A legendás T-72-es harckocsi

Szöveg: Tamás Tibor | 2012. március 6. 16:19

Miután egy időszak lezárult a Magyar Honvédség életében s hadtörténetté válik, egyszersmind új szakasz veszi kezdetét. Ezért hasznos, ha a múlt, a harceszközök használatának tapasztalatait az egykor azokat rendszerbe állító és használó katonák, a haditechnikai kutatás-fejlesztés, valamint az ipar képviselői, a tudományos kutatók közös konferencia keretében beszélik meg. Ennek érdekében a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) egy tanácskozássorozatot szervezett. Az első rendezvényre, „A T-72 harckocsi a Magyar Néphadseregben” című konferenciára március 6-án, kedden került sor.

A konferenciára érkező vendégeket köszöntve dr. Bonhardt Attila ezredes (képünkön balra), a HM HIM Hadtörténeti Levéltár és Irattár igazgatója elmondta: az eszmecseréken sorra veszik a különböző fegyvernemeket, s mivel a harckocsi kiemelkedő közöttük, ezt választották elsőnek.

Bonhardt Attila a kezdetekről szólva kifejtette: a trianoni tilalom ellenére sikerült egy magasan képzett szakembergárdát kialakítani, sőt a gyártást megindítani, ami 1948 után új szakaszba lépett. Ezen belül is új fejezetet nyitott 1978-ban a T–72-es harckocsik megjelenése. Ez a harci eszköz a legkorszerűbb s egyben az utolsó szovjet gyártású harckocsi volt, amelyet az egykori Magyar Néphadsereg rendszeresített és használt.

Az előadások sorát Szekeres József nyugállományú ezredes (képünkön) kezdte, aki az új harci eszköz rendszerbe állításának körülményeit s következményeit vázolta. Mint elmondta: a T–72-es magyarországi megjelenése rendkívül gyors ütemű fejlesztéseket követelt meg, ugyanis a Magyar Honvédség minden területét érintette, a szervezeti módosításoktól a kiképzés korszerűsítésén át a logisztikáig.

Ezután részletesen taglalta a harckocsi előnyeit s hátrányait, hangsúlyozván, hogy gyakorló tatai páncélosparancsnokként, majd a harckocsizó tanszék vezetőjeként meggyőződhetett a T–72-es korszerűségéről.

Elmondta: egyszerű kezelhetősége, könnyű kiszolgálhatósága, tűzereje s mozgékonysága kiváló eszközzé és időtállóvá tette; jellemző, hogy még 40 év után is rendszerben van.

Szekeres ezredes kiemelte: a magyar katonák nagyon szerették a T–72-est: a korabeli (bolygóműszeres erőátvitelű, lézeres, infrasugaras) csúcstechnika képviselőjének tekintették, s beceneveket adtak neki. Technikai megoldásai 10–15 év múltán kerültek át a polgári szférába.

Az egykori főtiszt kiemelte: ez a harckocsi is azzal vált hatékonnyá, hogy teljes körű kiszolgálást, logisztikát kapcsoltak hozzá.

Következő előadóként Szollár János nyugállományú alezredes – szintén egykori harckocsizó parancsnok – az egész pályafutását végigkísérő T–72-essel kapcsolatos élményeit, tapasztalatait osztotta meg az eszmecsere résztvevőivel, kitérve arra is, hogy szakmailag szinte szerelmesek voltak e harci eszközbe.

Dr. Rusz József nyugállományú mérnök ezredes (képünkön a pulpitus mögött) – Szekeres Józsefhez hasonlóan – a Malinovszkij Páncélos Akadémián ismerte meg részletekbe menően a T–72-es használatát és tulajdonságait.

Előadásában a típusképzésről és a – szomszédos országokban végzett – térségi típuskörnyezeti, valamint környezeti és üzemeltetési hatásvizsgálatról nyújtott átfogó ismertetést. A számok s a tények tükrében kiemelte a javító-, illetve vontatókapacitások, -készletek jelentőségét.

A továbbiakban Germuska Pál, a HM HIM kutatója a T–72-es korabeli nemzetközi gyártásszakosításáról, Rejtő István a hazánkban alkalmazott típusokról, Pánczél Mátyás pedig a harckocsi történetéről beszélt.

Zárszavában Zsitnyányi Attila, a Magyar Védelmiipari Szövetség elnöke hangsúlyozta: üdvözlendő a honvédelmi vezetés eltökélt szándéka és céltudatos törekvése a magyar védelmi ipar újjászervezésére.