Tíz híres háborús fotográfus

Roger Fenton

A hadi fotografálás egyik atyjának tekintik. Fenton a legelsők között próbálkozott meg azzal, hogy a korában éppen csak elterjerdő dagerrotípia (üveglapra rögzített fotografikai módszer, amelynek neve Louis Jacques Mandé Daguerre feltalálójától ered) módszerét kihozza a laborral felszerelt műteremből. Az angol tudósító összesen 360 felvételt készített 1855-ben a krími háborúról. Munkája nagyban különbözött a 20-21. századi fotósokétól, hiszen felszereléseinek súlya és száma nem tette lehetővé, hogy egy egyszerű szett-táskával kelljen útra. A több száz kilogrammnyi üveglap, vegyszerek és természetesen maga a „fényképezőgép" csak lovaskocsi segítségével volt szállítható. A helyszínre érkezve kezdődött meg a lepakolás és az előkészület, így érthető, hogy képei többnyire mozdulatlan tájakat, sátortáborokat és korábbi csaták helyszíneit mutatják be, hiszen a fotográfiai megoldások ekkor még alkalmatlanok voltak mozgások, mozdulatok rögzítésére.

Az addig csendes és nyugodt életet élő Fenton számára a háborúról szóló felvételei komoly sikert hoztak. Hazatérését követően a brit királyi család udvari fotográfusa lett, és A halál árnyékának völgyében című képe bejárta a világot. A felvételen egy kietlen táj s a középen végtelenbe futó út látható, amelyen megszámlálhatatlan mennyiségű kilőtt ágyúgolyó bizonyítja: korábban pokoli csata zajlott a térségben.

Margaret Bourke-White

Margaret White (a Bourke nevet a házasságkötés után vette fel 1927-ben), az amerikai dokumentarista és hadi fotográfus pályafutása elején épületeket, városokat fotózott, hol kedvtelésből, hol pedig kisebb magazinok megbízásából. Nagy szerencséje volt, hiszen 1929-ben – amikor is gazdasági válság söpört végig a világon – sikerült állandó állást találnia a Fortune magazinnál. Még nagyobb ritkaságnak számított akkor, hogy még külföldre is elküldték. Az meg már csak a hab a tortán, hogy az első külföldi női fotóriporter volt, aki tudósíthatott a szovjet ipar működéséről és technológiai fejlesztéseiről.

Szintén az első női fotográfus volt, akit az Amerikai Egyesült Államok háborús területre engedett a második világháború idején. Kezdődött azzal, hogy épp Moszkvában tartózkodott, amikor a németek megszegték a szovjetekkel kötött paktumot és Hitler elindította a Barbarossa-hadműveletet 1941-ben. Egyes források szerint ez idő tájt ő volt az egyetlen külföldi tudósító az orosz fővárosban. Első kézből tudósított a tüzérségi ágyúk becsapódó lövedékeiről és a német támadás első hullámáról. Amint a helyzet kezdett nagyon veszélyessé válni, a moszkvai amerikai nagykövetségre sietett, ahol biztosították számára a biztonságos hazautazást.

A látottak azonban nem rettentették el, az Egyesült Államok hadba lépését követően Észak-Afrikába már az amerikai hadsereg légierejével érkezett, Olaszországba pedig a hadsereg gyalogságával tartott. Habár Dwight D. Eisenhower tábornok, a szövetséges erők európai parancsnoka próbálta eltávolítani a harci zónákból, Elpusztíthatatlan Maggie (ahogy a LIFE magazin szerkesztői nevezték) nem volt hajlandó hátra maradni. Németországba már George S. Patton tábornok katonáival masírozott be 1945-ben. A tábornok embereivel fedezte fel a buchenwaldi haláltábort is, amelyről visszaemlékezésében így írt: „csak az enyhítette az őrjítő fájdalmat, ha a fényképezőgépbe néztem. A kereső elhitette velem – ha csak egy pillanat erejére is -, hogy mindez csak álom és nem a valóság."

Robert Capa

Ha háború és fotózás a téma, természetesen kihagyhatatlan a felsorolásból a magyar születésű – és magát élete végéig magyarnak is valló – Robert Capa, avagy Friedmann Endre. Budapestről azért kellett távoznia, mert a hatóságok kommunista szervezkedéssel és felbujtással vádolták. Hogy szabadlábon elmenekülhetett az országból és nem került börtönbe, azt apja kapcsolatainak köszönhette. Előbb Németországban tanult, majd az egyre népszerűbbé váló nemzetszocialista mozgalmak hatására Párizsba költözött. Itt alkalmi munkákból élt, többek között első fotográfusi megbízásait is francia lapoktól kapta.

A tűzkeresztségen 1936-ban esett át, amikor lengyel származású szerelmével, Gerda Taróval Spanyolországba utazott, hogy a polgárháborúról készítsen képes tudósításokat. Első közismert képét is a harcok közepette készítette, amelynek A milicista halála címet adta. Többször is visszatért és folytatta itt munkáját 1937-ig. Spanyolországban ismerte meg és vált örök barátjává az amerikai Ernest Hemingwaynek, s ugyanitt veszítette el Tarót, akit munka közben egy harckocsi elgázolt.
A spanyol polgárháború után Kínába utazott, hogy a japán megszállásról tudósítson. Innen már az Amerikai Egyesült Államokba tért „haza".

Saját elmondása szerint az elkövetkezendő évek „háborútlanságában" született meg azon híres névjegykártyája, amin csak annyi szerepelt: Robert Capa, munkanélküli hadifotográfus. Majd kitört a második világháború, és az Államok hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. Capa már a kezdetektől jelen volt a frontvonalon. Előbb Nagy-Britanniában készített felvételeket a német bombázások okozta rettegésben élő angol családokról, majd az amerikai erőkkel megérkezett Észak-Afrikába. Szicíliába már ejtőernyősökkel érkezett, és végigkísérte az olaszországi előrenyomulást is.

A világ legjobb háborús fényképészévé mégis csak 1944-ben, a normandiai partraszállás után választotta a LIFE magazin. Mint ismeretes, Capa volt az egyetlen fotós, aki az első partraszállókkal tartott, és az Omaha partszakasz poklában is mindig előrébb futott, mint a katonák, hogy szemből fotózhassa a rohamozó amerikaiakat. A sors fintora, hogy a körülbelül 200 itt készített felvételéből, mindössze nyolcat ismerhet a világ egy túlontúl izgatott és kapkodó brit laborasszisztens miatt. A fiatal tanonc – akiről később még e felsorolásban beszélünk – olyannyira kíváncsi volt a kézhez kapott tekercsek tartalmára, hogy a megengedettnél feljebb tekerte a szárítógépet. Az emulzió megolvadt, a képek megsemmisültek, a tragédiát pedig a LIFE úgy kezelte, hogy a megmentett képek címéül a Kissé elmosódva feliratot választotta, azt sugallva, hogy Capa kézremegése okozta a képek minőségét. Ez rettentően bosszantotta, és ha nem folytatódott volna az invázió, minden bizonnyal felkeresi az ifjú asszisztenst. (Ha így történik, akkor jelen cikkünk is csak TOP 9 lenne, de erről később…)

Robert Capa Normandia után is maradt a csapatokkal. Együtt volt velük az ardenneki csatában és Németország elfoglalásakor is. A háborút követően pár év nyugalom következett, ekkor alapította meg fotós társaival a Magnum fotóügynökséget. Az ötvenes években, habár már nem vállalta volna, mégis rávették, hogy utazzon Indokínába, hogy tudósításokat készítsen a franciák háborújáról.
Itt érte a vég. Miközben 1954-ben egy járőrt kívánt lefotózni, fittyet hányt a figyelmeztetésre, miszerint a közelben aknamező van. Hogy jobb képet készíthessen, felkapaszkodott egy dombra, ahol egy taposóakna halálosan megsebesítette. Állítólag még utolsó perceiben is a fényképezőgépét szorongatta, aggódva, nehogy képei megsérüljenek.

Larry Burrows

Ígértük, hogy visszatérünk még a laborasszisztensre, akinek meggondolatlansága megfosztotta a világot Robert Capa talán legnehezebben elkészített alkotásaitól. A később híres hadifotóssá váló Larry Burrows volt az a segéd, aki elkövette a végzetes hibát. De mivel Capa végül nem kereste fel, hogy felképelje (ahogy erre korábban is rávilágítottunk), Burrows továbbra is üldözte álmát, hogy egyszer ő is fotográfussá válhasson. Sikerült neki, még hozzá nem is akárhogy!

A vietnami háborúba 1962-ben érkezett, és egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig tudósított is a harcokról. Munkásságából nehéz lenne egy példát kiemelni, nem véletlenül tartották a vietnami háború legeredményesebb és legigazabb fotóriporterének. Híres fotósorozatáról, a Yankee Papa 13-as helikopter személyzetéről korábban már itt írtunk. Szintén nagy visszhangot kapott Burrows Reaching out!, azaz Karnyújtás, vagy Elérni! című felvétele, amin egy sebesült tengerészgyalogos az őt ápoló katonák visszatartása ellenére is oda akar sietni súlyosan találatot kapott bajtársához.

Három fotográfustársával tartott 1971-ben, amikor is Laosz felett helikopterüket lelőtték. A zuhanást senki sem élte túl. Habár halálhíréről már akkor értesült az ország, holtteste maradványait csak 2008-ban juttatták haza, hogy tiszteletteljes temetéssel vehessenek tőle végső búcsút.

Dickey Chapelle

Georgette Louise Meyer, illetve házassága után művésznevén Dickey Chapelle a második világháborúban szerzett hírnevet. Azon kevés női fotóriporterek közé tartozott, akik elérték, hogy a harcoló katonák közvetlen közelében dolgozhassanak. Így volt jelen az Iwo Jima-ért és Okinaváért folyó inváziókban is. A csatákban készült képeit nem kisebb magazin, mint a National Geographic publikálta időről időre.

A háború után, az 1956-os szabadságharc idején megfordult Magyarországon is, ahol az utcai harcok hevében fogságba esett. Csaknem két hónap börtön után végül szabadon engedték, azzal a feltétellel, hogy azonnal elhagyja az országot.

A végzet a vietnami háborúban érte, amikor is egy amerikai járőrt kísérve egy rejtett robbanószer halálosan megsebesítette. Halálával ő lett a vietnami háború első női fotóriporter áldozata, valamint az első amerikai női tudósító, aki harci körülmények között hunyt el.

Joseph Galloway

Joe Galloway személyét legkönnyebben úgy lehet beazonosítani, ha visszaemlékezünk Mel Gibson Katonák voltunk című filmjére. A véres és kegyetlen harcok közepette feltűnik egy ifjú fotográfus (akit egyébként Barry Pepper alakított). Ő volt Galloway, a United Press International fotóriportere. A filmhez hasonlóan Joe valóban végigkísérte a La Drang völgyében folyó ütközetet, s nemegyszer fegyvert is fogott – habár mindig igyekezett elkerülni, ha lehetett – önmaga és az őt védő katonák épségének érdekében. A katasztrofális áldozatokkal járó hadmozdulat után harminchárom évvel később odaítélték neki a Bronzcsillag kitüntetést, amiért segített a sebesült amerikai katonák evakuálásakor.

A vietnami háború után, a La Drang-völgyi harcok amerikai parancsnokával, Hal Moore alezredessel karöltve megírták a csata történetét, Katonák voltunk és fiatalok címmel. E könyv adta a 2002-es mozifilm alapját is.

Don McCullin

A brit fotóriporter a királyi légierőnél töltött szolgálata során ismerkedett meg a fotográfiával. Habár a hivatalos kinevezéshez szükséges vizsgákat nem sikerült teljesítenie, segédként tanult a hadsereg nagyjaitól. Később, 1966-1984 között már hivatásos fotóriporterként tudósított Afrikából, a vietnami háborúból és az északír konfliktusról is. Munkássága során kiváló alkalmat nyújtott a Nikon fényképezőgépgyár reklámozására, hiszen kamerájának köszönhetően élt túl egy ütközetet, ugyanis utána azt vette észre, hogy egy golyó fúródott a gépvázba, megmentve életét.

Egy a vietnami háború alatt készített fotója a konfliktus ikonikus képe lett, hiszen egy idegileg kikészült, mozdulni sem képes, feszengő katonát ábrázol, üres tekintettel. E kép önmagában elmagyarázta az amerikai nép számára a vietnami állapotokat.

Steve McCurry

Ki ne ismerné az Afgán lány című fotót? Azt már kevesebben tudják, hogy ki készítette a közismert képet. Steve McCurry, a – többek között – Robert Capa alapította Magnum hírügynökség tagjaként 1984-ben készítette a portrét. Az akkor 12 éves árva pastu lányra egy menekülttáborban talált rá, Pakisztánban. A lány szavak nélkül is gyötrelemről mesélő arca azonnal megigézte. A következő évben már a National Geographic címlapján köszönt vissza rá az ismeretlen lány. Tizenhét évnek kellett eltelnie, mire beazonosította és megtalálta az addigra már felnőtt nőt. Elmondása alapján alig ismert rá, mégis a megfáradt arc mögött ott volt az a tekintet, ami annak idején ugyanúgy nézett rá.

Számtalan díjat nyert el életében, többek között olyan fotósorozatokért is, amiket afgán ellenállók között, helyinek öltözve, lopva készített el. E képanyagok filmtekercseit ruhájába varrva menekítette ki az országból.

Számtalan veszélyes helyről tudósított: Dél-Afrikától kezdve, Latin-Amerikán, a Közel-Keleten és Kelet-Európán át egészen a volt Szovjetunióig.

Az amerikai Nachtwey ötször nyerte el a Robert Capa Aranymedált, amelyet minden évben annak a fotóriporternek adnak elismerésül, akinek egy-egy fotója elkészítéséhez különleges bátorságra volt szüksége. Bagdadban gránátrepesz fúródott a felsőtestébe, amikor is az őt szállító katonai konvojt váratlan támadás ért. Mielőtt eszméletét vesztette volna, készített pár fotót arról, amint újságírótársát épp ellátják az alakulat felcserei.

Tim Hetherington

Hetherington neve a World Press Photo-díjakkal és a Restrepo című (Sebastian Jungerrel közösen készített) dokumentumfilmjének megjelenésével vált világhírűvé. Az afganisztáni hegyekben állomásozó amerikai katonák mindennapjait bemutató film, ahogy a kritikusok fogalmaztak, behozta a háborút az emberek nappalijába. Olyan közelinek érződtek a karakterek és a szenvedésük, mint még soha. A Korengál-völgy után még számos alkalommal visszatért Afganisztánba, és tudósított a világ számos pontjáról.

Az arab tavasz 2011-es fellobbanásával fotóstársával, Chris Hondrosszal Líbiába utazott. A körbezárt Miszráta város védőit követték, amikor is 2011. április 20-án egy RPG-7-es rakétatalálat mindkettejük életét kioltotta. A halála előtti napon a következőket írta Twitter-oldalára: „Az ostromlott líbiai Miszrátában. Kadhafi erői válogatás nélkül bombáznak. A NATO-nak semmi nyoma."

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)