Szubjektív szempontok alapján összeállított heti tízes listánk a hadtudomány területén maradandót alkotók elméletei közül mutat be néhányat.
1. Carl von Clausewitz (1780-1831)
A katonacsaládból származó Clausewitz maga is hamar a katonaéletet választotta, már 12 évesen őrvezetőnek állt. A napóleoni háborúk idején egy rövid, kétéves megszakítást leszámítva 1806-tól 1815-ig a porosz hadseregben szolgált. „A háborúról” című, a hadtudomány egyik alapművének számító írásával úgy alkotott maradandót, hogy az befejezetlen maradt, még átdolgozásra várt. Ebben meghatározta a háború fogalmát, mely szerint „a háború erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.” A politikum kiemelt szerepét szintén felismerte, erre utal elhíresült megállapítsa: „a háború a politika folytatása, más eszközökkel.” Emellett – a mű terjedelmére tekintettel a teljesség igénye nélkül – fontos eleme a háború kettősségének megállapítása (amelyet ma direkt és indirekt hadviselésként különítünk el), a hadvezér szerepének felismerése, különösen a véletlen és a szerencse súlyával összevetve, a döntő csaták kérdésköre, a terep jelentősége, illetve a védelem kapcsán a fegyveres nép kiemelt szerepe.
2. Zrínyi Miklós (1620-1664)
E listán mindenképp szerepelnie kell Zrínyi Miklósnak, a magyar katonai nyelv megalapozójának. Nem érdemes csupán egy írását kiemelni, hisz számos művével maradandót alkotott a hadtudomány terén. A „Tábori kis tracta” központi témája a hadseregszervezés, kiemelten kezelve az ellátás kérdéskörét, illetve a táboroztatást. A „Vitéz hadnagy” című művében – címéből fakadóan – körül járja a vitézség gondolatát, illetve ebben ír a szerencse kérdésköréről is. Az állandó, magyar hadsereg felállítását övező problémákat pedig a „Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság” című művében listázza.
3. John Fuller (1878-1966)
A páncélos háború elméletének atyja - felismerve, hogy a háború jellege megváltozott - , a jövő hadseregét egy kislétszámú, magasan szervezett, állandó harckészültségű erőként határozta meg. Úgy vélte, hogy a mozgékonyság és a tűzerő, ezzel pedig a gyors győzelem eszköze a harckocsik és gépesített csapatok alkalmazása. A légierőnek elsősorban támogató szerepet írt elő.
4. Liddell Hart (1895-1970)
Liddell Hart a fegyveres konfliktusok sikerének nyitját a fegyvernemek közötti együttműködésben látta, kiemelve, hogy a harckocsik nem képesek egyedül kivívni a győzelmet. A harcjárművek helyes alkalmazását döntő ponton, tömegesen, a légierővel együttműködve képzelte el, külön kiemelve a légideszantot.
5. Erich Ludendorff (1865–1937)
Az első világháború kiemelkedő német tábornokához fűződik a totális háború elmélete, mely szerint a háború mindenre, így a civil lakosságra is kiterjed, hadszíntérré változtatva a hátországot. A totalitás lényege, hogy döntő helyen, döntő erőfölénnyel kell az ellenségre csapást mérni, maximális meglepés mellett. Mindezt úgy, hogy a siker elérése érdekében minden eszköz megengedett. Ezt támogatva a politikának mindenkor a háborút kell szolgálnia.
6. Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij (1893-1937)
A mély hadművelet elméletének kidolgozása kapcsán három nevet szokás emlegetni: Vladimir K. Triandafillovét, Gregorij Sz. Isszersonét, illetve Tuhacsevszkijét. Az elmélet alapja a többlépcsős támadás, amelynek második, úgynevezett rohamlépcsőjében játszanak szerepet a harckocsik. Feladatuk, hogy tüzérségi támogatás mellett az ellenség harcászati mélységét áttörjék, ezzel megalapozva az utolsó, sikerkifejlesztő lépcső feltételeit. Bár az elmélet nagy jelentőséget tulajdonított a légierőnek is, alapvetően a gépesített csapatok támogatásáért felelt.
7.Ernesto Guevara (1928-1967)
Che Guevara marxista forradalmár, gerillavezér, a kubai forradalom egyik legendás alakjának munkái közül ki kell emelni „A gerillaharcos kézikönyve” című írását, amely egyfajta útmutató elsősorban a gerillacsoportok parancsnokainak. Szerinte a sikernek alapvetően két kulcsa van: az úgynevezett foco, a forradalmi tűzfészek, amelyet a gerillák magja ad, illetve a nép támogatásának megszerzése. Ezeket egészíti ki a terepismeret és az olyan nem katonai eszközök használata, mint a sztrájk vagy a szabotázs.
8. Denisz Vasziljevics Davidov (1784–1839)
Davidov, aki szintén a gerilla hadviselés egyik kiemelkedő alakja, 1812-ben a franciák invázióját megállítani kívánó orosz partizánosztagok egyik parancsnoka volt. Az általa folytatott partizánháború egyik központi eleme az ellenség utánpótlásának pusztítása volt, kihasználva ezzel a francia tömeghadsereg legnagyobb gyengeségét. Emellett hangsúlyozta a partizánok összehangolt tevékenységének, illetve a reguláris erőkkel való együttműködés jelentőségét is.
9. Giulio Douhet (1869-1930)
A légiuralom atyja a légierő szerepét olyan fontosnak vélte a jövő háborúiban, hogy minden esteben a fejlesztésére való törekedést javasolta, akár a többi haderőnem rovására is. Ennek legfőbb oka, hogy a légitámadások szinte kivédhetetlenek voltak, ezzel együtt hatalmas anyagi és morális pusztítással jártak. A polgári célpontok támadásával megjelent az indirekt hatáskeltés is, mint kiemelt elem.
10. Alfred Thayer Mahan (1840-1914)
Mahan, akit a 19. század egyik legjelentősebb amerikai stratégiájának szokás nevezni, úgy vélte, hogy nagyhatalommá csak egy jelentős haditengerészettel rendelkező nemzet emelkedhet. Tengeri uralom elméletének alapját a tengeri útvonalak birtoklása adja: a haditengerészet céljaként – az ellenséges flotta megsemmisítésén túl – a saját tengeri közlekedés és kereskedelem biztosítását, illetve az ellenség hasonló törekvéseinek gátlását határozta meg. Felismerte a stratégiai támaszpontok és bázisok létesítésének szerepét is a hatékony erőkivetítés érdekében. Emellett rávilágított arra, hogy a tengeri uralomhoz nem elegendő katonai erő, hisz egyéb tényezők, mint a földrajz vagy a nemzet akarata is kihatnak rá.
