A kihívás napja

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2011. március 13. 13:25

A korábbiaknál is extrémebb, embert próbáló verseny volt az idei első 54-es kihívás. Több száz versenyző között megmérette magát még a radarezred parancsnoka is. Nappal meleg volt, éjszaka jó hideg. A táv összesen ötvennégy kilométer, akadályokkal és egyéb nem várt megoldandó problémával megspékelve. Ki győzött végül? Szerintem mindenki, aki teljesíteni tudta a távot. Mert már önmagában ez sem volt túl könnyű…

Az egész azzal kezdődött, hogy a több mint száz versenyző vonatra szállt Veszprémben, majd leszálltak a Porva-Csesznek nevű kis bakonyi állomáson. Ide vasúton kívül körülbelül csak gyalog, illetve terepjáróval lehet eljutni.Meg is lepődtek a békés kirándulók, amikor Zircnél felszállva meglátták a kocsikban beszélgető és térképet böngésző katonákat.

– Mi az? Már a sereg is vonaton utazik? – szellemeskedett egy fiatalember.

– Most még igen, de aztán majd kirándulunk is egy kicsit – jött a válasz.

Ez persze eléggé enyhe megfogalmazás, ugyanis a Veszprémi Honvéd SE szervezte két napos túlélőverseny évről-évre keményebb kihívás elé állítja a nevezőket és – ne hallgassuk el ezt se – időnként különös helyzeteket teremt. Néhány évvel ezelőtt például az egyik érintő pontot éppen itt, a Porva-Csesznek vasútállomás közelében rejtették el a szervezők.

A csapatok általában hajnalban érkeztek meg erre a helyre és döbbenten szembesültek azzal, hogy a büfé nyitva van! A büfés néma csendben könyökölt a pulton és várta a versenyzőket, majd udvarias mosollyal kiszolgálta őket. Utána hamarosan virradt…

A március 12–13-ai verseny viszont innen indult és a szervezőknek itt és most még nem kellett rejtegetniük az ég világon semmit. Az első akadály ugyanis mindenki számára világos volt, mint a nap: kötélhídon, kidőlt fákon vagy egy széles bot segítségével át kellett kelni a patakon. Képzelhetik, hogy ha ez volt a bemelegítés, akkor milyen lehetett a többi akadály…? (Azt hiszem, hogy a szervezők sokat csuklottak éjjel, annyit emlegették őket a versenyzők.) A versenykiírásban az szerepel, hogy a verseny, a kihívásokat kedvelő, elszánt katonák részére lehetőséget ad a tájékozódó képesség, az állóképesség és a túlélő képesség fejlesztésére.

Gyorsan tegyük hozzá: a 3–5 fős csapatok – férfi, női és vegyes egyaránt – így utólag talán ezt a megfogalmazást is túl finomkodónak találják … Mert az egyes érintőpontok felkutatásához hol be kellett hatolni a mocsárba, hol fára kellett mászni, hol pedig ki kellett találni azt, hogy a pont egy zsinórón lóg lefelé a szakadékba. Ha mindez pedig nem lenne elég, akkor vessünk egy pillantást a csapatok felszerelésére: négy liter víz minimum, sebkötöző csomag, kés, tűzszerszám, zseblámpa pótelemekkel, minimum három milliméter átmérőjű, tíz méter hosszú kötél, tájoló, íróeszköz, jegyzetlap. Aztán még: Bakony turista térkép, GPS, váltás cipő, esővédő, térképvédő fólia, több pár száraz zokni, gyújtós, energia ital, termosz, táplálék kiegészítők, hálózsák, polifoam és tisztálkodó felszerelés. Ezeket még mind cipelni kellett, pedig ötvennégy kilométer teher nélkül sem piskóta.
Közben a csapatok nagy része átkelt az első akadályon, (ezt időnként egy-egy, a patakba esett telefon bánta), majd felrohantak a meredélyen a rajtponthoz, utána pedig indult a nagy menet. Hol gyors menetben, hol pedig futva.

Igen, sietni kellett, mert aki nem érte el vasárnap tizenegy óráig a célt, az automatikusan kiesett a versenyből. Aki pedig esetleg feladta a küzdelmet, annak is saját magának kellett megoldani a visszautazást.
Én vonattal mentem vissza Veszprémbe. Egy darabon velem tartott az egyik szervező is. Mosolygott és közben kissé zavartan megvakarta a fejét. Aztán így szólt: – Nem tudom miért indultak ellenkező irányba… így nem fogják elérni sötétedés előtt a csúcsot…