65 évre állították meg a törököket Nándorfehérvárnál
Szöveg: Kecskeméti József | 2010. július 1. 13:58554 évvel ezelőtt, 1456. július 4-én kezdődött Nándorfehérvár ostroma. A vár védői több mint két hétig ellenálltak az törököknek, majd július 22-én a Hunyadi János és Kapisztrán János vezette keresztény csapatok döntő győzelmet arattak a támadók felett. Nem sokkal később mindkét hős meghalt.
Az Oszmán Birodalom a XIV-XV. században meglehetős gyorsasággal kezdett terjeszkedni, egyre-másra érték el a hadisikereket. Rigómezőnél például kétszer is megütköztek a keresztény csapatokkal: először 1389-ben szerbeket, majd hatvan évvel később 1448-ban a Hunyadi János vezette magyar és havasalföldi hadsereget gyűrte maga alá a török had. A győzelmek hátterében az Európa-szerte virágzó belviszályok mellett főként a csapatok – még a kor európai szemével mérten is – modern felépítése állt.
Mindezek tudatában II. Mehmet folytatta elődei hódítóhadjáratait. Ennek eredményeként 1453-ban elfoglalta Bizáncot, vagyis Konstantinápolyt. Az ostrom során mintegy 60 ezer hadifoglyot ejtettek a törökök, s a halottak száma is e körül alakult. Azonban a legfontosabb következmény az lett, hogy a keresztény Európa elveszítette egyik legfontosabb székhelyét, II. Mehmet pedig a közigazgatás átszervezése után az Oszmán Birodalom fővárosává tette a várost. Bizánc eleste fordulópont volt a törökök ellen vívott harcban, hiszen ezt követően a Magyar Királyság gyakorlatilag egyedül állt útjában a további hódításoknak. A diadal után a szultán tovább folytatta hadjáratait, s a következő évben elfoglalta Szerbia jelentős részét, ezáltal számos igencsak fontos ezüstbányára is rátette a kezét. Ezt látva Hunyadi János – aki ekkor országos főkapitányi címet viselt – mozgósítást rendelt el, s bár ekkor már Szendrő ellen fordult az oszmán had, a hírre visszavonulót fújt. Ezt használta ki Hunyadi János, és Krusevác térségében megfutamította a mintegy 30 ezer fő alkotta török hátvédet.
Ugyanakkor – nem meglepő módon – Magyarországon belül is számos ellentét feszült a rendek között. 1455-ben ugyan a rendi országgyűlés megerősítette Hunyadit rangjában, sőt, hadiadót is kivetett, ám a nemesek sokallták az országos főkapitány elvárásait és hatalmát. Hunyadi ugyanis száz házanként négy lovas és két gyalogos katonát várt el tőlük. A következő rendi országgyűlést 1456 elejére hívták össze, azonban csak áprilisban kezdte meg munkáját.
Hunyadi Szegedre ment, hogy sereget toborozzon: saját pénzen felállított tízezres alakulatához mintegy kétezren csatlakoztak. A pápa követe, Kapisztrán János mögött körülbelül 30-35 ezer fő sorakozott fel, szerbek és magyarok vegyesen.
A vár ostroma július 4-én kezdődött meg. Kezdetben a törökök ágyúkkal és ostromgépekkel igyekeztek meggyengíteni a falakat, II. Mehmet pedig emellett gyalogosaiból szoros ostromzárat vont a vár köré annak érdekében, hogy elvágja a védők szárazföldi és vízi utánpótlását. Utóbbi érdekében a törökök a vár ostromához vezényelt mintegy kétszáz hajót is összeláncoltak, teljes szélességében elzárva a Dunát. A folyamatos golyózápor július 13-ig tartott, s ez idő alatt egy torony teljesen megsemmisült. Kapisztrán János titkára szerint az ostrom tizedik napjára a várnak egyetlen ép fala sem maradt.
A támadás harmadik napján találkozott egymással Hunyadi és Kapisztrán, akik között teljes volt az egyetértés azt illetően, hogy a vár felmentésének érdekében először a vízi blokádot kell felszámolni. A korszerűen felszerelt török hajókkal szemben azonban – két nagyobb hajó mellett – csak kicsiny sajkák és szerb dereglyék álltak a rendelkezésükre. Az elképzelés szerint a Duna sodrását kihasználva ezeknek kellett volna átszakítaniuk a zárlatot.
A dunai kudarc után II. Mehmet a végső roham mellett döntött. Ezt szintén hatalmas ágyúzás vezette fel: a fegyverek csupán július 20-án hallgattak el. A szultán másnapra rendelte el a végső roham megindítását. eddigre azonban a vár védőinek létszáma – egy újabb négyezer fős csapaterősítésnek köszönhetően – 20 ezer fő körül volt. A törökök a korabeli beszámolók szerint iszonyatos hangzavarral rontottak a védőkre: az első sorban a kisebb értékű csapatok küzdöttek, mögöttük a szpáhik és a janicsárok vonultak a vár ellen. A védőknek hamarosan fel kellett adniuk a várost, éjfélre pedig a vár öt fokán is török zászló lengedezett. Dugovics Titusz hajnalban rántotta le magával az egyik törököt, aki szintén zászlót akart a fal romjaira tűzni. Ezt látva a törökök megzavarodtak, a védők pedig újult erőre kaptak. Ráadásul megérkezett az az újabb erősítés is, amit Hunyadi korábban kért. Mindezek következtében hajnalra kiszorították az oszmán csapatokat a városból. A törökök súlyos veszteségeket szenvedtek, ezért a szultánnak bizalmasai azt tanácsolták, hogy ne bocsátkozzon újabb harcba. II. Mehmet attól tette függővé következő lépését, hogy a magyarok miként döntenek. A végsőkig kimerült kereszteseket és magyar katonákat Hunyadi arra utasította, hogy ne bocsátkozzanak további harcba, mivel nem érezte elég erősnek a csapatokat egy ellentámadáshoz.
A keresztesek azonban nem hallgattak rá, ők csak Kapisztrántól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Öt íjász kilopózott a várból és egy közeli dombról kezdte nyilazni az akindzsiket, vagyis a könnyűlovasság tagjait. Válaszul szpáhikat vezényeltek ellenük. A kibontakozó csetepaté örvén a keresztesek közül egyre többen csatlakoztak az öt íjászhoz, ráadásul nem csupán a várból keltek segítségükre, de a Száva túlpartján táborozók közül is számosan megindultak. A keresztesek ellen a szultán elitosztagát, a ruméliai lovasságot vetette be, ami elvágta őket a vártól. Kapisztrán eleinte visszatartotta volna őket, ám egyre több keresztes sorakozott fel mellette. Ekkor a vértanúságra vágyó hadvezér az élükre állt, és fegyver helyett kereszttel a kezében vonult a török ellen, miközben állítólag az Újszövetségből idézett: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!".
A diadal hírére III. Calixtus augusztus 6-át Urunk színeváltozása tiszteletére hivatalos ünneppé emelte. A győzelem után Hunyadi újabb nagyszabású hadjáratot tervezett a törökök ellen, melynek célja Konstantinápoly felszabadítása lett volna. Ebben a törekvésében azonban halála megakadályozta: alig egy hónappal a diadal után, augusztus 11-én a csatatéren kitört pestisjárványban meghalt. Kapisztrán János szintén a pestis áldozata lett: október 23-án az újlaki obszerváns (a ferences rend egyik ága) kolostorban halt meg. A kolostor, ahol végső nyugalomra helyezték, a késő középkori Magyarország egyik fontos zarándokhelye lett, a csodatévő földi maradványai, ereklyéi azonban a török hódoltság idején elvesztek. Kapisztránt 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta szentté. A világraszóló diadal megtörte a törökök terjeszkedését. Hatvanöt évig nem is kísérleteztek hasonló méretű hódító akcióval.
Habár a közhiedelem szerint a déli harangszó a nándorfehérvári diadalt ünnepli, a valóság nem teljesen ez, III. Callixtus ugyanis már az ostrom kezdete előtt, 1456. június 29-én kelt úgynevezett Imabullájában elrendelte azt, hogy imára szólítsa a híveket a magyarországi keresztes sereg győzelméért. A győzelmet követően azonban már valóban a dicsőség emlékére maradt hagyomány a harangozás.