Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tizenegy csatája közül a Pákozd, Sukoró és Pátka által határolt területen vívták az elsőt, ekkor estek át a tűzkeresztségen a magyar haderő részeként harcba küldött, frissen felállított honvédcsapatok. Az 1848. szeptember 29-én lezajlott összecsapás más szempontból is komoly jelentőséggel bírt: több hónappal elodázta a Habsburg Birodalom nyílt katonai fellépését Magyarország ellen.
A pákozdi csatához vezető folyamat kapcsán mindenekelőtt a horvát–magyar viszonyt, illetve a Habsburg Birodalom és Magyarország között 1848 tavaszára kialakult helyzetet célszerű megismerni. Horvátország 1848 előtt Magyarország részeként ugyanolyan belső önállóságot élvezett, mint hazánk a Habsburg Birodalmon belül. De ahogy Magyarország ki akarta terjeszteni saját önállóságát 1848 tavaszán, úgy kívánták megtenni ugyanezt a horvátok is. Nemzeti mozgalmuk ráadásul a Katonai Határőrvidék révén komoly fegyveres bázissal is rendelkezett.
A Katonai Határőrvidék lojalitását a bécsi udvar és kormányzat mindenáron biztosítani akarta a maga számára, részint az itáliai feszültségek miatt, részint pedig azért, mert úgy gondolták: bármikor jól jöhet ez a fegyveres erő, akár a magyarokkal szemben is. Ez volt a magyarázata annak, hogy 1848. március 23-án Josip Jellačićot nevezték ki horvát bánná, majd rövidesen horvátországi főhadparancsnokká is, aki így a polgári és a katonai hatalom birtokában intézkedhetett.
Jellačić a harcosai között
Jellačić horvát hazafi volt, de ha dönteni kellett az országa és a birodalmi érdekek védelme között, akkor valahogy mindig az utóbbi bizonyult erősebbnek. Bécs tehát jó embert választott a megfelelő célra, ami már 1848 áprilisában kiderült, amikor a bán nem volt hajlandó együttműködni a frissen kinevezett magyar kormánnyal, helyette folyamatosan fegyverkezett, erősítette a horvát haderőt, majd felvonultatta csapatait a magyar határra. A két fél közötti feszültség enyhítését célzó tárgyalások semmiféle eredményre nem vezettek, a császári udvar pedig nem foglalt egyértelműen állást: időnként a magyaroknak engedtek, de közben biztatták Jellačićot, hogy folytassa tovább a megkezdett „aknamunkát”. Ugyan a bán láthatóan végig a konfliktusra játszott, a magyar–horvát megegyezés nemcsak emiatt tűnt reménytelennek, hanem azért is, mert az utóbbi területi követeléseket fogalmazott meg: Szlavóniát, a Muraközt és a Magyar Tengermelléket, továbbá a horvát és a szlavón határőrvidéket akarta magának. A magyar kormány viszont, ha már egyszer visszanyerte az ország teljes területe feletti rendelkezést, nem kívánta azt darabonként odaadni a társnemzeteknek.
Felhatalmazás? Az nincs
Magyarországnak nem volt feszültségektől mentes a viszonya a Habsburg Birodalommal sem. 1848 tavaszán hazánk alkotmányos önállósághoz jutott, melynek eredményeként az országra vonatkozó döntések a továbbiakban Pest-Budán, nem pedig Bécsben születtek. Ez pedig a hagyományos udvari köröknek és az új polgári osztrák kormánynak sem tetszett. Ők meg akarták őrizni a Habsburg Birodalmat olyannak, amilyen korábban volt: egy központból irányított, a tartományok és az egyéb országok alárendeltsége mellett működő hatalomnak. Céljaik elérésében a horvát nemzeti mozgalom potenciális szövetségesükké vált, ezért támogatták folyamatosan Jellačićot.
Az észak-itáliai hadjárat a Szárd–Piemonti Királyság seregeinek 1848 júliusában elszenvedett vereségével ideiglenes befejeződött, így a győztes osztrákoknak már nem kellett tartaniuk a kétfrontos háborútól. Elengedhették tehát a pórázról Jellačićot, aki minél előbb támadni akart. Tudta ugyanis, hogy a magyarok egy-két hónap alatt olyan ütőképes hadsereget állíthatnak fel, amellyel szemben nem sok esélye lesz. Offenzíváját végül 1848. szeptember 11-én indította meg; mintegy 48 000 határőrt és népfelkelőt vezetve átkelt a magyar‒horvát határt képező Dráva folyón. Mondhatni, a lehető legjobb pillanatban tette mindezt, hiszen épp aznap mondott le a Batthyány-kormány, vagyis teljes politikai bizonytalanság uralkodott az országban. Bécsben egyetlen „hibát” követtek el: biztatták ugyan Jellačićot (e tekintetben Theodor Baillet de Latour táborszernagy, hadügyminiszter járt az élen, aki ellátta őt pénzzel és hadianyaggal), de nem adtak számára nyílt felhatalmazást, tehát a bán hadjáratának komoly legitimációs problémája volt.
A drávai magyar haderő tisztjeinek küldöttsége tehát hiába kérte Jellačićtól a Magyarország elleni támadásra vonatkozó uralkodói rendeletet, nem kapta meg, mivel ilyen irat soha nem is létezett. A sereg parancsnoka, gróf Teleki Ádám vezérőrnagy mégsem szállt szembe az agresszorral, inkább visszavonult; ennél okosabbat az adott helyzetben nem tehetett, hiszen mindössze kb. 5000 emberrel rendelkezett, szemben a horvátok közel 50 ezer katonájával.
A bán serege azonban a harcértékét tekintve szerfölött vegyes képet mutatott. A határőrcsapatok viszonylag komoly erőt képviseltek, de számos elemük messze elmaradt a kívánalmaktól, egy részüket még felfegyverezni sem sikerült rendesen. Még nagyobb problémát jelentett a tisztek alacsony száma, de a tüzérség is súlyos hiányosságokkal küszködött. Mindezek tetejébe Jellačić lovassága kimondottan pocsék volt, ezért jöttek jól neki a magyar oldalról átállt császári királyi lovasezredek.
A Batthyány-kormány épp a horvát támadás napján mondott le
A magyarországi politikai válsághelyzet ráadásul megoldódott azzal, hogy Batthyány Lajos újabb kormányalakítási megbízást kapott. Mindeközben Jellačićot egyre több kellemetlen meglepetés érte: az utánpótlási vonalait a magyar nemzetőrök, népfelkelők egymás után vágták el, melynek nyomán tíz nappal az invázió kezdetét követően megszűnt a kapcsolata a horvát hátországgal.
A bánhoz hasonlóan Bécs szintén abban reménykedett, hogy a magyarok, megrettenve a támadástól, önként lemondanak az 1848 tavaszán elért minden vívmányról. A Délvidéken ekkor már háborúban álltunk a szerbekkel, az értékes csapatok jelentős részét az ottani harcok kötötték le. A drávai magyar hadsereg nagyságával az osztrák vezetés tisztában volt, s nem hitte, hogy azt nagyjából két hét leforgása alatt ki lehet egészíteni akkora erővel, amely már lehetővé teszi a horvátokkal szembeni eredményes ellenállást. A birodalom persze a két fél konfliktusában továbbra sem akart nyíltan állást foglalni, azt gondolta, hogy majd a béketeremtő szerepkörében tetszeleghet: ha a magyarok elfogadják a követeléseit, visszavonulásra bírja a horvátokat.
Csatát kell állni!
A horvát–magyar határon széles vonalban felsorakozott drávai magyar hadsereget 25-30 ezer fő alkotta, de a reguláris erők száma eltörpült a mozgósított nemzetőröké mellett, akiket viszont hadműveletekben, csatákban nem lehetett alkalmazni. A bán támadásának megindulásakor Csány László kormánybiztos el is bocsátotta ezeket a csapatokat azzal, hogy szervezzék meg a népfelkelést, okozzanak minél több kárt az ellenségnek, vágják el az utánpótlási vonalaikat, üssenek rajta a szállítmányaikon. A reguláris haderő nem magyar kiegészítésű részei (például egyes lovassági alakulatok) átálltak Jellačićhoz, így a parancsnoki tisztséget 1848. augusztus 19-én átvevő Teleki grófnak mindössze a korábban már említett 5000 katonája maradt; honvédek, önkéntes mozgó nemzetőrök, magyar kiegészítésű sorezredi csapatok, illetve császári királyi huszáralakulatok. Szeptember 15-én aztán a vezérőrnagyot is elmozdították beosztásából, Batthyány pedig elérte, hogy a hadsereg tisztikarának engedelmességét biztosítandó, a nádor, István főherceg legyen az új fővezér. Ő találkozót kért a bántól, Jellačić azonban nem jelent meg a tárgyalások színhelyén, a KISFALUDY gőzhajó fedélzetén. A nádor látva, hogy a horvát parancsnok még ezt a megalázó viselkedést is megengedheti magának, Pestre, majd Bécsbe utazott és lemondott a fővezérségről; helyét Móga János altábornagy vette át.
Mindeközben a magyar hadsereg folyamatosan hátrált, Székesfehérvár kiürítését követően a Velencei-tó északi partjára vonult vissza, hogy Pátka és Sukoró térségében foglaljanak állásokat, míg a bán Pákozdon rendezte be főhadiszállását.
A fővárost fedezendő, Móga altábornagy további visszavonulást tervezett, egészen Martonvásárig. Az országgyűlés által a táborába küldött biztosok viszont azt akarták, hogy a sereg most már ne a Pest-Budára, hanem a Zágrábba vezető utat mutassa meg a bánnak, vagyis ütközzön meg végre az ellenséggel. E kérdésben a szeptember 28-i sukorói haditanácson szenvedélyes vita bontakozott ki. Batthyány Lajos miniszterelnök javaslatára Móga vállalta, hogy ha Jellačić támad, ő sem marad tétlen, hanem ellenáll.
Batthyány nem véletlenül volt a táborban. Szeptember 25-én ugyanis az uralkodó Lamberg Ferenc gróf, altábornagyra bízta minden, Magyarországon található császári királyi fegyveres erő (így a Velencei-tó környékén egymással farkasszemet néző magyar és horvát hadsereg) irányítását. A miniszterelnök azt hitte, Lamberg a magyar táborban tartózkodik, ezért ő is odasietett, hogy ellenjegyezze a tábornok főparancsnoki kinevezését.
Az 1848. évi III. törvénycikk értelmében ugyanis csak azok az uralkodói rendeletek tekinthetők érvényesnek, amelyeken magyar miniszteri ellenjegyzés van. Batthyány ezért utazott Sukoróra, de ott nem találta Lamberget, akitől egyébként azt remélte, eltántoríthatja Jellačićot a támadási tervétől. Az altábornagy azonban a fővárosba utazott, ahol szeptember 28-án – miután Batthyány távollétében az országgyűlés Kossuth Lajos indítványára törvénytelennek nyilvánította a kinevezését – a hajóhídon a felbőszült tömeg meglincselte. Lamberg tragédiájának híre aznap este érkezett meg Sukoróra, de ez nem befolyásolt semmit: addigra már döntés született arról, hogy horvát támadás esetén a magyarok csatát állnak.
A bán 1848. szeptember 29-én aztán valóban megindította csapatait. Délelőtt 10 óra környékén a Velencei-tó északi partján felállt magyar jobbszárny ellen próbálkozott, de rohamai rendre megtörtek a honvédek és az önkéntes nemzetőrök ellenállásán. Jellačić ezt követően a centrummal szemben kísérletezett – sikertelenül, hiszen előrenyomuló katonáit meghátrálásra kényszerítették a jól kiképzett magyar tüzérek pontos lövései. A horvát vezérkar munkája tehát messze nem volt tökéletes, már csak azért sem, mert a támadó sereg egyharmada késve, délután öt órakor érkezett a csata helyszínére, amikor a küzdelem már jó 60 perce véget ért. Jellačić ekkorra letett az offenzíva folytatásáról, helyette háromnapos fegyverszünetet kötött, majd október elsején elhagyta az állásait. Horvátországba ugyanakkor nem akart visszavonulni, mert az a kudarc egyértelmű beismerése lett volna, így végül Győr felé vette az irányt. Ez idő alatt csatlakoztatta magához a Dunántúlon állomásozó császári királyi csapatokat, melynek következtében jelentősen megerősödött, s így már egy újabb támadás indításán is gondolkodhatott. E tervéről aztán az október 6-án kitört bécsi forradalom hírére állt el végleg.
Lamberget a feldühödött pesti tömeg meglincselte
Teljes diadal
A pákozdi győzelem ellenére Móga sem maradt a Velencei-tó környékén elfoglalt állásaiban, helyette visszavonult Martonvásárig, mert tartott a horvátok megkerülő manőverétől. Az erősítések beérkezését követően aztán óvatosan üldözni kezdte az ellenséget, s ennek is köszönhetően október közepéig a Dunántúl ismét magyar kézen volt, egyúttal sikerült biztosítani a nyugati országrész legfontosabb várait és erődjeit, azaz Komáromot, Lipótvárt, illetve Eszéket. Mindeközben Jellačić Székesfehérváron hátrahagyott helyőrségét a városi népfelkelés, a Baranya és Tolna megyén át érkező 9000 fős, Roth és Philippovich vezette hadosztályokat pedig Görgei Artúr, Csapó Vilmos és Perczel Mór csapatai kényszerítették fegyverletételre.
A pákozdi csata egyik érdekessége abban állt, hogy mindkét oldalt császári királyi tisztek, tábornokok vezényelték, akik meggyőződéssel vallották: a parancsok szerint járnak el. Mint azt a korábbiakban már említettük, Bécs nem foglalt egyértelműen állást a magyar–horvát konfliktusban, ezzel megosztotta a hadsereget, s végső soron minden katona saját lelkiismereti ügyévé tette, hogy miként értelmezi az uralkodóra, illetve a magyar alkotmányra tett esküjét.
A pákozdi diadal lehetővé tette az önvédelmi harc folytatását, kibontakozását
A szabadságharc során összesen tizenegy csatát vívtak, az elsőt Pákozdon. Lélektani szempontból is fontos volt, hogy ezt az összecsapást a magyarok nyerték, de az 1848. szeptember 29-én aratott diadal mindenekelőtt katonai és politikai jelentőséggel bírt, hiszen ez tette lehetővé az önvédelmi harc folytatását, kibontakozását. Vereség esetén ugyanis a császári királyi tisztikar nagy része valószínűleg elhagyja a magyar oldalt. A győzelem következtében viszont azok is maradtak, akiknek korábban kételyeik voltak. A Pákozdnál történtek mindazonáltal az 1848. október 6-án kitört bécsi forradalommal együtt jelentettek valódi sikert. Ez utóbbi ugyanis megakadályozta a Habsburg Birodalom azonnali nyílt katonai fellépését Magyarország ellen. Az így nyert időt pedig a felkészülésre lehetett fordítani: az ország nagy részén nyugodt körülmények között folyt a hadseregszervezés, a hadianyag- és a fegyvergyártás.
A cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönjük prof. dr. Hermann Róbert főtanácsosnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka tudományos helyettesének.
A magyar tüzérek főszerepet játszottak a pákozdi csatában
