85 éve tört először hatalomra Hitler

Németország az elvesztettI. világháborút követően kedvezőtlen gazdasági és politikai helyzetbe került. A frontról rossz lelkiállapotban hazatérő katonákat munkanélküliség és létbizonytalanság fogadta és szembe kellett nézniük azzal is, hogy a saját hazájukban sokan nem tekintették őket hősöknek. A német császár lemondott és Friedrich Elbert, a szociáldemokraták vezetője lett a kancellár. Ebben a nem túl jó politikai helyzetben egyre jobban terjedtek a szélsőséges politikai nézetek. A politikai zűrzavart növelte az, hogy a mesterségesen létrehozott weimari köztársaság, Európa legliberálisabb alkotmányával rendelkezett. Az államirányításban nagy szerepe volt a bürokratáknak, a katonai vezetők fontos állami pozíciókat töltöttek be, az alkotmányban nem volt összhang a hatalom és a társadalmi elvárások között.

A Németország-szerte lézengő bakákból újra katonai egységek, szabadcsapatok szerveződtek, általában egy-egy volt katonai vezető köré. Mindennapossá váltak a véres harcok a szélsőséges politikai csoportok és a szabadcsapatok között.  Sok németben félelmet ébresztettek az oroszországi események is, az hogy a bolsevikok kerültek hatalomra. Sok jobboldali félkatonai szervezet reménykedett abban, hogy egy kommunista felkelés elfojtása jó ürügy lesz majd egy fegyveres államcsínyre.

Adolf Hitler 1920-ban már az NSDAP (Nemzetszocialista Német Munkáspárt) elnöke volt, aki nagyon bízott abban, hogy a pártja kiveheti a részét a kommunisták elleni küzdelemben. Az NSDAP politikájában a tömegagitációt helyezte előtérbe, ami a szociális demagógiára épült és a gátlástalan ígéreteikkel, rövid idő alatt széles tömegeket nyertek meg maguknak. A szervezet erősen hierarchikus volt, jellemzője a vezető feltétlen hatalma, ahol a vezér akarata volt a meghatározó. A szabadcsapatok 1923-ra szinte teljesen felbomlottak és a tagjai átszivárogtak az SA-ba (Sturmadfeilung-rohamosztag), a náci párt katonai szervezetébe.  Az SA az 1930-as évek elejére jól szervezett pártsereggé nőtte ki magát és a válságok idején ez az erőszak szervezet uralta az utcákat.

Ebben az időben Bajorország kormányfője Gustav Ritter von Karr volt és Németországot az a veszély fenyegette, hogy a nacionalista bajorok el akarnak szakadni a birodalomtól. Hitler, aki egyben a Bajor Szabadcsapatok Szövetségének vezetője is volt, ezt mindenáron meg akarta akadályozni. 1923. november 8-án a müncheni Bürgerbrau-keller adott otthont egy nagygyűlésnek, ahol Gustav Ritter is részt vett. Hitler úgy vélte, ez lesz az az alkalom, amikor bejelentik a független Bajorországot. Elrendelte, hogy az SA és a szabadcsapatok vegyék körül az épületet. Ahogy Karr és kísérete bevonult, Hitler pisztollyal hadonászva rontott be a sörözőbe és kijelentette, hogy kitört a nemzeti forradalom.  Hitler fellépését követő zűrzavarban a bajor rendőrfőnöknek és a kerületi katonai parancsnoknak sikerült észrevétlenül elhagyniuk az épületet és riadóztatták a rendőrséget és a katonaságot, akik leverték a lázadást.

Hitlert letartóztatták és hazaárulásért öt évi börtönbüntetésre ítélték, amelyből 13 hónapot töltött le Landsbergben. A börtönben írta meg a Mein Kampf (Harcom) című művét, ami alapja lett a nemzetszocialista német politikának. A sörpuccs kísérlet után egy időre betiltják az NSDAP-t és az SA-t.

A lövöldözés során négy bajor rendőr, tizenöt nemzetszocialista és egy ártatlan áldozat, a közeli kávézó pincére életét vesztette. A náci kultusz elmélet szempontjából nem volt megfelelő a páratlan számú áldozat. Ezért a pincért poszthumusz nemzetiszocialistának nevezték ki és így már elegendő volt a mártírok száma. A később a nácik a propagandájukban felhasználták az áldozatok emlékét.

1933 után a 16 holtestet kihantolták és a Königsplatzon – az NSDAP központ közelében – felépítettek két római templomra hasonlító szentélyt, ahová állandó őrség mellett, a „mártírok" koporsóit kiállították. Tiszteletükre minden évben fáklyás felvonulásokat rendeztek, végigjárva a müncheni események helyszíneit.  A menet a „Dicsőség Csarnokában" ért véget, ahol a mártírok neveit egyenként felolvasták, közben az összegyűlt tömeg minden név után felkiáltott: „Jelen!" A rendezvény forgatókönyvét természetesen Joseph Goebbels írta.

A sörpuccs halottainak mítoszát a nácik még egy formában felhasználták. A lázadás során használt és véressé vált zászlókkal „szentelték fel" a német hadsereg harci lobogóit.