A magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája

A németeknek a kezdeti 1941-es sikerek után muszáj volt csapatokat követelniük a szövetségesektől a keleti frontra, hiszen a Szovjetunió ellen tervezett „blitzkrieg" nem alakult a tervek szerint. A Vörös Hadsereg ellentámadása 1942 elejére olyan veszteségeket okozott nekik, hogy egyértelművé vált: nagyobb mértékben kell majd támaszkodniuk a szövetségesek támogatására. Ennek jegyében Adolf Hitler Horthy Miklós magyar kormányzónak is levelet írt a német követelésekkel, majd 1942 januárjában hazánkba érkezett Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy, akik Bárdossy László miniszterelnökkel folytatott tárgyalásaik során szóban is nyomatékosították: Németország igényt tart a magyar királyi honvédség átfogó részvételére.

Noha Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke egyértelműen jelezte Ribbentropnak: a magyar haderő nem áll készen a Szovjetunió elleni háborúra, ekkor már nem volt visszaút, a németek úgy gondolták, hogy mindenképpen hasznát tudják venni a magyar alakulatoknak a fronton. A kérés visszautasítása a korabeli geopolitikai környezetben egyébként sem igazán merülhetett fel komolyan, hiszen az Észak-Erdélyt visszaszerezni akaró románok azonnal igent mondtak Hitler minden kérésére, így Budapest sem vonhatta ki magát a dologból – főleg, hogy a kormány újabb elvesztett trianoni területek visszacsatolását is remélte a pozitív döntéstől. Ugyanakkor az eredeti formában így sem tudták teljesíteni a berlini kéréseket, hiszen Hitler száz százalékban igényt tartott volna a magyar erőkre: hosszas tárgyalások során sikerült is reálisabb szintre leszorítani Németország igényeit. Viszont a csapatokat hadászati szempontból a németek alá rendelték. Bárdossy január 20-án biztosította Berlint, hogy Magyarország „hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni" a keleti fronti részvétel terén.

A 2. magyar hadsereg kormányközi egyezmény alapján indult meg az olasz frontra, az 59 éves Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. A 207 ezer fős hadseregben a korabeli sorállomány több mint ötöde is ott menetelt, nem beszélve számos tartalékosról, illetve a munkaszolgálatosokról, akiknek aránya a 10 százalékot is kitette. Berlin kiegészítést ígért a korszerűtlen és hiányos fegyverzettel útra kelt csapatoknak, de csak szóban – ezt később nem is tartották be. Hogy csak néhány példát említsünk, a páncéltörő fegyverek terén például elég komoly hiányosságok mutatkoztak, de javarészt ugyanígy korszerűtlen eszközökkel indultak útnak a páncélosok, és a légierőnél is hiány mutatkozott kellően modern felszerelésből, ráadásul a karbantartás is folyamatos problémákat okozott. Ugyanakkor a hadvezetés egyrészt bízott a német ígéretekben, másrészt a többség gyors győzelemre számított.

A magyar haderő − a német 2. és 6., az olasz 8., a román 3. hadsereggel, illetve a német 4. páncéloshadsereggel együtt − a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B" hadseregcsoport alárendeltségében, 1942. június 28-án kapcsolódott be a keleti fronton dúló harcokba. A magyarok július 7-én érték el a Dont. Az előrenyomulás a hosszú heteken át húzódó hídfőcsaták után később Voronyezs és Pavlovszk között, egy mintegy 208 kilométeres szakaszon torpant meg, ahol a katonák védekezésre rendezkedtek be, és egész nyáron sikertelenül akarták felszámolni a Don nyugati partján megmaradt hídfőállásokat. Eközben több mint 30 ezer embert veszítettek, miközben a végletekig kimerültek, gyakran élelmezési és utánpótlási problémákkal küszködtek. A magyar hadvezetés egyre csak sürgette a németeket, hogy végre juttassák el a csapatokhoz az imént említett, beígért felszerelés- és fegyverzet-kiegészítést, ám a kérések – jelentős mértékben a hadszíntéri nehézségek miatt – süket fülekre találtak, Berlin nem teljesítette a megígért vállalásokat. A helyzet csak rosszabbra fordult 1942 késő őszén, amikor a sztálingrádi csatában elszenvedett kudarcokat követően a németek fokozatosan megkezdték csapataik kivonását a doni térségből. Ekkor már sejteni lehetett: katasztrófa lesz a dolog vége.

A Vörös Hadsereg, konkrétan a 40. szovjet hadsereg végül január 12-én indult meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet keretében, -35 fokos fagyban az urivi hídfőtől, és már az első napon 8-12 kilométer mélyen ékelődött be a magyar védelembe. Két nappal később megindult az offenzíva a voronyezsi front középső és déli részén is, ahol a 3. harckocsi-hadsereg felőrölte a magyar védelmet, és nagyjából 50 kilométer szélességben tört át Scsucsjénél. Hiába álltak ellen eleinte keményen a magyarok, mivel a hadsereg a megegyezés értelmében német vezetés alatt állt, Jány Gusztáv csak tétlenül szemlélhette, amint a helyzet egyre rosszabbra fordul. Január 15-ére egyértelművé vált, hogy reménytelen az ellenállás, de a vezérezredes nem ment szembe a kitartást előirányzó paranccsal, még akkor sem, amikor másnapra felbomlott az arcvonal, három részre szakadt a hadsereg, és megkezdődött a teljes demoralizálódás, miután kitört a pánik. Mivel a szovjetek alapvetően nem bántották a fegyvertelen katonákat, rengetegen önként megváltak fegyvereiktől, és egyszerűen csak megindultak nyugat felé. Jány végül január 17-én, hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását, de az elvágott, német alárendeltségben harcoló III. hadtest egészen január végéig harcolt, mire végre sikerült kijutnia a szovjetek gyűrűjéből.

A 2. magyar hadsereg január 24-én gyakorlatilag megsemmisülve vált ki az arcvonalból. „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét" − írta legendás, rengeteget idézett hadparancsában a vezérezredes, ami természetesen csak tovább fokozta az elcsigázott, megalázott katonák elkeseredettségét. Sok felháborodott tiszt ki sem hirdette az igazságtalan rendelkezést, amely azt is előírta, hogy a katonák körében a rendet és a vasfegyelmet „a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással" kell helyreállítani. A még egyben lévő magyar csapatokat március 5-én vonták vissza a Dnyeper nyugati partjára, majd április 6-án megindult a katonák hazaszállítása. Ez egészen május végéig elhúzódott, Jány az utolsó vonattal hagyta el a hadszínteret. Horthy Miklós az év augusztusában felmentette tisztségéből. A hadsereg-parancsnokság egyébként 1943. április 30-án szüntette be működését.

Pontosan a mai napig sem tudni, hány magyar katona veszett oda a doni katasztrófában, de teljes bizonyossággal állítható, hogy nincs hazánkban olyan család, amely nem érintett valamilyen formában a tragédiában. Az egyes becslések 90-150 ezer áldozattal számolnak a hősi halottakat, a sebesülteket és az eltűnteket is beleértve, de többé-kevésbé általánosan elfogadottnak csak az az adat tekinthető, hogy 1943 márciusának elején a 2. magyar hadsereg létszáma már alig haladta meg az 54 ezer főt, és ezek jelentős része hadtápos volt. A magyar hadtörténelem legsúlyosabb vereségében tehát alighanem több mint négyszer annyi ember veszett oda, mint történelmünk másik hasonlóan sorsfordító kudarcában, a mohácsi csatában. A vereségnek több oka is volt a német felszereléskiegészítés elmaradása mellett: a legnyilvánvalóbb, hogy az egységek létszámukat tekintve egyszerűen kevésnek bizonyultak egy ilyen hosszú frontszakasz átfogó védelmére. A csapatok emellett váltás nélkül teljesítették feladataikat, ellátásuk akadozott úgy az élelem, mint a hadianyagok tekintetében, nem is beszélve a ruházatról, ami igencsak elkelt volna a nem ritkán -30 fokos fagyban. Emellett egy idő után maguk a katonák is megkérdőjelezték a hadműveletek célját és értelmét.

Jány Gusztávot 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték, majd 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt emelt vád alól.