A két „negyvennyolcas” Egyed

De kezdem a legelején. Amikor gyermekkoromban hallottam anyai nagyapám édesapjáról, két dolgot említett meg róla a családi legendárium. Az egyik, hogy viszonylag idősen nősült és felesége, a dédnagyanyám 21 évvel volt fiatalabb nála; a másik pedig az, hogy részt vett és megsebesült az első világháborúban.

A „nyomozás” kezdete

Sajnos sokáig nem éreztem jelentőségét annak, hogy foglalkozzak dédnagyapám történetével. Amíg nagyapám élt, valahogy sosem került szóba az apja, így az öreg – aki több mint másfél évtizeddel a születésem előtt halt meg – életéről a bevezetőben említett két tényen kívül semmit nem tudtam.

A Nagy Háború kitörésének centenáriuma környékén fészkelte be magát a gondolat a fejembe, hogy ki kellene derítenem: száz év távlatából mi maradt fenn róla. Sajnos ekkor már nagyapám sem élt, így nem tudtam megkérni arra, meséljen nekem az apjáról. Amit egyébként korábban saját magától soha nem tett meg…

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz (HM HIM) fordultam segítségért, kérve a szakembereket, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fennmaradt levéltári anyagaiból gyűjtsék ki mindazt, amit tudni lehet a dédnagyapámról. A válasz a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár bécsi kirendeltségétől érkezett. Nem sok, mindössze egyetlen beszkennelt A4-es lap, rajta a következő felirattal:

Egyed Ignácz, Inft., IR. Nr. 48. 7. komp. Ungarn, Zala, Orosztony, 1885; verw.

Azaz „lefordítva”: a Magyarországon, Zala megyében, Orosztonyban, 1885-ben született Egyed Ignácz gyalogos katona a 48. császári és királyi gyalogezred 7. századában szolgált és megsebesült. Vagyis hivatalos dokumentummal erősítették meg mindazt, amit a családi történetekből már amúgy is tudtam: dédnagyapám harcolt és megsebesült az első világháborúban. E soványka „dosszié” elkedvetlenített és letettem róla, hogy Ignácz papa történetét megírjam – mivelhogy nem volt mit.

Aztán idén nyáron – ahogy az újságírók mondják, az uborkaszezon közepén – hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a nevét a Google-ba. A találatok között akadt egy érdekes is. Eszerint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvéd hadseregének őrnagya, Egyed Ignácz a 63-as zászlóalj parancsnoka volt. Egy újabb kereséssel kiderült: a honvédőrnagy 1821-ben született a Pozsony vármegyei Szereden.

Az a bizonyos „vezérhangya” ekkor indult el és nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint a 63-as zászlóalj parancsnoka és a 48-as gyalogezred katonája távoli rokonságban állhat egymással, hiszen születésük között alig több mint hatvan év telt el, s hiába az ország két szegletében látták meg a napvilágot, azért mégsem olyan túl gyakori név az Egyed Ignácz. Spoiler: de, az. Legalábbis kétszáz évvel ezelőtt az volt…

Szekér Imre Tibor

Családfakutatás

„Egy idő után mindenkit érdekel a saját családfája. Egy huszonéves fiatal még nem foglalkozik az őseivel, de idősebbként már sokan tudni szeretnék, honnan is származnak.” A gondolat Szekér Imre Tibortól, a Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnökétől származik, aki segítségemre volt a kutatásban. És innentől fogva szándékosan nem használom a „nyomozás” szót, mert az Tibor szerint – aki évtizedeken keresztül az egyik rendvédelmi szerv operatív nyomozója volt – nyomozni csak büntetőeljárásban lehet, történelmi események, illetve saját családunk története után legfeljebb kutathatunk.

Tibor életének elmúlt másfél évtizedét azzal töltötte, hogy kikutatta a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred történetét. E kutatómunka eredménye pillanatnyilag két vaskos kötet – Háborús emlékek a császári és királyi 48. gyalogezredről 1914-1918. címmel –, amit az egyesület saját kiadásban jelentetett meg. A publikált anyag azonban nem tartalmazza az alakulatról fellelt összes információt, így hamarosan várható egy harmadik és egy negyedik kötet kiadása is.

„A 48-as gyalogezred gyakorlatilag végigharcolta az első világháborút. A harcok kitörésekor Szarajevóban, Nagykanizsán és Sopronban voltak zászlóaljai. Az 1., azaz a szarajevói – ma úgy mondanánk elit – zászlóalj azonnal a szerbiai frontra került, míg a 2-3-4. zászlóaljnál szolgáló katonák augusztus 9-én tettek esküt Nagykanizsán, ami után az orosz frontra vezényelték őket. Nagyon hamar, augusztus 23-án, Potok-Stany településnél estek át a tűzkeresztségen. Nagyon sokan meghaltak ebben az ütközetben” – elevenítette fel Tibor a 48-as gyalogezred közel 110 évvel ezelőtti történetét.

Megtudtam azt is, hogy az ezrednél nagyon sok Egyed vezetéknevű katona szolgált, Egyed Ignácz nevű bakáról azonban semmiféle dokumentum vagy adat nem maradt fenn. Mindössze a hivatalos veszteség értesítő, a Veszteség lajstrom 1916. március 16-án kiadott 313. számában említik meg, hogy megsebesült. Ez a dokumentum azonban ugyanaz, amit én 2014-ben már megkaptam a HM HIM-től.

A Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület elnöke szerint a veszteséglajstromba nem azonnal kerültek be az elesettek, a megsebesültek és az eltűntek, nem egyszer előfordult, hogy fél év is eltelt az „esemény” és a megjelenés között. Ennek alapján Tibor úgy vélte, hogy a dédnagyapám 1915 szeptembere és 1916 márciusa között sebesülhetett meg Galíciában, valahol Tarnopol/Ditkowce, Mszaniec, Zalosce települések közelében. Akkoriban ugyanis itt harcoltak a 48-asok és nagyon komoly veszteségeket szenvedtek el.

Ez még mindig nem valami sok – könyveltem el magamban, és csalódottságomat látva Tibor azt kérdezte tőlem: „Próbálkozott már családfakutatással?” Akkor még én sem hittem, de ezzel az egy mondatával a kutatás egy teljesen új területét nyitotta meg előttem.

Az ősfakészítés még egy évtizeddel ezelőtt is azok hobbija volt, akik felesleges szabadidejükkel nem tudtak mit kezdeni és sorra járták az ország levéltárjait, átnézve az itt található egyházi és polgári anyakönyveket. Ma, a digitális korban, már a számítógépünk elől sem kell felállnunk ahhoz, hogy néhány hét alatt több évszázadra visszamenőleg számos dolgot kiderítsünk felmenőinkről. Csak egy dologra kell vigyázni – figyelmeztettek azok, akik már nekiláttak családfájuk összeállításának –, e tevékenység függőséget okoz, nem lehet leállni vele… „Találkozunk öt év múlva, addig ugyanis nem látunk” – mondták mosolyogva az ismerőseim.

1914. augusztus 9-én a császári és királyi 48. gyalogezred (2-3-4. zászlóalj) tisztikara a frontra indulás előtti eskütételkor Nagykanizsán, a kiskanizsai Tölgyeserdő gyakorlótéren. (Mathea Károly nagykanizsai fényképész felvétele)

A legnépszerűbb családfakészítő weboldalt használva én is hamar sikereket értem el, szinte azonnal megtaláltam dédnagyapám születési és házassági anyagkönyvi bejegyzését. Kiderült, hogy a korábban említett veszteséglajstromban szereplő adattal ellentétben nem Orosztonyban született, hanem a településtől alig 50 kilométerre lévő, akkor még Zala, ma már azonban Veszprém vármegyében található Bazsi faluban, 1885. május 31-én. Néhány nap után már a szüleiről, a nagyszüleiről és dédszüleiről is találtam adatokat. Ez már elvileg az az időszak volt, amikor a Zala megyei és a Pozsony megyei Egyedek rokonságát vizsgálhattam volna. A feltételes mód nem véletlen, hiszen a kutatás ezen pontján újabb zsákutcába jutottam: sem a dédnagyapám, sem pedig a forradalom és szabadságharc honvéd őrnagyának vonalán nem találtam bizonyítékot a családi kötődésre, pedig a lehetőségeimhez képest mindent megpróbáltam, nemcsak a neten, hanem a Zala Vármegyei Levéltárban is. „Kétszáz év távlatából már kihűlt a nyom” – zártam le magamban szomorúan a kutatás ezen részét.

Amire a család még emlékszik…

Természetesen a történet nem lenne kerek, ha nem kérdeztem volna meg családom azon tagjait, akik még személyesen is ismerték dédnagyapámat. 88 éves nagymamám, dédnagyapám egykori menye úgy emlékezett Ignácz papára, hogy csendes ember volt, akit a felesége többször is legorombított azért, mert nem szeretett dolgozni. Nagymamám szerint e lustaság a háborúban szerzett tüdőlövésből fakadt, amiből sohasem gyógyult fel igazán az öreg. Arról is mesélt nagymamám, hogy dédnagyapám szeretett a kemence peremén üldögélni, szájából sosem hiányzott a pipa, a keze közelében pedig mindig ott volt egy pohár bor.

A kemence, a pipa és a bor elevenen él dédnagyapám legkisebb gyermeke, a most 85 éves Piroska néni emlékeiben is. Mint mondta, az apja a Nagy Háború előtt cselédként szolgált, a világégést követően azonban, sebesülése miatt, már nem tudott dolgozni. Ez azonban – a nagymamám által elmondottakkal ellentétben – nem tüdőlövés volt. „Nagyon keveset beszélt. Nemcsak a háborúról, úgy összességében. Ő nem az az ember volt, aki gyakran szólalt volna meg. Annyit tudok csak, hogy egy nagy összecsapásban sebesült meg. Itt nagyon sokan meghaltak. Neki a kezét lőtték át, így túlélte, de mivel nem találták meg azonnal az elesettek között, a halottak közé sorolták. Orosz asszonyok vették észre, hogy még él, ők vitték el magukkal és gyógyították meg. Állítólag egy nőtől született egy gyermeke, ezért küldték vissza Magyarországra, de itthon – mivel korábban halottnak nyilvánították – nem kapott semmiféle papírt. Az apjához, az én nagyapámhoz került haza, neki köszönhetően ismerkedett meg később az anyámmal, akivel 1927-ben házasodtak össze. A karját átlőtt golyót sosem operálták ki apámból, élete végéig benne maradt, talán még a halálához is köze volt” – mesélte Piroska néni.

A 48-as ezred katonái, valahol a fronton

Jól látszik, hogy az általa elmesélt történet nem vág egybe a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól kapott dokumentumban szereplő adatokkal, ahol egyértelműen sebesültként hivatkoznak Egyed Ignáczra. „A 48-as gyalogezred más katonájáról is hallottunk már hasonló esetet, így elképzelhető, hogy a dédnagyapját is valóban sebesültként tartották nyilván – merthogy valaki látta megsebesülni -, ugyanakkor hadifogolyként élte az életét éveken keresztül és úgy került haza” – mondta Szekér Imre Tibor, amikor felidéztem neki Piroska néni szavait.

Hogy mi lehet az igazság? Valószínűleg ez már soha nem fog kiderülni. Dédnagyapámról ugyanis nem maradt fenn semmi, sem egy dokumentum, sem egy igazolvány. Még egy fénykép sem készült róla soha – legalábbis ezt állítja a lánya. „Katonaként mindenkiről készítettek legalább egy fotót, így valamikor létezett, talán ma is létezik valahol ez a kép. Reménykedjen benne, hogy előbb-utóbb előkerül” – próbált nyugtatni Tibor.

Piroska néni arról is mesélt, hogy mit csinált dédnagyapám akkoriban, amikor ő született. „1937-ben éjjeliőr volt. Ahogy akkoriban mondták, ő volt Orosztony bakterja. Írni-olvasni nem tudó emberként ennek a munkának is örülhetett. Aztán abba kellett hagynia ezt is, hiszen a sebesülése miatt úgynevezett vándorgolyó alakult ki a testében. Többször hittük azt, hogy meg fog halni, de mindig túlélte. Állandóan panaszkodott, hol a mellkasa, hol a feje, hol a keze fájt. 1960-ban halt meg, akkor már Tatabányán lakott, nálam, mert anyámmal együtt elhoztam őket Orosztonyból. Sírja is ebben a városban, az újtelepi temetőben található, nem messze két fia, a testvérbátyáim síremlékétől” – mondta Piroska néni.

A császári és királyi 48. gyalogezred emlékműve Nagykanizsán

A szabadságharc őrnagya

A cikk bevezetőjében kettős portrét ígértem, így most következzen a másik „negyvennyolcas” Egyed története. A szabadságharc honvéd őrnagyának élettörténetét már részletesen feldolgozták a történészek. Sajnos ezen cikkeket, könyveket átolvasva sem bukkantam olyan nyomra, ami a Pozsony megyei, illetve a Zala megyei Egyedek rokonságára utalna. És a családfakutatásnál alkalmazott módszer is zsákutcának bizonyult.

Bona Gábor Az 1848/49-es szabadságharc tisztikara című könyvében azt írja, hogy Egyed Ignácz 1821. október 28-án született magyar nemes. Édesapja Egyed Ignác sótári ellenőr, édesanyja Hencze (Henczi?) Johanna. 1835-ben lett a Bécsi Hadmérnöki Akadémia hallgatója, 1845-ben pedig a 33. gyalogezred hadnagya. 1848 áprilisának közepétől a pesti nemzetőrség egyik kiképzője, júliustól pedig részt vesz a délvidéki harcokban. December közepétől a Debrecenben megalakuló 63. zászlóalj parancsnoka lett.

Bona Gábor szerint Egyed Ignácz őrnagy 1849. április 11-én, a Pest alatti Rákosmezőn vívott összecsapásban cserben hagyta zászlóalját, ezért Görgei tábornok parancsára felmentették a beosztásából. Április 17-én rangjáról leköszönve kilépett a hadseregből. „Miután Egyed, őrnagyja a 63-ik honvéd zászlóaljnak az ellenség előtt kétes magaviselete, a zászlóaljtól alaptalan, ok nélkül való eltávozása, és végre a zászlóalj helytelen vezénylete miatt — ezen zászlóaljnak erélyes parancsnokra van szüksége — ahhoz Grósz százados, rangra ugyan harmadik azon zászlóaljnál, de az előzést idősb századosa felett tehetségeinél fogva megérdemlő egyén – őrnagynak ajánltatik, és kinevezésének helybenhagyása kéretik” – írta 1849. május 8-án Görgei Artúr fővezér Kossuth Lajos kormányzónak. A levél Hermann Róbert hadtörténész „Görgei Artúr és Kossuth Lajos levelezésének kiadatlan darabjai” című tanulmányában jelent meg a Századok című folyóirat 1994-es 1. számában.

Buda ostroma (Than Mór festménye)

A 63. zászlóaljat így már nem Egyed Ignácz vezette, amikor 1849. május 21-én a honvédsereg katonái visszafoglalták Budavárát. Pedig e haditettben is szerepük volt. „A 63. honvédzászlóalj katonái azt a feladatot kapták, hogy a Krisztina-városban a várfalhoz legközelebb eső házakban helyezzék el a létrákat. Május 21-én éjfél után a zászlóalj katonái a nádori istállók felől indultak rohamra. Míg a legénység egy része a létrákat támasztgatta a falaknak, a többiek puskatűzzel igyekeztek lefogni az ellenség lövészeit. A létratámasztgatók közül sebesültek meg a legtöbben. Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a cs. kir. csapatok már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében bújtak meg, s amikor számuk néhány száz főre növekedett, megindultak a Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre. Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a Várban már nem került tűzbe” – olvasható a budaihonvedek.hu weboldalon.

Azt már megint csak Bona Gábor könyvéből tudjuk, hogy Egyed Ignáczot a szabadságharc után, Aradon megfosztották tiszti rangjáról és három év várfogságra ítélték, ám Haynau 1850. március 14-én kegyelemben részesítette. Később pénzügyőr lett, de a pesti Honvédegylet tagjaként is sokáig tevékenykedett. Nyugalmazott pénzügyi biztosként Budapesten hunyt el, 1902. szeptember 22-én.

Végszó gyanánt…

Szerettem volna számomra kedvező eredménnyel zárni a kutatást, ám a történelem ezúttal sajnos nem akarta a happy end-et. Az „aktát” persze nem zárom le, tovább gyűjtöm az információkat, hiszen lehet, hogy egyszer, valahol előbukkan egy újabb nyom: fotó, adat, anyakönyvi bejegyzés, ami ismételt lendületet ad számomra. Szekér Imre Tibortól ígéretet kaptam arra, hogy ha a 48-as császári és királyi gyalogezredről folytatott további kutatásai során dédnagyapámról bármilyen információ előkerül, azonnal megosztja velem.

A két Egyed család rokonságra pedig halvány nyom lehet az, ami 1856-ban, Ráth Mór kiadásában megjelent „Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal” című könyv negyedik kötetében olvasható: „Egyed család. (Máskép Szabó). Egyed, máskép Szabó János, és fia György II. Ferdinánd király Prágában 1628-ki april 12-kén kelt czimeres nemes levélben nemesittetett meg, és az 1629-ben ki is hirdettetett, de az oklevélen a vármegye neve, hol a kihirdetés történt, már olvashatlan).

Egyed nevü család Zala megyében lakozik.

Ez, vagy más Egyed család czimere: kék mezben hármas halmon hátulsó lábain álló oroszlán, első jobb lábában kivont kardot tartva. A pajzs fölötti sisak koronájából egyszarvú emelkedik fel két elefánt orrmány között. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.

Egyed család birtokos Gömör vármegyében is, hol Egyed Imre Tibold-Darócz közbirtokosainak egyike. Hasonlóan Egyed nevü család Zemplin vármegyében is a nemesrendüek és Málcza helység közbirtokosai közé soroztatik.”

Szóval, reményeim szerint, folytatása következik…