A hidegháború legforróbb pillanatai

A berlini blokád és légihíd

A berlini blokád és az enyhítésére létrehozott légihíd a hidegháború első jelentősebb eseménye volt, ekkor kerültek először nyíltan és közvetlenül egymással szembe a szuperhatalmak. A szovjetek azért vezették be a blokádot a szövetségesek által megszállt Nyugat-Berlinben 1948 júniusában, hogy rákényszerítsék akaratukat a nyugati hatalmakra, s megakadályozzák az általuk bevezetett német márka forgalomba kerülését a szovjet szektorban. A szovjet csapatok nemcsak a Nyugat-Berlinbe vezető utakat és vasútvonalakat zárták le, hanem a hajózási útvonalakat is. Mindössze a légifolyosókat hagyták nyitva. A blokád miatt súlyos ellátási zavarok léptek fel Nyugat-Berlinben. A nyugati megszállási övezet katonai kormányzója, Lucius D. Clay úgy vélte: a blokádot csak katonai erővel lehet megtörni, ám Truman amerikai elnök ezt – a harmadik világháború kirobbanásának veszélye miatt – nem engedélyezte. Ekkor született meg a légihíd ötlete. 1948. június 26-án a berlini Tempelhof repülőtérre megérkezett az amerikaiak által Operation Vittles névre keresztelt katonai művelet első repülőgépe. A britek Plane Fare néven indították el saját légihídjukat két nappal később, ők a gatowi repülőteret használták. A franciák pedig a Tegel-reptérre szállítottak. A légihíd segítségével majdnem egy éven át sikerült Nyugat-Berlin polgári lakosait ellátni. A katonai művelet – akkori árfolyamon – 224 millió dollárba került. 1949 februárjában a szovjetek belátták, a blokád nem tartható fenn tovább, így ezt követően már a légihídra sem volt szükség.

A koreai háború

A hidegháború első fegyveres konfliktusa a koreai háború volt. A második világháborút követően Koreát − a 38. szélességi foknál – kettéosztották. Az északi részen a szovjet, délen pedig az amerikaiak felügyelték a japán haderő lefegyverzését és kivonulását. 1945 decemberében a nagyhatalmak megállapodtak arról, hogy egy összkoreai kormányt állítanak fel, az északi kommunista párt azonban elszabotálta ezt a megállapodást. A félsziget egyesítését az ENSZ elé vitték, ahol úgy döntöttek, hogy egységes kormányt kell létrehozni. Miután a déliek kimondták, hogy „akár fegyverrel is érvényt szereznek az ENSZ határozatának", észak-koreai csapatok – ahogy a hivatalos közleményekben megjelent: „megelőzésként" – 1950. június 25-én támadást indítottak a déli országrész ellen. Gyors ütemben haladtak előre, s június 28-án elfoglalták Szöult. Másnap Truman elnök parancsot adott az amerikai csapatok bevetésére. Az amerikaiak vezette, tizenöt ország katonáiból álló ENSZ-erők 1950. szeptember közepén szálltak partra, és hamarosan a kínai határig nyomultak előre. Novemberben szovjet fegyverekkel felszerelt „kínai önkéntesek" kapcsolódtak be a harcokba, akiket az amerikaiak már nem tudtak visszaverni. Hamarosan elfoglalták Phenjant és Szöult is. A déli fővárosból még sikerült kiűzni őket, ám 1951 tavaszára a front a 38. szélességi fok közelében megmerevedett, majd nyáron megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. A háború az 1953. július 27-én aláírt panmindzsoni fegyverszüneti szerződés megkötésével ért véget, ami egyben a két Korea végleges szétszakadását is jelentette. A két ország hivatalos békét azóta sem kötött egymással, így jogilag a mai napig hadban állnak. A koreai háborút a történészek a harmadik világháború főpróbájának is szokták nevezni.

Az U2-es incidens

1960. május elején új szakaszába lépett a hidegháború. A szovjet légierő ugyanis lelőtt egy 21 ezer méter magasságban szálló U2-es kémrepülőgépet, s pilótáját, Francis Gary Powerst fogságba ejtette. Az ügy érdekessége, hogy az incidens egybeesett a győzelem napja alkalmából rendezett szovjet hadiszemlével, illetve mindössze két héttel előzte meg Dwight D. Eisenhower amerikai elnök, valamint Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár párizsi csúcstalálkozóját – ami az eset miatt végül is elmaradt. A gép egy pakisztáni támaszpontról, Peshawarból szállt fel, s a norvégiai Bodőbe tartott. Nem ez volt az első alkalom, hogy amerikai gépek mélyen behatoltak a szovjet légtérbe. Az U2 lelövése előtt már huszonnégy bevetést fedezett fel a szovjet légvédelem. A fegyvertelen kémrepülőgép óriási fölényben volt az akkoriban rendszeresített MiG-17-es vadászgépekkel szemben: képes volt 25 kilométeres magasságban 800-900 kilométer per órás sebességgel repülni, míg a szovjet vadászgépek csupán 16 kilométeres magasságig tudtak felszállni. Powersnek az volt a feladata, hogy felmérje, s fényképeket készítsen a potenciális szovjet nukleáris csapásmérő objektumokról. Bár a szovjet légierő bemérte a gépet, az elfogóvadászok nem jártak sikerrel, ezért több SA-2 légvédelmi rakétát lőttek ki rá. Az egyik rakéta – bár jóval a gép mögött robbant − megsértette a farokrészt, emiatt a repülő irányíthatatlanná vált. A pilótafülke ugyan nem károsodott, de a zuhanó gépből Powers katapultált. Földet érése után fogságba esett. A gép elvesztését négy nappal később a NASA jelentette be: azt a látszatot keltve, hogy a repülő az ő kötelékükbe tartozott. Hruscsov eleinte nem árulta el, hogy élve fogták el a pilótát, különleges játékba kezdve és így csalva csapdába az amerikaiakat. A pilótát bíróság elé állították, ahol bűnösnek vallotta magát. Három év börtönbüntetésre és hét év kényszermunkára ítélték. Közel két évet le is töltött a büntetéséből, amikor 1962-ben egy lebukott orosz KGB-ügynökre, Rudolf Abelre cserélték ki Potsdam városában, a Glienicke-hídon.

A berlini fal megépítése

Berlin nemcsak a blokáddal és a légihíddal, hanem a két megszállási övezet közé épült fallal is bekerült a hidegháború legforróbb pillanatai közé. A Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó szögesdrót kerítést a Német Demokratikus Köztársaság hadserege – természetesen szovjet utasításra, mivel a vezetésnek nem tetszett, hogy a jobb élet reményében egyre több ember hagyja el az NDK területét, a fővároson keresztül, teljesen legálisan – 1961. augusztus 13-án, a hajnali órákban kezdte el építeni. Ezt a kerítést néhány nappal később felváltotta a betonból épített fal, amely a hidegháború egyik jelképe lett és egészen 1989. november 9-éig osztotta ketté Berlint. A fal az egyik legszigorúbban őrzött határ volt, az itt megkísérelt menekülések közül 125 végződött halállal, 62 esetben bizonyíthatóan a keletnémet határőrök által leadott lövések végeztek az áldozatokkal.

A kubai rakétaválság

A kubai rakétaválságot a mai napig a hidegháború legkomolyabb konfliktusaként emlegetik, olyan eseménysorozatnak, „amikor csak pillanatokon múlt az atomháború kitörése". A válság 1962 októberében robbant ki, miután amerikai felderítő repülőgépek felvételei alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió nukleáris töltetek hordozására alkalmas rakétákat telepít a karib-tengeri szigetre. A szovjetek azt gondolták, hogy a közepes hatósugarú rakétáik révén egyenlő félként tudnak az amerikai fenyegetéssel szembenézni, ha ezeket Kubába telepítik – az Egyesült Államok ugyanis korábban hatvan darab Thor nagy hatótávolságú rakétát telepített a brit Nottingham városa mellé; harminc Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát az olasz Gioia del Colle közelébe és tizenöt Jupitert a törökországi İzmir környékére. Ezek a rakéták közvetlenül is fenyegették a Szovjetuniót. Kennedy elnök október 22-én a televízióban jelentette be: felfedezték a szovjet létesítményeket Kubában. Ellenlépésként Kuba köré tengeri karantént vontak, de megkezdődött a szigetország elleni invázió előkészítése is. A szovjetek sem tétlenkedtek: a térségbe telepített tengeralattjáróik torpedóira nukleáris robbanófejeket szereltek. A kubai rakéták leszereléséért cserébe Hruscsov azt kérte, hogy az USA ne rohanja le a szigetet, emellett pedig a Törökországba telepített rakéták kivonását is követelték. Kennedy az első ajánlatot azonnal és nyilvánosan, a másodikat pedig titokban fogadta el, így a szovjet főtitkár október 28-án hivatalosan is bejelentette: kivonják Kubából az atomrakétákat.

A szuezi válság

Bár hivatalosan a szuezi válság az egyiptomiak és az ellenük fellépő izraeli-brit-francia csapatok közötti nemzetközi konfliktus volt, a háttérben a két szuperhatalom érdekei húzódtak meg, emiatt az 1956. október 29. és november 7. közötti eseményeket a hidegháború egyik epizódjának tekinthetjük. A konfliktus előzményei 1952-ig vezethetők vissza, amikor is egy katonai puccsal Gamal Abd en-Nasszer ezredes került hatalomra. Az új elnök az angoloktól való függetlenedés jegyében elérte, hogy 1954-re az angolok kivonták az első világháború óta ott állomásozó csapataikat a szuezi-csatorna övezetéből. Nasszer modernizálni kívánta Egyiptomot, mégpedig az egyik nagy álma, a Níluson, Asszuánnál épített hatalmas vízi erőmű megépítésével. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta, hogy finanszírozza a gát építését, Nasszer azonban túlzott önállóságot mutatott a kérdésben, ami nem tetszett az USA-nak, így júliusban kiszállt a projektből. Az egyiptomi elnök ekkor bejelentette: az ország egyedül is ki tudja fizetni a gát költségeit, mégpedig a Szuezi-csatorna államosításával, amit július 26-án végre is hajtott. A britek tisztában voltak azzal, hogy a világ elítélt volna egy nyílt katonai beavatkozást, ezért a csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését, valamint egy nemzetközi konferencia összehívását sürgették. A háttérben viszont − Izrael és Franciaország bevonásával − titkos tervet szőttek a csatorna visszaszerzésére. Az október 22-én megkötött sèvres-i titkos megállapodás értelmében az izraeliek a csatorna vonaláig elfoglalják Egyiptomot, ami után a britek és a franciák − béketeremtőkként fellépve − felajánlják az ország megvédését, amihez viszont meg kell szállniuk a csatorna környékét is. Ezzel egy időben ultimátumot intéznek Egyiptomhoz, hogy ki kell vonniuk a katonákat a csatorna térségéből. A megállapodásnak megfelelően Izrael október 29-én rohanta le Egyiptomot és foglalta el a Sínai-félszigetet, ám Egyiptom elutasította a brit-francia ultimátumot, így a koalíció bombázni kezdte Nasszer állásait, sőt november elején partra is szálltak. Ellenlépésként az egyiptomiak − a csatorna forgalmának akadályozására − több mint negyven hajót süllyesztettek el a víziúton és közvetlen közelében. A támadók erőfölényben voltak, így sikeresen képesek lettek volna befejezni akciójukat, ám végül is az USA és az ENSZ gazdasági és politikai nyomására befejezték a katonai műveleteket, fegyverszünetet kötöttek. A szuezi válság a Szovjetuniónak is jól jött: az egyiptomiak mellé álltak, így sikerült elterelni a figyelmet a néhány nappal korábban Magyarországon kitört forradalomról és a szovjet katonai beavatkozásról.

A vietnami háború

Nyolc év alatt több mint 54 ezer amerikai katona és csaknem egymillió vietnami vesztette életét a hidegháború legvéresebb fegyveres konfliktusában, a vietnami háborúban. Bár a harcok már 1946. decemberében megkezdődtek a francia gyarmati hadsereg és a Viet Minh csapatai között, az amerikaiak csak 1965-ben kapcsolódtak be közvetlenül a háborúba. A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnamban, illetve Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Kezdetben az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett Dél-Vietnami Hadsereg csapatai próbálták felszámolni délen, az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló, a vidéki falvakat uraló ellenállók és gerillák csapatait. A délen uralkodó politikai elnyomás és káosz miatt az ellenállók száma az évek során nem csökkent, sőt emelkedett – ekkor érkeztek az első harcoló egységek az országba. Az északiak többször is megkísérelték a déli országrész megszállását, ezt azonban az amerikaiak mindannyiszor megakadályozták. Ugyanakkor az Egyesült Államokban egyre erőteljesebb, háborúellenes hangulat alakult ki. A véres harcokkal párhuzamosan béketárgyalások is zajlottak az egymással szemben álló felek között: az észak-vietnami és az amerikai küldöttség végül 1972-ben állapodott meg arról (a dél-vietnamiak tudta nélkül), hogy az amerikai csapatok elhagyják az országot. Erre végül is 1973-ban került sor. A támogatás nélkül maradt délieket – a békeszerződést megszegve – 1975-ben lerohanták az északiak és 1976-ban Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesítették az országot.

A holdra szállás

1969. július 20-án először lépett ember a Hold felszínére. Neil Armstrong és Edwin Aldrin történelmet írt, ehhez azonban hosszú folyamat vezetett, ami a hidegháborús katonai szembenállás jó példája. Az űr meghódításáért indított verseny első felvonását a Szovjetunió nyerte, amikor Jurij Gagarint sikerült kilőni a világűrbe, ám ezt az előnyt hamar behozta az Egyesült Államok. A Hold meghódításáért folytatott küzdelemben pedig kétségtelenül az amerikaiak voltak a sikeresebbek. Érdekesség: a kiélezett hidegháborús verseny ellenére a holdra szállás enyhítette a feszültséget a két szuperhatalom között és elvezetett az amerikaiak, illetve a szovjetek mai napig tartó világűrbeli együttműködéséhez.

A csillagháborús program

Ha már a világűrnél tartunk, a hidegháború legforróbb pillanatai között feltétlenül meg kell említenünk a Ronald Reagan nevével fémjelzett stratégiai védelmi kezdeményezést, népszerűbb nevén a csillagháborús programot. Az 1983. március 23-án beindított program célja az volt, hogy földi és űrbéli telepítésű fegyvereket hozzanak létre a stratégiai atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták ellen. A program eredetileg olyan rendszerekkel foglalkozott, amelyek célja egy szovjet támadás semlegesítése volt. A fenyegetés csökkenésével azonban a program iránya is inkább kisebb rendszerek felé tolódott, amelyek véletlen vagy korlátozott számú kilövés leküzdésére irányultak. A stratégiai védelmi kezdeményezés által indított kutatások és fejlesztések számos, napjainkban is használatos eljáráshoz és rendszerhez vezettek, a teljes stratégiai védelmi rendszer azonban soha nem készült el. Egyöntetű vélemények szerint az amerikaiak csillagháborús programja hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió elveszítse a fegyverkezési versenyt, megroppantsa az ország gazdaságát és így közvetve a szuperhatalom széthullásában is szerepe volt.