A háborúk frontvonalaiban lett elismert fotós

Az unatkozó cápa

Robert Capát nem véletlenül nevezik a háborúk valaha élt legnagyobb fotósának. Önként vonult fényképezőgéppel a kezében a 20. század legvéresebb csatáiba: a spanyol polgárháborúba (1936-1939), a második kínai–japán háborúba (1938), a második világháború európai színterére (1943-1945), az első arab-izraeli háborúba (1948) valamint az indokínai háborúba (1954).

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta, és ő tényleg elég bátor volt ahhoz, hogy a frontvonalon ragadja meg a háború legintenzívebb, legintimebb és legérzelmesebb pillanatait fotóival.

Capa Budapesten született 1913-ban egy középosztálybeli családban Friedman Endre néven. Már gyerekként is mindig a veszélyt kereste, és csak nagyon ritka esetben mutatott félelmet. Talán ezért is ragasztották rá később a „Capa” becenevet, amely a magyar „cápa” szóból származhat.

Apja kényszeres szerencsejátékos és kalandor volt: hihetetlen történeteket mesélt a kis Endrének. Talán ez is inspirálta a később híressé vált fotóst, hogy mindig keresse a kalandokat. A gyerek aztán lassan felcseperedett, de állandóan amiatt panaszkodott, hogy unatkozik.

Életét ezért átszőtte a veszélyek kutatása, és soha nem félt új dolgokat kipróbálni. Egyszer például elment síelni anélkül, hogy valaha is próbálta vagy tanulta volna, de baloldali forradalmárként is tevékenykedett.

18 évesen, baloldali kötődései miatt a magyar hatóságok elől Bécsbe, majd Prágába költözött, végül Berlinben teelepedett le, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult. Csak jóval később, 1936-ban vette fel a Robert Capa nevet (egy későbbi interjúja szerint több nyelven is kiejthető, amerikai hangzású nevet keresett, mert ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként). Az újságírás helyett végül a fotózást választotta.

„Miközben folytattam a tanulmányaimat, a szüleim arra célozgattak, hogy hagyjam abba” – mondta később. „Én azonban úgy döntöttem, hogy fotós leszek, ami a legközelebb álló dolog az újságíráshoz olyasvalakinek, mint én, aki nem beszélt nyelvet.”

Miután Capa Berlinben felkereste Besnyő Éva fotóst, megkérte, hogy segítsen neki egy irodában vagy stúdióban munkát találni. A későbbi beszámolók szerint a következő beszélgetés zajlott le közöttük:

– A fotóművészet jó megélhetést biztosít? – kérdezte Capa.

– Nem beszélhetsz így róla! Ez nem szakma, hanem kihívás! – felelte Besnyő.

– Ez nem okoz problémát számomra. De jó móka? – így Capa.

– Igen. Nagyon élvezetes – válaszolta Besnyő.

Besnyő jól ismerte azokat az embereket, akik segíthettek az ifjú fotográfus karrierjének beindításában. Bemutatta Otto Umbehrs exbányásznak, aki formatervezést tanult a Bauhaus Művészeti Iskolában, miközben reklámtevékenységet végzett a rangos „Dephot” (Deutsche Photodienst) névre hallgató ügynökségnek. Besnyő „nagyon okos fiú”-ként mutatta be az akkor még Friedman Endre nevet használó Capát.

Capa ezután a Dephot sötétkamrájában dolgozott asszisztensként, újratöltötte a kifogyott palackokat, szárította a lenyomatokat, de közben elleste az expozíció és a nyomtatás alapjait. Idővel az ifjú egy elismert fotóriporter, Felix Man segédje lett, de más fotósoknak is szívesen asszisztált.

Velük együtt vállalt feladatokat a város mindennapi életének rögzítésére. Ez idő alatt a munkájához egy régi Leica-modellt kölcsönzött a Dephot irodájából, és időközben gyorsan megtanulta kihasználni a gép technikai előnyeit. A frissen szerzett tudás egyre nagyobb szabadságot biztosított neki, így egyre magabiztosabban tudta rögzíteni az utcákon zajló eseményeket.

Képei tele voltak intimitással és intenzitással

Ebben az időben Németországban nagy volt a politikai káosz és Capa felismerte a lehetőségét annak, hogy fotósként maradandót alkosson. Nagyban inspirálták Harald Lechenperg, a Dephot egyik leghíresebb riporterének Indiában készített fotói.

Azonnal berohant Simon Guttmann, a Dephot igazgatójának irodájába és lelkesen ecsetelte az imént látott képekről elragadtatással teli véleményét. Guttmann ekkor vette észre Capa szenvedélyét és úgy döntött, hogy szárnyai alá veszi a tehetséges ifjoncot.

A korábbiaknál nagyobb feladatokat adott neki - többek között - egy fotó készítését Lev Trockijról, aki épp előadást tartott a koppenhágai szocialista kongresszuson „az orosz forradalom jelentőségéről”. Capának ügyesnek kellett lennie, mivel a rendezvényen tilos volt a fotózás.

Bár az eseményen nem Capa volt az egyetlen fotós, mégis ő készítette el az egyetlen képet Trockij-ról, amely ráadásul igen drámaira sikerült. Hogy hogyan? Egyszerűen azzal, hogy meglehetősen közel állt a fotóalanyhoz, csupán néhány méterre. A megörökített pillanatok ezért tele voltak intimitással és intenzitással, amelyek hiányoztak más fotósok képeiről.

Az igazgató ezért még azt is gyorsan megbocsátotta neki, hogy a képei egyelőre nem voltak „technikailag tökéletesek”. Ezzel a tudással sikerült nem sokkal később kiharcolni azt is, hogy egy teljes oldalt kapjanak a képei a Der Weltspiegel újságban. Hamarosan, 1933-ban azonban zsidó származása miatt kénytelen volt elhagyni Berlint. Egy rövid időre visszatért Budapestre, de hamarosan Párizsba emigrált.

Párizsban küzdött a megélhetésért és 1934-ben még a számára oly kedves Leica gépet is el kellett adnia a túlélés érdekében. Néha még horgászni is eljárt, hogy valami étel kerülhessen ezáltal az asztalára.

Itt, Párizsban találkozott a német Gerda Pohoryllével (aki később Gerda Taróra változtatta nevét), és elkezdte tanítani a fényképezést. 1936-ban felvette a Robert Capa nevet. Valószínűsíthető, hogy Gerdával ketten találták ki ezt az új megnevezést. Ebben az időben a fotósok munkáját kevéssé korlátozták, a szerzői jogok és tulajdonjogok sem voltak tisztázottak. Az olyan magazinok, mint például a Life gyakran használták ki a fotósokat. Capa ezért is szorgalmazta oly hevesen a fotós jogok és az ellenőrizhetőség kérdésének rendezését.

A világ leghíresebb háborús fotósa

Az első nagyobb háborús megbízását a francia baloldali Regards nevű hetilaptól kapta. Gerda Taróval így 1936-1937-ben a spanyol polgárháború egyes helyszíneiről tudósítottak. Később folytatták a munkát a szintén francia Ce Soir megbízásából.

Az itt készült képek hozták meg Robert Capa számára a világsikert. Egyik leghíresebb fotográfiája A milicista halála, amely bejárta a világot. A képet 1936 szeptemberében elsőként a francia VU magazin közölte, aztán lehozta a Life, majd több korabeli, nemzetközi propagandakiadvány.

A fotót később többen „beállított” képnek titulálták. Készítésének körülményei azonban a mai napig nem tisztázottak. Ezután a már híres fotós a második kínai–japán háború miatt 1938-ban Kínába utazott. Két év múlva, 1940-ben pedig már Mexikóban kattintgatta fényképezőgépét.

Közben kitört a második világháború, ám az ekkor már New Yorkban élő Capa az első ezzel kapcsolatos komolyabb tudósítási feladatait csak 1943-ban kapta.

Ettől kezdve viszont szinte végig az első vonalakból küldte képeit a Life magazinnak.

Folyamatosan kísérte az amerikai katonákat és néhol megrázó, máshol realisztikus képeket publikált. Alapelvéhez mindvégig tartotta magát és a lehető legközelebbről készítette a fotókat az alanyairól. Észak-Afrikába, később Szicíliába is elkísérte a csapatokat.

Egyetlen fotósként lépett a partraszállók első hullámával Normandia földjére 1944. június 6-a hajnalán. Korabeli beszámolók szerint összesen hat tekercsnyi filmet, azaz több mint száz kockát fotózott el. Csak délután - a hídfőállás biztosítása után - tért vissza az angliai Portsmouth-ba, ahol a filmtekercset bevitte a Life irodájába, mielőtt nyugovóra tért volna.

A felbecsülhetetlen értékű fotók azonban az előhívás során javarészt megsérültek és csupán nyolc teljes kép, valamint három fotó részletei maradtak meg. A Life így összesen tíz fotót közölt június 19-én, „Enyhén életlen” (Slightly Out of Focus) címmel, amin Capa joggal bőszült fel.

Néhány év múlva, 1947-ben megalakította saját fotóügynökségét, amely a Magnum nevet kapta. Alapító kollégái barátja, Henri Cartier-Bresson, valamint David Seymour, George Rodger és William Vandivert voltak.

A háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait 1948-ban Magyarországon is rögzítette. 1954-ben utazott Japánba, és – ha már úgyis ott volt – ekkor kérte meg a Life magazin, hogy készítsen néhány fotót az Indokínában nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Capa egy francia ezreddel május 25-én reggel indult felderítő útra a laoszi határvidéken. A gyalogút során számos képet készített a katonákról, valamint a leégett és kifosztott falvakról.

Miután szeretett veszélyesen élni, délután három óra előtt öt perccel, miközben a francia csapatok előrenyomulását követte, a figyelmeztetések ellenére is felmászott egy töltésre, hogy képet készítsen a vidékről.

Capa taposóaknára lépett, amely azonnal felrobbant: az akkor 40 éves fotóst ilyen szerencsétlen körülmények között érte a halál.