Benjámin, Márton és Roland – a három hős kadét, akik múlt héten a Nyugati pályaudvaron megmentették egy idős úr életét. A kamaszok nem tétlenkedtek sokáig, azonnal megkezdték az elsősegélynyújtást és értesítették az Országos Mentőszolgálat munkatársait is.
A kilencedik osztályos veresegyházi diákokkal az esemény részleteiről, tanulságairól, valamint személyes hátterükről beszélgettünk.
Elmesélnétek pontosan, hogy mi történt múlt héten a Nyugati pályaudvaron?
Kovács Roland: Épp mentünk hazafelé, amikor egy idősebb ember előttünk összeesett a peronon, később kiderült, hogy epilepsziás rohama volt. Azonnal hívtam a mentőket, a két osztálytársam pedig stabil oldalfekvésbe helyezte a férfit és arról is gondoskodtunk, hogy a légútja szabad legyen. Szerencsére a mentők hamar megérkeztek, átvették tőlünk a férfi ellátását, majd betették a mentőautóba.
Az iskolai tanulmányaink során vagy az interneten sokszor belefutunk különféle oktatóanyagokba, az emberek többsége mégsem tudna szakszerű elsősegélynyújtást végrehajtani. Ti hogyan szereztetek ilyen stabil tudást?
K. R.: Nagyjából egy hónapja szereztük meg a jogosítványunkat, és ezzel együtt elsősegélynyújtást is tanultunk. Jó oktatóinknak hála, elsajátítottuk, mit kell tenni, de állampolgári kötelezettségünk is ilyenkor segíteni.
A híradások szerint a felnőttek csak tétlenül figyeltek, illetve megdöbbentő módon elkezdtek kamerázni. Hogy lehet, hogy pusztán ti léptetek oda a férfihez?
K. R.: Minket is meglepett, hogy senki sem segített, inkább kikerültek minket. Formaruhában voltunk, ezért azt gondolhatták, hogy tudjuk a dolgunk és megoldjuk a problémát.
Homoki Márton: Ez volt az első alkalom, amikor sürgős helyzetben kellett segítséget nyújtanunk.
Szerintetek hogyan lehetne elérni, hogy az emberek felkészültebbek legyenek hasonló esetekben?
Tóth-Rabei Benjámin: Középiskolában kötelezővé tenném az elsősegély oktatást és a vizsgát is.
Ha úgy alakulna, hogy ismét szükség lenne rátok, még magabiztosabban viselkednétek?
K. R.: Szerintem legközelebb sokkal rutinosabban fogunk segíteni, hiszen ez a mostani első alkalommal minket is eléggé meglepett.
Mennyire ment híre az esetnek otthon és az iskolában?
H. M.: Édesanyám hívta fel rá a figyelmemet, hogy a veresegyházi hírlapban valaki megírta a történetet, később az iskolában is megtudták, pedig nem beszéltünk erről szinte senkinek.
K. R.: Szerintem egyébként az osztálytársaink is megállnák a helyüket ilyen helyzetben, hiszen honvéd kadét osztályról van szó. Ugyan még csak kilencedikesek, de talpraesettek vagyunk.
Hogyan látjátok a jövőtöket? Gondolkoztok már a továbbtanuláson?
K. R.: Én mindenképpen a honvédségnél kívánok elhelyezkedni. A Than Károly Ökoiskola után a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen képzelem el a jövőmet, és harcihelikopterpilóta szeretnék lenni.
H. M.: Hasonló utat képzelek magamnak, csak én TEK-es lennék. Ebben segít a jelenlegi iskolánk.
T-R. B.: Ezt az útvonalat követném én is, később a tüzérségnél szeretnék szolgálni.
Végül kicsit meséljetek magatokról: van-e valamilyen hobbitok, hogyan szoktatok kikapcsolódni?
K. R.: Leginkább sportolással és zenehallgatással töltöm a szabadidőmet. Főleg motorozom és biciklizem.
H. M.: Együtt járunk konditerembe, és gyakran motorozunk is.
T-R. B.: Ha van rá lehetőség és jó az idő, én is inkább a szabadban töltöm az időmet. Az edzőterem mellett gyakran motorozunk a barátainkkal.
