1918. szeptember 9-11.

Ma négy esztendeje, hogy Horozsanna Vielkánál megdördültek az ágyúk. Forró nap volt! Bezzeg erre hűvösebb. Ez a nap itt sem jól kezdődik. Itt az ősz, reggel az első párás ablaküvegek köszöntenek. Először ez veszi el kissé a kedvünket. Aztán jön az új divatnak megfelelően az immár elmaradhatatlan parancs. 210 emberünket reggel 7-kor munkára viszik. Raportra akarok menni, remélve, hogy Moraveket ma megtalálom, s megmozgathatom, de ¼ 9 óra tájban fegyveres csehek veszik körül barakkunkat, és a szabadban sorakozót rendelnek. Mindenkinek ki kell menni, ők pedig nekilátnak a barakk átkutatásának. Hogy mit keresnek, az titok, de szorongó szívvel vakarom meg a fülemet, mivel az ezüstrubeljeim el vannak ugyan rejtve, de igazán jó helyet hirtelenében nem tudtam találni nekik, s aggódom a sorsukért. A naplóm itt van nálam.

Adler közben beugrik az egyik nyitott ablakon és egy pár sárga cipőt meg egy muszka köpönyeget ki akar menteni, de amint kilép, a csehek nyakon csípik s elszedik tőle ezeket a kincseket. Másoktól is csak az orosz kincstári dolgokat szedték el, pár nadrágot, meg rubáskit. Pár napja magam is vettem egy bizonyos fehérneműdarabot, de ezt a kutató, bizonyára látvam hogy „egyetlen a maga nemében", ezer szerencsémre meghagyta. A többi barakkokban, úgy mondják, szigorúbban jártak el és sok mindent elszedtek, de ezekben több is volt a muszka holmi, mint nálunk. A reggel elment 210 emberünk közül egy kisebb, kb. 20 főnyi csapat azt a parancsot kapja, hogy a parki tiszteknél jelentkezzenek „munkára". Ez ismét egy lépés előre a megkezdett irányban. Így fest Moravek „pártfogása". Talán klozetet kell ott pucolni – kérdik gúnyosan a fiúk, s összeszorított fogakkal és égő fülekkel indulnak el, kíváncsian várva, hogy ebből most már mi fog kisülni. A „helyszínre" érkezve a fiúk előretolják a rangidős bajtársat, aki véletlenül méghozzá kadétaspiránt. Ez lejelentkezik egy kapitánynak, aki a tiszti barakknak, úgy látszik, a menázsmájerje, a következőképpen: „X.Y. kadétaspiránt megjelentem ennyi és ennyi önkéntessel munkára!" Az nagyot bámul. „Mi az? Önkéntesek munkára? Mi nem dolgoztatunk önkénteseket. Én is önkéntes voltam valamikor. Majd megteszem a lépéseket, hogy ez többé ne forduljon elő. Elmehetnek!"

Az ember úgy gondolná, hogy a legtermészetesebb dolog a világon, hogy minden tisztünk így beszéljen, s hogy az orosz munkákra való kivezénylésünket se tűrje, hanem megtegyen mindent, hogy azt felőlünk elhárítsa. De hát ki az akkor, aki annyira erőltet bennünket a saját tisztjeink kéretlen kiszolgálására? A muszka vagy Moravek? Csaknem mind az utóbbit tartjuk ludasnak. Egy másik csoportunknak a bürónál kell jelentkezni: Komarovhoz vannak utasítva, de az ezredes semmit sem tud róla, hogy ő rendelt volna magához valaki. A feleségéhez utasítja őket a lakására, vagy ha az nem lenne otthon, úgy a tisztiszolgájához. Utóbbiak szintén nem tudnak semmit, meglepett képet vágnak s kijelentik, hogy ők nem kértek munkásokat. De ha már itt vannak hát planírozzanak egy kicsit a ház körül. Azzal a 30 embernek adnak 7, mondd hét lapátot. Ez a másik példa az „elkerülhetetlen szükség"-re amikor bennünket kirendelnek.

A legcifrább azonban a harmadik eset. A postához vannak vezényelve szép számmal önkéntesek. Tegyük fel, hogy az orosz tényleg kirendelt bennünket. Akkor a büró vezetőségének kellett volna azt mondani: „elmehettek". De hogy honnan fúj a szél, azt most egész világosan megtudjuk. Ez a 3. csoport a büró körül útközben találkozik Alexics (hadnagy?) úrral, ki így szólítja meg őket: „Maguk munkások?" A fiúk jól megnyomva a szót azt felelik: „Mi önkéntesek vagyunk a 8.battaillon 72. barakkjából.".."Nekem mindegy önkéntes vagy nem önkéntes, itt dolgozni kell, mert aki nem dolgozik azt lezáratom!" – s aztán jön azonnal az utasítás: „Szedjék itt a köveket, füvet stb.stb…." Valaki elkeseredett dühében elneveti magát. Alexics meghallja, dühösen megfordul, s azt kérdi: „Ki nevetett? Legyen annyi bátorsága, hogy most jelentkezik!" Azonban senkinek sincs ennyi bátorsága, szemben Alexics barátunk bátorságával, aki a muszkának gyanúsan jó barátja s nekünk alighanem spiclink. Erre aztán kitör. „Ez mégiscsak pimasz disznóság, amit az önkéntesek csinálnak stb.stb." Felsóhajtok, megkönnyebbülten, mikor ezt a fiúk elmondják. Be jó, hogy ott nem voltam! Talán belerúgtam volna ebbe a pökhendi taknyosba, s akkor mit tudom én micsoda következmények vártak volna rám otthon. Otthon csak úgy ítélnék meg a helyzetet katonáéknál, ahogyan itt. Nekünk engedelmeskednünk kell. Majd otthon élhetünk panasszal, ha igazságtalanságnak véljük, ami rajtunk esett. Én azonban annyit tudok, hogy ha soha nem is látom többé szép Magyarországot, mert nem azért akarok hazamenni hogy otthon még pár évre lecsukjanak, de ilyen kölyköknek hasonló helyzetben megadom a magam válaszát, ha addig élek is. Bámulom a fiúk béketűrését és megadását, önuralmát.

Alexics fellépése mindenesetre tisztázta a helyzetet. Igenis a mi tisztjeink rángatnak bennünket munkára. Hogy ki, azt nem tudjuk, de hogy vannak, akik ebben az irányban dolgoznak, azt immár nem tagadhatja előttünk senki többet. Minden barakkunk a maga környékét rendben tartja, kis kertekkel ültette be vagy kopáran, de tisztán tartja, csak a postabarakk infanteristái és dienerei olyan urak, hogy nekünk kell őket kiszolgálnunk s ezeket a dolgokat helyettük elvégeznünk. A barakkokban olyan a hangulat hogy a jó Isten óvja pl. Alexicsot a belépéstől.

Még a délelőtt folyamán Bechtloffal Moravekhez megyek Monis tolmáccsal (kadétaspiránt), s arra kérjük, vezessen bennünket Komarov elé. Napóleon alezredes úr, aki orosztudása révén Arlow ezredes mellett úgy látszik, az ügyeket mégis tovább vezeti, szintén jelen van, sőt ő mutat be bennünket Komarovnak. Átadjuk kérvényünket azzal, hogy szíveskedjék átolvasni. Sajnos az oroszul meginduló eszmecseréből nem sokat értek, de a gesztusok, a mimika, a megértő összemosolygások épen eleget mondanak nekem. Monist kellőleg informáltuk, és minden ellenérvre a szükséges válaszokkal előre elláttuk, csak az újabb érvek lefordítására kértük meg, de ilyen nem akad. Komarov kijelenti újból, hogy ha tőle függene csupán, ő nem küldene bennünket munkára, de most már erre parancsa van. Napóleon nagyon jól látszik tudni, sőt úgy látszik, helyesli is, mert ahelyett, hogy most az alkalmat megragadva arra kérné a muszka parancsnokot, hogy legalább lehetőleg kíméljen bennünket vagy, hogy hozzájuk tisztekhez ne küldjön bennünket, roppant helyeslőleg és megértőleg bólogat.

Legnagyobb ellenségünk azonban Medvegyunk, ez a bugrisformájú muszka tiszt (Alexicsnek különben úgy gondolom, elég jó komája), mert rögtön ellenségesen lép föl, diadalmas pofával mutogatja a parancsot és tolmácsunkat beszéde közben ellenséges, villogó szemekkel méregeti, közbe-közbe ilyesféle butaságokat kiabálva: „Én is dolgoztam mint önkéntes Irkutszkban!", s veri a mellét. Azt kellene kérdezni tőle, hogy hány esztendeig dolgozott, s jólesne-e neki ha most is dolgozna, és hogy hány éves volt ő akkor, s mi volt akkor civilben, mert hiszen az egyévi önkéntességgel járó tortúrákat gyerekizmokkal s -idegekkel csak elviseli az ember. Monis azonban másra helyezi a hangsúlyt, s azzal felel, hogy ő elhiszi ezt, de a mi Dienstreglamánk nem ír elő nekünk szolgai munkákat, s a nálunk levő orosz önkéntesek sem végeznek olyanokat, ezt határozottan tudjuk. Sajnos azt az érvüket, hogy talán kis különbség van a hazai egyévi önkéntesi szolgálat és a most évek óta vén fejjel és nyomorult fizikummal teljesítendő szolgai megalázás között, nem hozza fel.

Medvegyuk fölényesen buta pofával súg valamit a mellett álló orosz fülébe és bár nem venném egész biztosan állítani, én ezt értem: „Wsze zsid!" ami annyit jelent, hogy „Valamennyi zsidó!" Most már aztán megértek mindent. Valamelyik jóakarónk így informálta Medvegyukat, ezt a medvébe oltott tyúkot, hogy az önkéntesek mind zsidók, s most egyszerre sehogyan sem lehet segíteni a bajunkon. Jelen lévő tiszt uraink a hazulról megszokott feljebbvaló iránti tisztelettel mukkanni sem mernek a muszka ellen, hűségesen helyeselnek és megértenek minden lépést, minden porcikájuk azt látszik mondani, persze, persze ez nem lehet másképpen.

Komarov olyasfélét mond, hogy hiszen egy kis testgyakorlat nem is árt. Nehéz erre felelni, ha egy ember ezt testgyakorlatnak fogja fel. Hiszen nem arról van szó, hogy nem bírjuk fizikummal a munkát, bár csakugyan nem bírjuk, de amilyen igaz, hogy a munka nem szégyen, ha az ember a maga szántából végzi, éppen olyan megalázás, ha ökör módjára hajtják saját bajtársai kiszolgálására. Monissal a veszett fejszének most már legalább a nyelét iparkodunk megmenteni, azt, hozzuk fel, hogy még a vörösök munkáit is velünk végeztetik, ez már valóban duplán megalázás. És íme, Moravek így siet segítségünkre, önkéntelenül a maga felfogását is elárulva, hogy közbeveti: „De meg is szöktek valamennyien!" Erélyesen tagadásba veszem ezt az állítást, hiszen máig valamennyi barakkunk sorra került már, naponta 20-25 embert adtunk a vörösök kiszolgálására, miután az első ellenállásunkat fel kellett adnunk. Moravek, azt hiszem, szívesen kényszerítene bennünket tovább is erre a munkára, de Komarov megígéri, hogy ettől felment bennünket. A vörösök ügye meg lesz vizsgálva, s el lesznek különítve a kisebb és nagyobb vétkesekre, s maguk fogják ellátni magukat, sőt a tábor többi munkáit is majd azok fogják végezni. Megígéri, hogy legfeljebb napi 4 órát kell dolgoznunk, és hogy csakis könnyű munkát kapunk, mert azt elismeri, hogy a mi kosztunkon többre nem lehetünk képesek. Megjegyzem még, hogy teljes képet adjak, hogy a „Wsze zsid!" megjegyzés után Medvegyuk összemosolygott, aztán összesúgott Napóleon alezredes úrral, valószínűleg vele is közölte ezt a fontos felfedezését. Napóleonnal is teljesen tisztában vagyok. Ellépünk hát, valóban „undorral".

Moravek már a legutóbbi kihallgatásunkon említette, hogy azokat az önkénteseket akik, mint tudomására jutott, az ő parancsait mindenféle szemtelen megjegyzésekkel kísérik, mint pl. „Sz…m rá!" stb., ő majd megjegyzi magának, s lesz gondja rájuk. Az orosz ezredes szobájában pedig hozzám fordul és leereszkedő hanghordozással ezeket mondja: „No talán lehetséges lesz a battaillont csak a saját rayonjában munkára használni." „Hiszen ez ellen sohase zúgolódott senki, tudjuk, hogy nincs, aki ezt helyettünk elvégezze" – válaszolom. A főhadnagy úr jóakarata azonban vagy hamis volt, vagy kevés volt, mert még ma délután egészen másként rendelkezik, mint ahogyan nekem beszélt. Összehívja a barakkparancsnokokat és előttünk így nyilatkozik (Losoncytól) „Én nem engedhetem meg, hogy valaki a parancsaimat megtagadja és az orosz a parancs teljesítéséért felelős battaillonparancsnokot vagy barakkparancsnokot lezárassa. Tehát megparancsolom, hogy minden parancsomat pontosan teljesíteni kell. Hogy az orosszal mit tesznek, azzal én nem törődöm, de az én parancsaimat szigorúan teljesíteni kell. Az ellenkezők egy fegyelmezőszázadba fognak beosztatni." Különben Arlow ezredes úr már intézkedett s Irkutszkban kérte az önkéntesek felmentését. „Megtagadni csak azt a munkát lehet, amelyik a hadseregre szégyent hoz, ezt mondja a Dienstreglama, de ez a munka, amit itt kell végeznetek, nem hoz szégyent a hadseregre, ezt okvetlen teljesíteni kell." Moravek tehát még világosabban elárulta gondolkodását. Jól tudjuk, hogy a fentieket csakugyan mondja a Dienstreglama, csak épphogy nem az önkéntesekre, hanem a legénységre vonatkozólag (nem is beszélve a hadifogságban megőrült, vén, s társadalmi állással bíró diplomás magunkra.) A főhadnagy úr jól szervezi a munkát: „Azokat pedig, akik az én parancsaimra tiszteletlen és szemtelen megjegyezéseket tesznek, már most büntetni fogom, nehogy mindig csak a fenyegetésnél maradjak". Rettenetesen mulatunk rajta, hogy az a négy ember, akinek ez szól, akik az első büntetésben részesülnek, ki hinné, egytől egyig mind őrmesterek, sőt vannak köztük öreg és jó zupások is, kiknek a fegyelem ugyancsak a vérébe evődött, de az itteni fegyelmezés ellen bennük is ágaskodik valami.

Úgy halljuk, 16 őrmester volt kirendelve a vörös foglyok „fegyelmezésére", hogy a vörös farkasokat addig mossák, míg ismét jámbor fehér bárányok lesznek belőlük. Mint a vörös fogolytábor barakk- és szakaszparancsnokainak kellett volna nekik működni, de ezt a pribékmunkát, amihez elvégre semmi közük, mind igen vegyes érzelmekkel fogadták, a vérmesebb természetű pedig itt le nem írható megjegyzéssel utasította vissza. A főhadnagy úr igen rossz ügyvéd lett volna, mert a beszédének logikája mind a két lábára erősen sántít. Rá kell itt mutatnom erre. Először is, ha valaki megtagadja a munkát, azért a muszka sohasem záratta volna le a parancsnokokat, mert mindig elfogadta ezeknek védekezését, ha rámutattak, hogy ki volt a parancsot megtagadó s azt büntették. Másodszor, miért záratná le a muszka a parancsnokot, ha a főhadnagy úr parancsának és nem az ezredes parancsának megtagadásáról van szó, melyről a muszka nem is tud?

Beszéljünk világosabban. A főhadnagy úr a muszkának minden parancsát vakon továbbadja, nekünk mukkanni sem mer egyikre sem, sőt, mint láttuk, azokra rádupláz, oda is küld bennünket, ahova az orosz maga sem rendelt, s mikor mi ellenállást mutatunk, akkor hiúsága azt mondja, hogy ez az ő parancsának a megszegése és ezzel belelovalja magát, s jobban exponálja magát az orosz parancs mellett, mint maga a muszka. Egyre világosabban kidomborodik az igazság, hogy Moravek bár ezt kimondani nem akarja, a mi dolgoztatásunkat egészen rendjén levőnek találja, s a raporton általam a parancs megtagadását bejelentő határozatunk ellen így akar védekezni, hamis ügyvédi fogásokkal. A természete nem veszi be, hogy valaki ellenállást mutasson neki, s ha hibázott, nem látja be, hanem rögeszme módjára ragaszkodik a hibás úthoz, amire lépett. „Szolgai munka esetén mindig mellettetek foglalok állást"  – mondja egyik szavában, míg a másikban minden parancs gondolkozás nélküli teljesítését kívánja, akkor, mikor azok csaknem kivétel nélkül szolgai munkákra parancsoltak bennünket.

A ma délelőtti kihallgatáson ezt mondta „Hallom, hogy azt beszélik, a mi tisztjeinktől indult ki az önkéntesek dolgoztatásának eszméje. Ezt a butaságot remélem, nem veszítek komolyan, erről szó sem lehet..Én már intézkedtem Komarovnál, mindent megtettem, amit csak ebben az ügyben tenni lehet."„Az orosszal tehettek, amit akartok" – mondja, „de az én parancsomat teljesíteni kell". Mivel azonban minden orosz parancs, mely szolgai munkára küld bennünket, Moravek közvetítésével jön, nem tehetjük azt a muszkával, amit akarunk anélkül, hogy Moravek parancsába is bele ne ütközzünk, aki viszont nem akar kiutat engedni, nincs apelláta sehova. Szép frázis hát az egész beszéde.

Visszatért a szép középkor. Rabszolgák vagyunk ismét, de nem a muszka rabszolgái, és ez a legszebb az egészben, hanem a saját „bajtársainké". Így vagyunk mi a bajban társak velük, hogy velünk akarják kihúzatni magukat. Mindenesetre vigasztaló, hogy a tisztek közül igen sokan, s a tartalékos tisztek közül mind hisszük, hogy igen kis kivétellel mind a mi pártunkon vannak, de sajnos ebből eddig nem sok hasznunk volt, mivel akik az ügyeinkre befolynak, éppen azok ellenünk vannak. Sajnos, mint ilyenkor már szokás, sok önkéntestársunk hajlandó általánosítani s a tisztek gondolkozását Moravek és Napóleon viselt dolgaiból ítélik meg, viszont a tisztek között a mi táborunkban elterjedt tisztellenes hangulatról keringenek túlzott hírek, s ezt hányják szemünkre. A válaszunk: tegyetek hát valamit értünk, csak annyit hogy a saját tisztjeink ne vegzáljanak bennünket jobban, mint a muszka.

Ha valamikor talán más is fogja olvasni naplómat, talán kicsinyeskedésnek tűnik fel előtte az az aprólékos részletesség, mellyel a fentieket feljegyeztem, s melyek másnak valószínűleg unalmasak, de az volt a célom, hogy a gyarló emlékezet helyett írásban rögzítsem a történteket, mert lehet, hogy egyszer e részletekre szükség lesz. Mert hisszük, hogy lesz még szőlő lágy kenyérrel, lesz idő, amikor meg kell kapnunk igazunkat ezekért a basáskodásokért, önkényeskedésért, amit most itt rajtunk néhány ember gyakorol, talán azért, hogy odahaza „a tábor példás vezetéséért s a katonai fegyelem fenntartása körül szerzett érdemeiért" megkapja azt a kitüntetést vagy előlépést, amit a fronton kiharcolni nem tudott. A keserű pirulákat nem fogjuk szó nélkül lenyelni, ezekről a dolgokról még egyszer szónak kell esni.

De beszéljünk másról is. A vörösök szigorú őrizet alatt vannak ugyan, de a csehek közt is akad olyan őr, aki megkönyörül a nyomorultakon és megengedi a beszélgetést velük, sőt, hogy kenyeret vagy cigarettát adjanak be nekik a mieink. Szabó Gy. Géza is sokszor módját tudta ejteni hogy üzenetet juttasson el hozzánk a dupla fogságból: a levélben ártatlanságát bizonygatta és 112 ½ rubelt küldött ki, továbbá végre egy zsebórát. Ezt ugyanis annak idején egy tisztünk adta be hozzá javításra, s most ez ügyben az én nyakamra jár, már vagy ötször volt nálam, mint Szabó ismerősénél, holott éppen én legkevésbé törődtem Subával. Még egyszer sem voltam lent barakkjuk körül, mert nagyon élénken emlékszem még az elválásunkra. Szegény kis Torma tanító, a csehek őt is lefogták és a vörösök közé zárták. Pénzét is elszedték, de ezt állítólag majd visszaadják.

A vörösök nagyon rosszul érzik magukat és dr. Brüllhöz fordulnak, hogy segítsen helyzetükön. Kiküldik neki annak a békeszerződésnek magyar másolatát, melyet a fehérekkel kötöttek, bizonyságképpen, hogy más elbánáshoz lenne joguk. Ezt a szerződést Grünfeld fordítja le a doktor úr számára magyarról németre, s ezen a réven ismerem a tartalmát.Kb. így szól: „Alulírottak mint a nemzetközi hadsereg kiküldöttjei és (nevek..) mint az orosz fehér hadsereg kiküldöttjei békeszerződést kötnek egymással az alábbi feltételek mellett: 1., a nemzetközi hadsereg tagjai Troiszkoszavaszk szabad polgárainak ismertetnek el. 2., Szabadon kereshetnek foglalkozást egész Oroszországban, csak a kormányzóságoknál kell jelentkezniük, és ha külföldre óhajtanak menni, kell erre engedélyt kérniük. 3. A vörösöket a fehérek fegyverletétel esetén békén szabadon bocsátják stb.

Összesen 8 pontból áll a szerződés, melyet a szerződő feleken kívül aláírt a kínai birodalom képviselője, a dán követ, Semenoff osztagának parancsnoka, és Mongólia nevében egy maimacsini mongol herceg, szóval a szerződés egészen előkelően fest, csak egy baja van, hogy a fehérek miért, miért nem, okkal vagy ok nélkül, de túltették magukat rajta. A fegyverletétel után lefülelték az egész társaságot és szigorú böjttel vezekeltetvén őket elkövetett bűneikért, hozták el őket ide, hova piszkosan és tetűkkel tele érkeztek meg. Még levegőből is csak kis adagot juttatnak itt nekik, kenyeret pedig minden harmadik nap kaptak egy fontot. Brüll rögtön felkereste őket és vagy 40 lázasat talált közöttük, próbált az érdekükben interveniálni, de hogy milyen sikerrel, még nem tudjuk. Ma már a mi kosztunkat s a mi kenyérporciónkat megfelelő adagot kapnak ők is, hiszen ez is éppen elég kevés.

Érdekes dolgokat hallok az új parancsnokunkról, Komarovról. Úgy látszik igen vállalkozó szellemű és éles szemű bácsi. Észrevette, hogy a hadifoglyok között sokan vannak, akiknek tudását szépen lehetne kamatoztatni, s erre módot keres. A tehetségek kiaknázását szerényen csak 50%-os részesedéssel igyekezik elősegíteni. A tisztek között van egy geológus, aki aranytartalmú kőzetet talált a tábor közelében, a helyet fényképen is megörökítette, ezt felszólítja, hogy vegyen fel orosz állampolgárságot és azután vele felesben kezdjen neki az aranytermelésnek. A mi geológusunk azonban semmi aranyért sem hajlandó itt maradni. Azzal felel, hogy ő mindenképpen haza akar menni, de még meggondolja majd a dolgot. Egy kémikus azzal az ideával áll Komarov elé, hogy az itt is jól megtermő s elég olcsó burgonyából állítsanak elő cukrot, mert a cukor viszonylag igen drága. Jó eszme, de nem muszkáéknak való az, hogy ilyesmivel próbálkozzanak. Magas nekik. Megbeszélések folynak ugyan, s annyit hallok, hogy a muszka a burgonya pudját 2 rubeljával szállítaná – 4 pud burgonyából lehetne egy pud krumplicukorra számítani, de hogy mindebből lesz-e valami, az nagy kérdés.

Régóta próbálkozunk már sok mindennel, de sohase tudtunk az orosszal valamire menni, még akkor sem, ha már minden elő volt készítve, sőt pl. az iskolával annyira jutottunk, hogy az iskolabarakk rendbe volt téve, a táblák, asztalok sok költséggel elkészítve, ám az utolsó pillanatban megbukott ez is. Igaz, hogy ebből a muszkának haszna nem lett volna. Lényeges hát a különbség. Most az iskolát is megint elölről kezdjük. Barakkot télen is megnyíló, egyelőre német főiskolai előadásokhoz már kaptunk volna, előadók is vannak, felszerelés is nagyjából. A sakk-körnek is van egy külön barakkja. A maszterkáját, azaz műhelyt, ahol a szabóink és susztereink dolgoznak, az oroszok együvé teszik a barakkba a megnyíló szabó- és susztertanfolyammal, de a kitanultakat a tanfolyam elvégzése után nem engedik el, hanem úgy mondják, az orosz részére kell nekik dolgozniuk. Így hát lemondok erről a szép pályáról. A muszkának nem!

Komarovra egy kissé gyanúsan nézünk, ez úgy látszik, ki akarja szedni mindenkinek az utolsó csepp zsírját is. Nem egészen értjük, hogy honnan ered s mi van mögötte, ennek a parancsnok s a mi tisztjeink közötti újabban olyannyira szoros összeköttetésnek ezeken a tereken. Mintha csak együttesen készülnének valamire, de a legénységet ebből a közös akcióból csak annyiban részeltetik, hogy a nyakába varrják a dolog nehezebb felét. De az is lehet, hogy Komarov a barátságot csak a belőlünk várható hasznon fejében előlegezi, s nem egészen önzetlenül adja. Csak annyit konstatálhatok egyes jelekből, hogy igen nagy egyetértésben dolgozik a mi tisztjeinkkel. Mindenhova azokat helyezi el vezetőnek.

A mesteremberek főnöke egy mérnök lesz, van egy pionírosztag amely fát bányászik tiszti vezérlettel. A fa ugyanis kevés, bár úgy mondják, hogy kelet felé nagyon sok fa fekszik a vasút mellett, s csak az elszállítást várja. Mihelyt vagyonokat kaphatnak, lesz fa bőven. De ami biztos, ezt a jelszót ajánlatosabb követni e téren. Hoffmann tanár úr is vezető szerepet kapott, parancsnoka lett a tiszti fürdőnek, s lent, az alsó kőbarakkokban úgy mondják, 3 szobás „fényes" lakása van. Hogy mi van a „másik"két szobában, érdekelne. Talán egy nyújtó vagy egy gyűrűhinta. Lám, lám, az ember sohasem tudhatja mire jó, ha valamit megtanul! Tanár úr ugyanis ezt az állást kétségtelenül az amerikai tartózkodása alatt szerzett masszőri ismeretinek köszönheti, ott lett fürdőszakember. Eddig különben rendben lenne minden, csak attól tartunk, hogy Moravek azért fegyelmez bennünket, hogy egy szép napon bevezényeljen egy csomó embert a cukorgyárba, másokat a kolbászgyárba, szappangyárba, kenyérgyárba, no meg az aranybányába stb., mert mindezek mint a jövő képei lebegnek a tervezők előtt. Más erő nincs.

Kétségtelen, hogy ingyen plennierővel Komarov bármelyik üzletben prosperálni fog, ha pedig a szükséges fűtőanyagot is ingyen vágjuk meg neki, akkor fényes mérleget csinálhat. Mi azonban úgy gondolkodunk, hogy a mérlegnek a teheroldalára jól belecsimpaszkodunk. Potyán dolgozni a muszkának, egy muszkának – ezt nem lehet egészen a mi megkérdezésünk nélkül megcsinálni. Rosszul nézne ki az az üzem a végén. No, de talán túl merészen működik a fantáziánk. Komarov szájjal, szóval mindent ígér, és ha nem akadnánk meg mindjárt az első lépéseknél a legelemibb dolgok, gépek, eszközök s pénz híján, úgy talán menne is a nagy nekibuzdulással megindult ipari munka. Lehet, hogy tavasszal a mezőgazdálkodást is védőszárnyai alá veszi Komarov, és most, amikor már a rövidesen meginduló hazaszállítást várjuk, éppen most fogunk majd teret s eszközöket kapni az évek óta hasztalan tervezett gazdasági munkákhoz. Csak az lenne furcsa, ha itt is a tiszti vezetés jutna érvényre mindenütt, s volt tanítványaim, Tóth és Matavovszky dirigálnának nekem. De hát el lehetek készülve erre is. Egy káplár nem érthet semmihez úgy, mint egy kadét vagy zászlós.