A századvég szégyene: napi ezer áldozat

Szöveg: Kecskeméti József | 2009. április 5. 20:05

1994. április 6-ától kezdődően feltüzelt hutu nacionalisták száz nap alatt közel egymillió tuszit mészároltak le Ruandában. A népirtásért két milíciát, az Interahamwét és az Impuzamugambit tettek később felelőssé. A 20. század egyik legszörnyűbb vérfürdőjét a nemzetközi közösség csupán bénultan figyelte.

Ruanda sosem szerepelt a nemzetközi média fősodrában. Az alig egyharmad-magyarországnyi területű állam nem bővelkedik természeti kincsekben. Nincsenek olajmezői, gyémántbányák sem találhatóak területén. Lakossága két törzsből, a tusziból és hutuból áll, mely népcsoportok szinte állandó konfliktusban voltak egymással: a két törzs közötti villongások egészen az 1930-as évekig nyúlnak vissza. Utóbbi állattenyésztéssel foglalkozott, s a végtelenül szegény ország arisztokráciáját adták. Az előbbiek pedig a pórnépet alkották. Az afrikai állam lakosság az 1994-es népirtás előtt még hétmillió volt, utána viszont 5,5 millióra csökkent. Az írástudatlanok aránya 45 százalék, a születéskor várható élettartam 40 év körül alakul. 2002-ben az egy főre eső GDP 1200 dollár volt.

Gyilkosságtól gyilkosságig

Ahhoz, hogy a ruandai népirtás mozgatórugóit fel lehessen tárni, két szomszédos állam, Uganda és Burundi közelmúltbeli történetét is át kell tekinteni. Ez utóbbiban – miként Ruandában – szintén a hutuk voltak többségben, ám az állam irányítása a tuszik kezében volt. Az országot egészen 1963-as meggyilkolásáig Prince Louis Rwagasore, egy nacionalista politikus vezette. Halála után az általa alapított párt az UPRONA (Union for National Progress) két szárnyra: egy hutu és egy tuszi frakcióra szakadt. 1963-ban a király arra kényszerült, hogy egy hutu miniszterelnököt nevezzen ki, hogy többséget adó népcsoport elégedetlenségét megzabolázza. 1965-ban az akkori hutu miniszterelnök, Pierre Ngendandumwe szintén gyilkosság áldozata lett. Õt a szintén hutu Joseph Bamina követte a hatalomban. A választásokon a hutuk elsöprő győzelmet arattak: a 33 képviselői helyből 23-at szereztek meg, ugyanakkor a király érvénytelenítette a választási eredményt. Joseph Bamina szintén gyilkosság áldozata lett. Õt egy tuszi politikus Leopold Biha váltotta.

A hutuk erre puccsot szerveztek a király ellen. A felkelésben Leopold Biha is megsebesült. A tuszik válasza nem sokáig váratott magára: a Michel Micombero vezette hadsereg jóformán az összes hutu politikust kegyetlenül lemészárolta, és támadással fenyegette meg Ruandát. A katonai diktatúra 27 éven át tartott az országban. 1965-től 1972-ig hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de állandósultak konfliktusok a két törzs között: egy alkalommal a tuszik 200 ezer hutut mészároltak le. 1988-ban újabb 20 ezer hutu esett az erőszak áldozatává. Minden mészárlás után hutuk ezrei-tízezrei menekültek Ruandába. Ugandában sem volt jobb a helyzet. 1986-ban Yoweri Museveni gerillái megdöntötték Milton Obote diktátor hatalmát, és átvették Uganda irányítását. Sok Ugandában élő ruandai tuszi menekült lett az ugandai hadsereg tagja, és vett részt a harcokban. 1986-ban Paul Kagame, az 1959-es ruandai mészárlások elől Ugandába menekült tuszi szülők gyereke megalapította a Ruandai Hazafias Frontot (RPF), amelynek fegyveres ereje a Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) lett.

Arushától Kigaliig

A ruandai vezetés 1993-ra ismerte fel, hogy a fegyveres konfliktusok sehova sem vezetnek, s a kormány megállapodott az RPF-vel. Ez volt az arushai kiegyezés. A szerződés alapján a részes felek vállalták, hogy osztoznak a hatalomban. Mind a két fél úgy írta alá a megállapodást, hogy tudatában volt annak: esze ágában sincs betartani az abban foglaltakat. Ennek megfelelően az összecsapások hevessége sem csökkent. A ruandai védelmi miniszter kabinetfőnöke Théoneste Bagosora például úgy hagyta el Arushát, hogy „megy előkészíteni az apokalipszist. A kabinetfőnököt 2008-ban ítélte el a nemzetközi bíróság, miután felelősnek találta a népirtásban. Az egyezmény aláírásának idején 1,5 millió civil menekült el az országból. A térségbeli helyzetet bonyolította, hogy 1993-ban a tuszik vezette hadsereg meggyilkolta Burundi első választott elnökét Melchior Ndadayét. A gyilkosság után ismét fellángolt a tuszi-hutu ellentét, a véres eseményekben tízezrek pusztultak el, s az arushai egyezmény felbomlott.

A polgárháborút nem lehetett Burundi határain belül tartani, az átterjedt Ruandába is. Még sem ez volt a végső lökés. 1994. április 4-én Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke a zairei Kinshasába repült, ahol tárgyalásokat folytatott Mobutu Sese Sekoval. Zaire (Kongói Demokratikus Köztársaság) elnöke szintén puccsal került hatalomba, miután megdöntötte Joseph Kasa-vubut, az ország első elnökének hatalmát. A puccs után Mobutu Sese Seko diktatúrát vezetett be az országban. A tárgyalásokat követően Juvénal Habyarimana Dar es-Saalamba ment, ahol egy regionális csúcsértekezlet kezdődött. Részben francia hírszerzési adatokra hivatkozva Mobutu Sese Seko figyelmezette a ruandai elnököt, hogy merényletet akarnak ellene elkövetni. Azonban mind ő, mind pedig a társaságában utazó Cyprien Ntaryamira, Burundi szintén hutu elnöke mellőzte az intő szavakat. Április 6-án az őket szállító francia katonai gépet a Kigali repülőtér felett lelőtték. Kölcsönös vádaskodás kezdődött. A merénylettel a Paul Kagame vezette RPA-t vádolták meg. Azonban voltak olyan hangok is, hogy a hutuk gyilkolták meg elnöküket.

Tehetetlen ENSZ

A kettős gyilkosság után elszabadult a pokol. Kigali repülőtere környékén úttorlaszok emelkedtek, a katonaság és a milíciák folyamatosan razziáztak. Az elnöki gárda tagjai meggyilkolták Agathe Uwilingiyimana ügyvivő miniszterelnök-asszonyt. A mérsékelt hutu politikus egyébként egy rádióbeszédében megbékélésre szólított fel. Az első számú politikus mellett még négy másik minisztert és az alkotmánybíróság elnökét is lemészárolták. Mellettük a védelmüket ellátó 15 fős ENSZ erőt foglyul ejtették, s tíz belga katonát kegyetlenül megcsonkítottak, és megöltek. Ezt követően a térségben 1993. óta állomásozó ENSZ-csapatok, az UNAMIR kezéből kicsúszott az irányítás. Az amúgy is rosszul felszerelt, és vezetési hibákat vétő erők nem voltak képesek érdemi ellenállást kifejteni. Ráadásul hiába kértek erősítést és több pénzt a misszióra, egyiket sem kapták meg. Sőt az ENSZ Biztonsági Tanácsa arra sem volt képes, hogy a megbízatást állandó béketeremtő küldetéssé minősítse át.

A konfliktus gyorsan terjedt. Az áldozatok zömét machetével gyilkolták le, de lőfegyvereket, sőt buldózereket is bevetettek. A halottak számát még az óvatos becslések is egymillió körülire teszik. Az áldozatok főként a tuszikból és a mérsékelt hutukból kerültek ki. A legtöbb embert a saját falujában érte a halál. Egyes feltételezések szerint Ruandában tudatosan készültek a népirtásra. Ezt támasztja alá, hogy 1993. januárjától másfél év alatt 500 ezer bozótvágó kést importált az ország. Ez a szokott mennyiség kétszerese volt. Nem csak a kések dolgoztak. Kiwumu faluban például becsalták a későbbi 3000 áldozatot egy templomba, amit aztán buldózerrel döntöttek rájuk. A sebesülten menekülőket pedig később machetével végezték ki. Az őrjöngés közel száz napig tartott. A francia csapatok ugyan az úgynevezett Opération Turquise hadművelet keretében igyekezett megfékezni a vérontást, ám az esetek zömében még arra is csak nagy nehezen voltak képesek, hogy a külföldi állampolgárokat kimenekítsék az országból.

Világháború

A tuszik 1994 júniusában mentek át ellentámadásba. A már említett Paul Kagame csapatai betörtek Ruandába. Miközben fokozatosan nyomultak előre az események origójának tartható Kigali felé a menekültek is el kezdtek visszatérni az országba. Becslések szerint rövid idő alatt 600 ezer tuszi tért vissza Ruandába, miközben kétmillió hutu elmenekült az országból. A tuszi megtorlásnak becslések szerint mintegy 60 ezer ember esett áldozatául. A bosszúszomjas törzs egyebek mellett földig rombolta a Nyacyongában található menekülttábort is. Nem járt jobban egy másik menekülttábor sem. A Kibehóban lévő lágerben ezreket mészárolta le a tuszi milicisták. Újabb exodus kezdődött. A menekülő hutuk Kelet-Zairébe mentek. A ruandai események egyik – távolabbi – következménye az első, majd a második kongó háború lett. Utóbbit szokás az afrikai világháborúnak is nevezni. Az 1998-tól 2002-ig tartó háborúskodásban 5,4 millió ember pusztult el. Szintén a ruandai népirtás okozta – legalábbis részben – a burundi polgárháborút, melyben óvatos becslések szerint is 300 ezer ember vesztette életét.

Tágra zárt szemek

Az események számos művészt megihlettek. Nem meglepő módon a két legnagyobb hatású filmet, az Április Ruandában (Sometimes in April), illetve a Hotel Ruandát számos díjra jelölték. Utóbbit Terry George jegyezte, s Kanadában 2004-ben közönségdíjat nyert. Számos Oscar jelölést is begyűjtött. 2005-ben a filmakadémia díjára jelölték a főszereplő Don Cheadlét, a forgatókönyvírókat Keir Pearsont és Terry Georgot. A film begyűjtötte a legjobb női epizódszereplő jelölését is Sophie Okonedo személyében. Szintén a 2005-ös Golden Globe fesztiválon a legjobb drámai filmnek jelölte a zsűri. Az egyik legnagyobb mozi adatbázisban, az IMDB-n 74 ezer szavazat alapján 8,3 ponton áll a film. A tévéfilmnek készült Április Ruandában szintén mondhat magáénak egy jelölést. A filmet 2005-ben Arany Medve díjra terjesztették elő a berlini filmszemlén. Raoul Peck mozija az IMDB adatbázisában a lehetséges 10 pontból 7,9 pontot kapott a nézőktől.