meg, míg a posta ablakaiból közbakák vigyorognak ki ránk. Bemegyek a büróba, hogy a helyzetet megértessem az ottani urakkal, de sajnos a tisztek közül senkit sem találok ott. (Most nincs dolog.)

Odakünt a fiúk még mindig nem akarják megérteni, hogy nem a muszkának kell valami lóhalálában sürgős munkát végezni, hanem a gyepet kell szaggatniuk, mint egy birkaseregnek. Tétováznak, fel-felállnak görnyedt helyzetükből, Kania erre ordítva támad nekik, hogy cibálják a gazt, ez a parancs, s ezt teljesíteni kell. Ez a rég nem hallott zupás hang felkorbácsolja a fiúk vérét, és néhányan a barakkbeli szokás szerint mély basszusban ezt dörmögik feléje: „Ruhe!", azaz „Csend!". Őzupássága felháborodik, ezen a lázadó hangon tovább ordítja, hogy mindjárt goromba lesz, ha nem akarjuk őt megérteni. Erre azonban nincs ideje, mert Komarov ezredes, a táborparancsnok, akinek valami dolga volt a büróban, onnan távozóban talán épen erre az ordítozásra megállítja előttünk kocsiját, és érdeklődéssel kérdezi meg, hogy mit csinálunk. Magyarázzuk neki a munkánk célját., erre aztán barátságosan véleményt nyilvánít és tanácsokat ad, hogy és miképpen lenne jobb ez a dolog. Egy oroszul elég jól beszélő ügyvéd bajtársunk nekidurálja magát, s így válaszol: „Mi bizony nem sokat értünk ehhez a munkához, mert soha életünkben ilyesféle munkát nem végeztünk. Mi valamennyien önkéntesek, tanult emberek vagyunk, ügyvédek, tanárok, tanítók és más diplomás emberek, hivatalnokok, kereskedők. Ilyen munkát eddig se csináltattak velünk." Az ezredes csodálkozó képet vág: „Ti mind önkéntesek vagytok?!" „Igen, ez a 8. battaillon, ahol az önkéntesek laknak!" – szól a felelet. Fejét csóválja, s ezt mondja: „Én nem rendeltem önkénteseket munkára!" Kisvártatva azután még hozzáfűzi, miután egy darabig töprengeni látszott a látottak felett, kb. a következő mondatot: „A ti tisztjeitek talán szórakozást akarnak adni nektek, azért küldtek ide! No, csak szedjétek még ki ezt, aztán menjetek haza."

Szavaiban olyan világosan kifejezi, hogy neki az egész ceremóniához semmi köze, és hogy azt a saját feljebbvalóink sózták ránk, hogy csöppet sem csodálkozhat senki a fiúk éktelen haragján. Ez az eljárás olyan alávalónak látszik, hogy magam csak azért nem tudok igazán kifakadni, mert képtelen vagyok elhinni. Valami mérhetetlen butaság rejtőzik itt a dolgok mögött, valami félreértés, próbálom megnyugtatni magamat. De miért ismétlődnek ezek a félreértések következetesen? Erre nem tudok felelni.

Az ezredes utasítását persze hamarosan megfogadjuk és indulunk haza. Alig érkezünk meg, Harack tiszthelyettes „kéret magához", ott találom nála Kaniát, aki egy Moravek főhadnagy által is aláírt parancsot vesz elő, mely így szól: „Az összes rendelkezésre álló legénység ma d.u. 1-4 óráig s holnap d.e. 8-10.30 ig a 164. barakkhoz állítandó a gyom kitisztítására….(ezen és ezen) barakkok között. „Zárójelben:" Őrmesterek, mint felügyelő altisztek osztandók be!". Kania, aki maga is érthetetlennek találja az egész komédiát, exkuzálja magát, hogy ezt az utasítást kapta s neki a parancsot természetesen teljesíteni kellett. Ennyivel hát többet tudunk. Harack annak illusztrálására,hogy a muszka parancsokkal mennyi baj van, a következő.esetet adja elő. Jakovlov, a muszka őrmester embereket kért tőle. Leküldött egy csomót, kiket Jakovlov nagy csodálkozással, ezzel fogadott: „ja vagy úgy, hiszen csak cigarettát akartam hozatni valakivel, de már megvan!" Azzal hátraarc, s visszajöhetnek a fiúk. Ilyen viccek esnek meg az új „parancsközvetítő szerv" révén. Röhögnek is sokan, akik a vörösöket elég jó szemmel nézték. „No, kellettek nektek a fehér felszabadítók!" Hát most aztán csöbörből vödörbe estetek!"

Két bajtársunk rögtön jelentette a délutáni dolgot Moraveknek, aki ezzel a furcsa felelettel üti el azt: „No ha ez így van, akkor Medvegyuk jó orrot fog kapni!". Medvegyuk, aki a hadifoglyok parancsnoka, vagy magam sem tudom, miféle szorosabb összefüggésen van velünk, szóval az lenne a ludas. Másnapra a többi bizalmi férfiak kiküldöttjei gyanánt Bechtloff osztrák önkéntes és én ez ügyben Moraveknél raportra jelentkezünk.

Az érkező trojszkoszavszki vörös plennitársaság barakkjainak kitakarítására délután újabb 20 embert visznek ki tőlünk, hogy ráduplázzanak az előzőkre. Este még egyszer megnézem a Csárdáskirályné előadását: tizedszer megy új táncbetétekkel. Olyan kedves a zenéje és néhány szereplője olyan kiválót nyújt, hogy megértem azokat, akik eddig a 10-ből egyetlen előadást sem mulasztottak el.